Színházi találkozó Nagyváradon

 

A romániai Magyar Színházi Szövetség Fesztiválját (MAFESZT) immár hatodik alkalommal rendezték meg, ezúttal Nagyváradon. Minden évben más város ad otthont az eseménynek, amelynek először, 2018-ban Szatmárnémeti volt a házigazdája. Öt társulat – a Csíki Játékszín (Csíkszereda), a Harag György Társulat (Szatmárnémeti), a Csiky Gergely Állami Magyar Színház (Temesvár), a Tomcsa Sándor Színház (Székelyudvarhely) s az idei házigazda, a Szigligeti Színház (Nagyvárad) – alakította meg 2017-ben az erdélyi magyar színházak egy részét összefogó Magyar Színházi Szövetséget (MASZIN), s az alapító társulatok minden évben fesztivált szerveznek. Idén tizennégy előadás volt látható 6. alkalommal megrendezett MAFESZT-en január 16–21 között. Két nap késéssel érkeztem Nagyváradra, így lemaradtam a temesvári Apáról és a két Brechtről: a nagyváradi Állítsátok meg Arturo Uit és a temesvári Kaukázusi krétakör előadásáról.

Öt nap előadásaiból válogattam beszá-molómhoz az anyagot. Alkotói ötletekre figyeltem, arra, hogy válaszol-e az előadás a legfontosabb kérdésre: „miért éppen itt és éppen ma fontos nekünk éppen ez a dráma?” Bátor, új értelmezéseket kerestem, hogy az adott előadásban vajon koherens, meggyőző esztétikai élménnyé, harmonikus világgá olvad-e össze rendezés, dramaturgi munka, színészi játék, díszlet, jelmez, zene és világítás.

 

Dimény Levente, Csatlós Lóránt, Balogh Attila és Tóth Tünde – A revizor, Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

 

A revizor nagyváradi előadását Kovács D. Dániel rendezte. Itteni korábbi munkái – Heinrich von Kleist: Schroffenstein család (2020) és Kárpáti Péter: Én, a féreg (2023) – nagyon jól sikerültek, a közönség és a kritika egyaránt jól fogadta ezeket a bemutatókat. A revizort nem lehet félreérteni. Főleg nem lehet „megszelídíteni”, mert bár Gogol ötfelvonásos vígjátéka 1836-ban került először színpadra – állítólag a cár is ott volt a bemutatón és nagyon tetszett neki az előadás –, ma is remekül működik, mindenfajta rendezői trükk nélkül is abszolút kortárs műként szólal meg (azért arra kíváncsi lennék, milyen arcot vágott I. Miklós cár, amikor Szkvoznyik-Dmuhanovszkij polgármester elmondta, nyilván egyenesen a cár atyuskának címezve az azóta szólássá nemesedett mondatot, hogy „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”). A revizor az elmúlt majd’ kétszáz évben a világon mindenütt – országtól, várostól, politikai berendezkedéstől függetlenül – húsbavágó érvényességgel szólal meg. Egyszerűen azért, mert mind a mai napig nem sikerült feltalálnunk azt a politikai rendszert, amelyben a kisebb-nagyobb közösségek irányításáért, jólétéért felelős, szakmájukat hozzáértéssel művelő állampolgárok – a polisz ügyéért élni s halni képes politikusok! – kezében lenne a hatalom. A politikai vezetés cinikus korruptsága, mohó bírvágya és gátlástalan ragaszkodása a hatalomhoz a legáltalánosabb jelenség, úgy tűnik, elkerülhetetlen „természeti csapás”, amely ilyen-olyan mértékben minden rendszerben jelen van. A hangsúly természetesen itt is, mint ahogy a görögök szerint az élet minden területén, a mértéken van: ugyanis az itt elősorolt politikuseltévelyedések előfordulási hányadosa határozza meg egy rendszer minőségét, szabadságfokát és polgárainak komfortérzetét. A revizor a velejéig romlott politikusi éthoszt, magatartást és életvitelt állítja pellengérre, a komédia megkövetelte szélsőségesen karikírozott formában és tartalommal. Éppen ezért egy adott rendszer tűrőképességét, demokráciafokát pontosan mutatja, hogy színházaiban játsszák-e, s ha igen, hogyan fogadja a közönség A revizort. A nagyváradiak e teszten jelesre vizsgáztak, Kovács D. Dániel rendezése egyértelmű siker. 
A gogoli, általános érvényű politikus-kifigurázások mellett a nyilvánvalóan csak a helyiek – az aktuális közönség – számára érthető, „helyspecifikus pluszpoénok” is tökéletesen működnek.

 

Szabó János Szilárd és Budizsa Evelyn – A kripli, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat (fotó: Czinczel László)

 

A Gogol-vígjáték eredetileg öt felvonásos, de a rendezők általában két részben szokták játszatni – hogy csak néhány emlékezetes példát idézzek a közelmúlt hazai bemutatóiból: Bodó Viktor (Vígszínház, 2014), Mohácsi János (Szombathely, 2018), Béres Attila (Miskolc, 2022) –, s így, két részben játsszák a nagyváradiak is. Faborítású helyiség a díszlet (látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos), ahol azonban minden részlet zavarba ejtően talányos: hátul két irányba járások, ki tudja hová vezetnek, talán a külvilágba, de biztos, hogy a polgármester (Balogh Attila) otthonába is, hiszen mindenre kapható, igencsak éles eszű, hangsúlyosan saját világképpel rendelkező felesége (Tasnádi-Sáhy Noémi) és szendének 
a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lánya (Kocsis Anna) is innen érkeznek, illetve errefelé hagyják el a helyiséget. Kovács D. Dániel színpadán a groteszkig feszített vígjáték és a realitás, a mindennapokból ismerős világ határán vagyunk. Ha akarom, a korábban már említett furcsa, lejtős padlórészekkel szegélyezett, itt-ott megbillenni látszó helyiség például lehetne akár egy teljesen reális, létező szoba is, miért ne, de azt is elfogadom, ha valaki egy sosemvolt, gúnyosan elrajzolt, (rém)álom polgármesteri hivatalnak, vagy még inkább egy ízléstelen, újgazdag családi ház fogadószintjének értelmezi a színpadi látványt, a cselekmény helyszínét. A tanárnak epilepsziás rohama van, perceken keresztül kifordult szemekkel, habzó szájjal áll, rá se hederít senki – elképzelhető persze, de azért mégis! Nevetséges? Ugyanez a kettősség, valóság és irrealitás közötti lebegés jellemzi a nyelvhasználatot is. Elhangzanak nem gogoli szavak, kifejezések, mondatok – például „karaktergyilkosság”-ról beszélnek, a polgármester gúnyneve „20%”, felvetődik „Bulgakov kisajátítása”, és elhangzik a politikusi képmutatás és ájtatoskodás szép mondata, hogy „ott vagyok a templomban”, de beszélnek „harci drónok”-ról, meg „top secret”-ről is –, mindez finoman adagolva, belesimulva a klasszikus szövegkörnyezetbe és az ábrázolt társadalomképbe. Egyáltalán nem anakronisztikusak e betoldások, sőt, nagyon fontos, hogy felerősítik a lényeget, amit minden színházi előadásnak meg kellene céloznia: nekünk és rólunk szól a színpadon megelevenített történet. Ugyanez a kettősség érhető tetten a jelmezeken is (nyilván a látványtervező Florina Bellinda Vasilatos a felelős a díszlet mellett a jelmezekért is). A reális és a groteszk határán van minden ruhadarab: elegánsnak szánt férfiöltöny, de itt egy kicsit bizony félreszabva, ott egy rikítószínű női ruha, meg hát a gazdálkodók majdnem teljesen egyforma nadrágja, inge igazán mulatságos, illetve a mackófelső kifejezetten meghökkentő stb. Egyenként bármelyik ruhadarab lehetne teljesen valóságos is – a kisebb-nagyobb hibák igazán beleférnek… – de így, együtt gyanút keltenek, elrajzoltságukban csak még jobban kiemelik e szörnyű világ tébolyító abszurditását.

A rendezés finom utalásokkal még tovább is árnyalja a korrupt, minden ocsmányságra képes városvezetők jellemét. A tanár, az orvos, a járásbíró, a rendőrkapitány, a gazdálkodók s persze a polgármester és teljes családja azért él jól, mert folyamatosan „bűnöcskék”-et (még egy remek vendégszó az előadásban!) követnek el. Ebben a hátborzongatóan és/vagy nevetségesen egyhangú, bűnben dagonyázó környezetben a kishivatalnokoknak is be kell tagozódniuk a rendbe, ha élni, pontosabban túlélni akarnak. Így is tesznek… – kivéve egyetlen nőt, akinek a hivatali hierarchiában elfoglalt helye végig tisztázatlan marad, miközben ő az egyetlen, aki dolgozik… Aktakupacokat cipel, állandóan útban van, durván rászólnak, kikergetik, félresöprik az útból. Erős színpadi jelenlétével Trabalka Cecília komoly súlyt ad e nem gogoli mellékszereplőnek, ebben a velejéig romlott társadalomban két dolog természetesen csakis megvetést vált ki a zömében férfiakból álló hatalomból: a nők és a munka. Nem kell ehhez plusz szöveg, hiszen szidalmak, szavak nélkül is értjük, hogy ebben a macsó világban csakis embertelen bánásmód vár egy nőre.    

A színészi játék aprólékosan kidolgozott és a kiváló egyéni teljesítmények remek csapatmunkává állnak össze. Mindenki jól érzékelhető élvezettel veti bele magát ebbe a duplafenekű játékba, ennek megfelelően pontos karakterrajzok sorát jegyezhetjük fel: Balogh Attila polgármestere a tébolyulásig szerelmes a hatalomba, bárkit feláldozna – beleértve feleségét és lányát is –, hogy posztján maradjon, mentse a bőrét, s némi tragikumot is tud csempészni játékába azzal, hogy érzékelteti, neki nincs hová hátrálnia, ha lebukik, mindent elveszít, és nyilván börtön vár rá. Felesége, Anna – Tasnádi-Sáhy Noémi tűpontos alakításában – az újgazdag nacccságos asszony, magabiztossága rendíthetetlen, női vonzereje és férje hatalma teljesen gátlástalanná tette. Ő a mindig feljebb és feljebb törekvő, teljesen gátlástalan, amorális nő, nagymonológja vágyairól, a még elérendő célokról egyszerre téboly, és ha körülnézünk, legtöbb pontjában a döbbenetes valóság. Az előadás leghatásosabb pillanata, nyíltszíni tapsot érdemel. Nagyon jók a többiek is: Tőtős Ádám iskolaigazgatója, Dimény Levente járásbírója, Csatlós Lóránt kórházigazgatója, Tóth Tünde titkára, Kiss Csaba rendőrkapitánya, Scurtu Dávid orvosa, Sebestyén Hunor hivatalnoka, Nagy László Zsolt pincére. A karikatúra határán mozgó alakítások kitűnő példák arra, hogyan kell elkerülni az amúgy nagyon sokszor kézenfekvő, biztos sikert hozó ripacskodást. Szabó Eduárd és Szotyori József gazdapárosa (Dobcsinszkij és Bobcsinszkij) külön is kiemelendő: végtelenül komikusak, elválaszthatatlanok, mint Stan és Pan, de ha a dolgok rosszra fordulnak, bizony meglátjuk bennük Rosencrantz és Guildenstern kései utódait is…

 

Keresztes Ágnes, Bándi Johanna, Bogár Barbara és Nagy Csongor Zsolt – III. Richárd,

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat (fotó: Czinczel László)

 

A Suttogások és sikolyok a nagyváradiak tánctagozatának előadása, a Bergman-film mozgásszínházi adaptációja (dramaturg: Czvikker Katalin). A Győrfi Csaba koreografálta-rendezte előadás képi világát nem is titkoltan Ördög Tamás tavalyi, Örkény Színházban bemutatott Bergman-adaptációja ihlette. Pontos, szép előadás. A tánchoz, mozgáshoz kapcsolódó zene külön hangsúlyt kap (zeneszerző: Boros Csaba). Nem aláfestés, nem egyszerűen a történet hangulatát erősítő kíséret, hanem önálló zenemű, amely már-már oratóriumként működik. Két éve egy izgalmas Antigonét rendezett Győrfi Csaba, jórészt ugyanezekkel a művészekkel, Törlei Nadin, Barabás Hunor és Kerekes Dalma-Gabriella játszott az Antigonéban, hozzájuk csatlakozik most Krapár Luca és Fodor Virág. A díszlet (Golicza Előd) egyszerre ravatalozó és betegszoba, a hatalmas ágy a fölé magasodó tükörrel, a játékteret háromfelől körülvevő s a nézőtértől elválasztó palánk egy sokféleképpen kiemelt szakrális teret mutat. A hófehérben tartott látványt – a ruhák, a lepedő, a takaró, a falak jórésze szinte világítanak! – brutális erővel töri majd meg a férfi fekete öltönye, s a színpad első harmadát elfoglaló/bejátszó, égővörös bársonnyal bevont pulpitus (?), oltár (?). A történetmesélés kiegészítése bábokkal mindaddig nagyon hatásos, líraian szép, amíg a színen jelenlévő élő és élettelen testek némaságának megkettőzését erősíti, hiszen plasztikusan vetíti előre a haldokló test nem is oly soká bekövetkező sorsát. Éppen ezért hat mesterkéltnek, mi több, feleslegesnek, amikor mintegy belső monológként elhangzik a történet erősen zanzásított összefoglalása, megnevezve a személyeket és elmondva a cselekmény fontosabbnak ítélt fordulatait hangbejátszással. Mintha az alkotók nem bíztak volna abban, hogy a táncelbeszélés teljesértékű élményt nyújthat. Tévedtek, enélkül a beszédhangban érkezett „rásegítés” nélkül is nagyon jó az előadás.

 

Középen: Nagy Csongor Zsolt – III. Richárd, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat (fotó: Czinczel László)

 

A kripli igazi örömjáték a szatmárnémetiek előadásában. A Harag György Társulat által tavaly tavasszal bemutatott fekete humorú McDonagh-komédia Bélai Marcel első kőszínházi rendezése. Bélai pályakezdése ígéretes: 2023-ban a marosvásárhelyi egyetemen Bocsárdi László rendezőosztályában végzett, s egyik első munkája – a kolozsvári egyetemen rendezett vizsgaelőadása, az Édes Anna – tavaly eljutott a kisvárdai színházi fesztiválra. A szatmárnémetiek jó érzékkel kérték fel A kripli színrevitelére, az előadás élvezetes, szórakoztató, ugyanakkor ennek a nagyon sokat játszott, különös színpadi műnek – ami egy végül soha színpadra nem került trilógia első része – olyan rétegeit is fel tudja villantani, amelyek az általam látott jónéhány A kripliből vagy teljesen hiányoztak, vagy éppen csak érintették őket. Vannak könnyebb utak, amelyek A kriplit sikerre vihetik, és vannak nehezebbek. Hálás például és nagyon hatásos karikatúraszerűen megmutatni ezeket az isten háta mögötti szigeten, Inishmaane-in (más írásmódban: Inishmore-on) élő embereket. Látszólag többé-kevésbé olyanok, mint bárki a világ bármely táján, mint mi, egyszerű halandók, ugyanúgy szeretnek, intrikálnak, gyűlölködnek, ravaszkodnak, boldogok és boldogtalanok, de mégis…, McDonagh világosan megmutatja – s ez a darab világsikerének titka –, hogy nem, valahogy mégis egészen mások! A szatmárnémetiek előadásában e drámai anyag értelmezésének meglehetősen nehéz útját választottak. A szöveg olyan jelentésrétegeit keresték – és találták meg! –, amelyek színpadi kibontása felerősíti a komikumon kívüli műfaji jellemzőket is. A történet tragikus árnyalatai az előttünk felsorakozó alakok esetében adottak: a fenyegető halál, a magány, a reménytelenség, a súlyos bűnök terhelte múlt, a gyógyíthatatlan betegség stb. bőséges alapanyagot nyújtanak a tragédiai értelmezés számára. Így természetesen a tragikum felé nyitja meg, illetve nem elsősorban a komikus hatás elérését célozza meg a Billy szüleinek halálát övező titkok leleplezése, vagy a Billyért folyamatosan aggódó két nővér élettörténetének felidézése is. De az már nem e két műfaj, a komédia és a tragédia közötti egyensúlyozás, ahogy Bélai rendezése Helent értelmezi. A lány jellemrajzának finom árnyalása, elmélyítése – Budizsa Evelyn remek alakításában – egy hús-vér ember jellemének finom, érzékeny kibontása. Ezt a durvaságig nyers, nagyon tüskés kamaszlányt egyszer csak megérinti Billy elesettsége, szelíd, de rendíthetetlen szerelme, s a pokróc durvaság, a nyomoréknak kijáró, kegyetlen megvetés megtestesült alakja, Helen egyetlen pillanat alatt változik romantikus regényből, vagy trubadúrénekből elővarázsolt, szépséges hercegkisasszonnyá, akiről még azt is elhiszem, hogy örökre várni fog a messzi idegenben a halállal is megküzdő szerelmesére, Billyre. Nem több ez egyetlen jelenetnél, egyetlen röpke színpadi pillanatnál, ahol elég egy tétova pillantás, egy Billynek szóló mosoly, egy már-már talán simogatásra indított kéz, s hála Budizsa Evelyn játékának és a mögötte nyilván meghúzódó rendezői koncepciónak, egy nagyon nem McDonagh-os, megindítóan szép világban találjuk magunkat.  

A szöveg szerint a történet 1934-ben játszódik, ám ennek nincs jelentősége az általános, kortól és társadalmi körülményektől független, örök emberi megmutatásakor. Hiszen lám, a közvetlen szomszédságunkban itt van egy ennyire más, mégis emberi viszonyaiban, alapértékeiben, -moráljában a miénkkel teljesen azonos világ! Ez egyszerre hihetetlen és izgalmas, nem utolsósorban pedig végtelenül tragikomikus. A magyar nyelvű előadások azért is sikerre vannak ítélve, mert Varró Dániel fordítása éppen ezt a „más, de mégis ugyanolyan, mint mi” világot mutatja meg. Varró pontosan találta el azt a nyelvi réteget, amely egyformaképpen kínálja a lehetőséget a komikum vagy a tragikum felé nyitásra. 2001-ben a Radnóti Színházban Gothár Péter rendezése az eredetiben is különleges karakterek különleges tulajdonságait, visel-kedését, gesztusait és beszédmódját még szélsőségesebbé tette – Csomós Mari és Schell Judit valóban felismerhetetlenné maszkírozott, Billyért aggódó, állandóan zsörtölődő vénlány nővérei mára túlzás nélkül színháztörténeti jelentőségűekként vannak számon tartva. Nem lehet véletlen, hogy Bélai rendezésében is így, végtelenül elmaszkírozva van ott a két nővér – Bogár Barbara és Rappert-Vencz Stella remek alakításában –, már-már toposszá nemesedve, s a megérdemelt siker természetesen nem is marad el. Ám Bélai Marcell rendezésének kulcsmondata csámpás Billyé: „…de én legalább megpróbáltam!”. Az ő elvágyódása, reménytelen szerelme és tragikus sorsa az előadás fő témája, minden cselekményszál eköré épül fel. Nagyon jó formában van a társulat – ezt másnap a III. Richárdban, Albu István rendezésében is megtapasztalhattuk! –, így Nagy Csongor Zsolt minden lében kanál, nevetségesen agresszív, a sziget életét híreivel, illetve a hírek manipulálásával befolyásoló Johnnyja kitűnő, és ugyanez mondható el Gaál Gyuláról (Bartley), Diószegi Attiláról (Mamus), Nagy Orbánról (Orvos) és Poszet Nándorról (Bobby) is. Szabó János Szilárd játssza Billyt. Legfőbb erénye, hogy egyetlen pillanatra sem akar sajnálatot ébreszteni a halálosan beteg, komoly testi és lelki bajokkal küzdő fiú iránt, aki sánta, csámpás és függőségnek nevezhető kötődéssel tehenek bámulásával tölti minden idejét. Sokkal fontosabb ezeknél, hogy egy trubadúr átszellemültségével szerelmes Helenbe, és hogy a csehovi három nővérek reménytelenségével szeretne világot látni, eljutni a szomszéd szigetre érkezett filmesekkel Amerikába. Szabó János Szilárd alakításában mintha végül is mindkét vágya teljesülne – megrendülni attól fogunk, hogy ugyanakkor pontosan érzékelteti játékával, hogy e „sikerekbe” minden bizonnyal bele fog halni. Szürke fémfalak között vagyunk, szűknek és kényelmetlennek látszik itt élni, csakúgy, mint az egész szigeten. Itt-ott vannak ugyan járások, titokzatos ablakok-ajtók nyílnak a legváratlanabb helyeken, de mégis: a Fornwald Gréti tervezte díszlet pontosan képezi le ezt bumfordi-esetlen, a kívülről szemlélőnek egyértelműen kényelmetlen világot, amelyről ugyanakkor minden további nélkül elhiszem, hogy az itt élők számára ez az otthon, a biztonság. Külön köszönet a zenéért (Bakk-Dávid László), a második felvonást indító, remekül előadott California Dreaming – a Mamas and Papas 1965-ös slágere – nemcsak remek felütés a folytatáshoz, de a történetre remekül rímelő, azt értelmező kommentárként is felfogható.  

 

Bogar Barbara, Nagy Csongor Zsolt és Rappert-Vencz Stella –

A kripli, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat (fotó: Czinczel László)

 

A III. Richárdjukat is elhozták a szatmár-németiek a fesztiválra, Albu István (vendég)rendezésében. Albu dolgozott már a társulattal, 2022-ben nagysikerű és komoly kritikai visszhangot is kiváltott Woyzecket rendezett náluk. Már az az előadás is része volt annak a rendezői sorozatnak, amelynek új fejezete a III. Richárd, s amelyről a színház honlapján az olvasható, hogy „…[a] III. Richárd egy évek óta folyamatban lévő, több produkciót magába foglaló »rendezői program« legújabb része. A drámai cselekménybe beépített élőzene különleges előadásélményt, valódi koncert-show-t kínál a nézők számára. Ez alkalommal a ‘70-es évek világhírű amerikai rock-slágerei csendülnek fel a színpadon és az együttes frontembere válik a véreskezű III. Richárd éneklő alteregójává.” Utólag elmondható, hogy ez a kissé talányos, ugyanakkor izgalmasan figyelemfelkeltő (és nyilván szándékosan nem egészen pontos!) leírás mindössze a lényeget titkolja el azzal kapcsolatban, hogy mi vár az előadás közönségére. Mert nem úgy általában „a ‘70-es évek világhírű amerikai rock-slágerei csendülnek fel a színpadon”, hanem a ’70-es évek egyik meghatározó jelentőségű rockegyüttese, a Doors (1965‒1973) dalaiból hallunk válogatást a társulat zenekarának előadásában. Rögtön tegyük hozzá, nagyon jó színvonalon. Az első pillantásra meglepő párosítás – Shakespeare plusz Doors – jól működik a színpadon. A kiindulópont talán az a felismerés volt, hogy tudható: vannak művészeti ágak és műfajok, amelyek együttes élvezete nemcsak nagyon jól megfér egymással, de jó esetben kiegészítik egymást, egy új minőségben egyesülnek, és jóval nagyobb örömet, élvezetet okoznak, mint külön-külön. Egyedülálló élmény például, amikor a zene harmóniába olvad az elhangzó szavakkal, vagyis segítik egymást, kiegészítik és teljessé teszik a színház lényegét, a hatást. Ebben a megközelítésben a zene különösen fontos, hiszen a színházban és filmen megszólaló zene megválasztása, beillesztése az adott előadásba mindig is ezt a célt, a hatás fokozását szolgálta! A cselekményt kísérő zene, ha igazán jó, akár később, jóval az élmény megszületése után is megidézi az adott történetet, színházi előadást vagy filmet. Gondoljunk csak Enrico Morricone emblematikus filmzenéire (Volt egyszer egy vadnyugat, A Jó, a Gonosz és a Csúf, Teorema stb.), vagy hivatkozhatunk hazai színházi példára is: Mohácsi János rendezéseinek elválaszthatatlan része Kovács Márton zenei világa (csak a példa kedvéért: Csak egy szög, Sárga Liliom, Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik a messzeségbe). Minden a mértéken múlik, s ennek igazsága különösen fontos itt, a Harag György Társulat III. Richárdja esetében, ahol a rendezői koncepció szerves része az előadáshoz „kívülről” hozott zene, amelynek világa – kora, előadói stílusa, az elhangzó dalok szövege – kihívóan elüt, idegen a Shakespeare-játszási hagyományoktól. Albu István utóbbi évekbeli rendezéseinek zenekoncepciója izgalmas kísérlet a zeneirodalom és a drámairodalom klasszikusainak új színházi minőséget eredményező keverésére. Erről tanúskodik a Woyzeck (a Rammstein hard rock, ipari metál zenéjével) és a Gyergyószentmiklóson bemutatott Liliom (a Tankcsapda számaival). Szavahihető szemtanúk szerint a kortárs rock remekül illeszkedett mindkét előadásba. A III. Richárd ennek a rendezői koncepciónak legújabb darabja. Itt az a legnagyobb kihívás, hogy Shakespeare mégiscsak máshogyan klasszikus, mint Büchner és Molnár. Messze van a másik két drámától korban, főképpen pedig történetmesélésben, dramaturgiában. Mind a Liliom, mind a Woyzeck könnyen követhető, elmondható történet, örökérvényű tragikumuk elsöprő hatásának kulcsa éppen az egyszerű történetből kibontakozó, fájdalmasan szomorú emberi sors. A III. Richárd nem ilyen. Sajnos az a gyanúm, hogy nem minden mai néző van tökéletesen tisztában a középkori Anglia történelmi eseményeinek minden részletével. Shakespeare négy királydrámájában is – a három drámából álló VI. Henrikben és a III. Richárdban – részletesen tárgyalja a „rózsák háborúja” néven elhíresült trónviszályokat, a York és Lancaster család számtalan gyilkosságba torkolló, egymás kiirtását mint végcélt kitűző ellenségeskedését. Fentiek miatt kockázatosnak tűnik a XV. századi angol történelmet tudottnak tételezni a mai magyar színházban. Ebből pedig az következik – már ha igazam van –, hogy a III. Richárd előadásakor nem lehet háttérbe sorolni a történet világos felvázolását, el kell mesélni, hogy ki kit gyűlöl/gyilkol meg és miért. Mert ezt nem helyettesíti az az egyébként az előadásban nagyon szépen végigvitt gondolat, hogy III. Richárd és Jim Morrison (a Doors tragikusan önpusztító életet élt, fiatalon meghalt frontemberének) sorsa, pontosabban sorsválasztása között az évszázadok és kultúrák fölött plasztikusan megrajzolható párhuzam van. Ahogy azt Visky András írja – aki 2008-ban a Tompa Gábor rendezte kolozsvári III. Richárd dramaturgja volt, az előadás segédrendezője pedig Albu István): „…A zsarnok mellett mindegyre ott látjuk Richárdot, az embert, aki túl akar lépni a mások pusztulásában felismert, önnön halandóságán. A halállal való teljes azonosulás révén legyőzhető-e a halál? – Richárd kérdése ez, aki saját életét teszi egy minden ízében tragikus kísérlet tárgyává…” És ugyanígy hívta ki maga ellen a sorsot Jim Morrison is, amikor életét úgy élte, hogy az egyre inkább egy állandósult harccá, pontosabban a halálhatár majdnem-átlépésével folytatott, igen magas szinten kivitelezett, provokatív játékká vált. Ez a párhuzam hibátlanul benne van Albu rendezésében, nem utolsósorban Nagy Csongor Zsolt rendkívül szuggesztív, kitűnő Richárd- és Jim Morrison-alakításának köszönhetően. Jól, sőt nagyon jól énekel, de ennél is fontosabb, hogy játékában zökkenőmentesen simul össze e két nagy formátumú, (ön)pusztító hős. Fenn lehetne akadni azon, hogy nyilvánvaló a disszonancia a Doors-számok szövege, tartalma és a XV. századi angol trónviszály-horrortörténet között. Mégis azt gondolom, hogy a tartalmi megfeleltetés esetleges igényét a színházban elsöpri a két férfi lelkiállapota és cselekvési vágyai közötti hasonlóság, valamint annak érzékeltetése színészi eszközökkel, hogy kiemelkednek környezetükből, és abszolút vezető szerepet töltenek be. A színen Richárd cselekszik – intrikál, gyilkol, manipulál, szenved és gyűlöl, szerepeket játszik –, Jim Morrisonként pedig elhozza közénk, maivá teszi ezt a gondolkodást és politikustípust. A ráismerés, felismerés a mi feladatunk lehet – már ha elfogadjuk az előadás kínálta, nem sok örömmel kecsegtető kihívást… A Doors-dalszövegek – véleményem szerint nagyon helyesen – angolul hangzanak el, a fordítást feliratozzák, de azon nem érdemes mélyebben elgondolkodni, hogy tartalmuk miképpen kapcsolódik a színpadi cselekményhez.

A díszlet és a jelmez Márton Erika munkája. Koherens, hatásos látvány az egész színpadot szélességében és magasságában betöltő vérvörös állványzat, a négy bejátszható szint mindegyike élettel telik meg. Mi ez a tér? Lehet képbe fogalmazott ígéret, egy készülő építmény előkészületének nézhetjük, ha nagyon hinni akarunk Richárdnak, hogy egy új, boldogabb, szabadabb stb. Angliát fog ő felépíteni. De lehet egy mindent magába szippantó és elpusztító, felemésztő pókháló is, amelynek közepén ott a trónszék – az első szinten egy wc-csésze formájában, csak arra várva, hogy az arra leginkább vágyó végre leüljön rá –, s persze koncertdíszletnek is kiválóan használható, a társulat kiváló hangszeres képzettséggel rendelkező tagjai, a Doors-t játszó zenekar is itt találja meg a helyét (zenei vezető: Bakk-Dávid László).

Ez a rendezői koncepció Richárdot még annál is hangsúlyosabban helyezi az előadás középpontjába, mint ahogyan az a Shakespeare-szövegből is természetesen következne. Azzal, hogy Nagy Csongor Zsolt Jim Morrison-t is játssza, abszolút főszerepe óhatatlanul minden más szereplő jelenlétének fontosságát csökkenti. Ha fizikai értelemben lenne is tér, hogy más(ok) is szerephez jussanak, emellett a Richárd mellett sem esetleges történetüknek, sem gondolataiknak nem jut hely. Egy-egy felvillanás azért mindenkinek jut, s akkor a tényleg nagyon jó szakmai kondícióban lévő társulat tagjai magas színvonalú, fegyelmezett, hibátlan alakítások sorát nyújtják. Így Rappert-Vencz Stella (Erzsébet), Diószegi Attila (György, Edward), Moldován Blanka (Margit), Budizsa Evelyn (Anna), Poszet Nándor (Stanley), Erdei Máté (Rivers), Gaál Gyula (Catesby), Nagy Orbán (Buckingham). Külön emlékezetes a három polgár – én inkább karnak, vagy énekes triónak, esetleg három Gráciának nevezném őket (Keresztes Ágnes, Bogár Barbara és Bándi Johanna), mindenesetre nagyon illenek Shakespeare (és a Doors!) világába énekükkel, kommentárjaikkal.

Izgalmas, jó előadás. Persze mint minden nagyon bátor, új megközelítésnél, értelmezés-kísérletnél, sok kérdőjellel, sok biztosan továbbgondolandó, megoldatlan részlettel (történetmesélés! Richárd környezete tagjainak sorstragédiái!), de mindenképpen jó volna, ha lenne folytatása Albu István ’klasszikusok és a rock’-rendezéseinek. Én sokat tanultam ebből a III. Richárdból.

 

Kerekes Dalma–Gabriella, Barkóczi Réka és Törteli Nadin – Suttogások és sikolyok, Szigligeti Színház, Nagyvárad Táncegyüttes

(fotó: Vigh László Miklós)

 

A székelyudvarhelyi Timonnal az a legnagyobb baj, hogy mást nyújt, mint amit a cím ígér. Mert a cím kitűnő, mondhatni felvillanyozó: az Athéni Timonból elhagyni az athénit nem slendriánság vagy jópofáskodó rövidítés, hanem arra utal, hogy új értelmezési perspektívákat nyitó elemzés eredményét fogjuk látni. A Timon világos jelzés, hogy a rendező, Zakariás Zalán, valamint a szövegkönyvért és a dramaturgiai munkáért felelős Bereczki Ágota új utat választottak. Ehhez képest csalódás, hogy egyetlen pillanatra sem emelkedünk el Athéntól, szó sincs a Shakespeare-tör-ténet átértelmezéséről, ehelyett a lehető leg-hűségesebb módon – Szabó Lőrinc fordítását és a Vecsei H. Miklós készítette fordítás/szövegváltozat keverékét használva és nyilván kiegészítve Bereczki Ágota módosításaival – játsszák Shakespeare tragédiáját. Ebben a hagyományos kontextusú tér‒idő‒szöveg szerkezetben Zakariás Zalán rendezői ötletei nem meggyőzőek, inkább elvesznek az eredeti tragédia értékeiből, mintsem hozzáadnának bármit is.

Buli van! – a közönséget érkezésekor egy önfeledten mulatozó város (?), ház (?) lakói fogadják az előcsarnokban s a nézőtéren, melynek bejátszása – színpaddá tétele – kétélű fegyver: amióta színjátszás, előadás és színház létezik, a „civil” közönség természetesen része az előadásnak, akár tudatában van ennek, akár nem. A közönség jelenléte, reakciói, viselkedése hatnak, ha tetszik, visszahatnak a színen megjelenített történetet előadó, eljátszó színészekre. Minden azon múlik, hogy az eleve adott nézőszerep hogyan, milyen mértékben épül be a színházi alkotófolyamatba. A néző általában szívesen válik a színészek „cinkosává”, élvezi, ha az adott előadást beavatottként, aktív résztvevőként viszi sikerre. Minden a mértéken múlik. Milyen mértékben, különösen pedig milyen időkeretben lehet/szabad (színészi) feladatokat adni a nézőnek? Meddig terhelhető a néző szellemileg, térben és időben a váratlan szerepváltással, a „passzív” befogadóból váratlanul aktív, alkotó szereplővé válással? Zakariás Zalán rendezésének kulcseleme a néző és a nézőtér folyamatos játékba hozása. A fentebb jelzett első pillanattól fogva – buli van! a színészek hosszan ott táncolnak a helyüket kereső nézők között – alig akad olyan jelenet, hogy a határok ne tűnnének el nézőtér és színpad között. Ez egyszerűen sok. Lényeges és lényegtelen elválaszthatatlanná válik, a nézőbevonó jelenetek fárasztóvá és követhetetlenné válnak – így döntő fontosságú mozzanatok a közönség nagy része számára súlytalanok, hiszen a nézőtér nem minden pontjáról lehet belátni az egész nézőteret, így sokan nem is tudják követni a cselekményt.

 

Pál Attila és Barabás Árpád – Timon, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely (fotó: Dániel Helga)

 

Athéni Timon ebben a történetben, Zakariás Zalán rendezői értelmezésében merevrészeg. Barabás Árpád tiszteletreméltó alázattal, pontosan követi a rendezői koncepciót, hibátlan alakítást nyújt, nem ő tehet arról, hogy így teljesen súlytalanná válik az alapkonfliktus, a környezete által elárult (jó)ember fokozatos valóságra ébredése. A csalódás, a hálátlanság különböző fajtáival és fokozataival való találkozás és az ezekből következő radikális, életmegváltoztató döntések akkor tudnak tragédiaanyagként érvényesülni, hatni, ha ez az emberi sors a befogadó részéről együttérzést vált ki (hogy csak Shakespeare-nél maradjunk, lásd e tragikus konfliktus legárnyaltabb kibontását a Lear királyban). Hogy egy permanensen részeg mindenét elszórja, boldog-boldogtalant vagyonokkal ajándékoz meg, legfeljebb sajnálkozást, rosszalló, vagy együttérző fejcsóválást vált ki. Az ilyen ember egyszerűen nem felelős a tetteiért. Színpadon ez azt jelenti, hogy hiába a súlyos színészi jelenlét (ezt Barabás Árpád természetesen hozza), sorsának nincs tétje, hiszen szerencsétlen sorsfordulatai nem jelleméből, hanem pillanatnyi (?) beszámíthatatlanságából adódnak.

A színpadkép – díszlet: Csiki Csaba – alapszíne a fehér. Persze ez így félrevezető, hiszen mint erről fentebb már volt szó, a színészek a színpadon kívül a nézőteret, a karzatot és a páholysorokat is folyamatosan bejátsszák, így ezek is helyszínként funkcionálnak. Az így kevert színvilág időnként kifejezetten jól, hatásosan működik (legalábbis a nagyváradi színházban), a mélyvörös zsöllyék, az aranyozott párkányok gyönyörűen olvadnak egységbe a gazdag Timon-ház úri berendezésének fehér-fekete tónusaival, például a házigazda extravagáns, fehér kádjával. A háttér egyetlen hatalmas, hófehér vászon, rajta óriási családi címerrel. A tekintetet vonzó, erős kép: egy ilyen vagyonnal rendelkező, befolyásos athéni polgárnak kijár ez a megkülönböztetés. Nem Shakespeare, de nem is görög, nagyon mai értelmezés, a történetet korba illesztő ötlet. Csakhogy ez a „címer” zavarba ejtően hasonlít, megkockáztatom: azonos a Tesla autók márkajelzésével! Viszont ennek üzenetértéke számomra igencsak homályos: Elon Musk mint jószívű (?) és/vagy eszement adakozó, a majdan keserűen csalódni kénytelen filantróp, az emberiség jótevője?!

 

Balogh Attila A revizor előadásában – Szigligeti Színház Nagyvárad (fotó: Vigh László Miklós)

 

Bereczky Ágota dramaturgi munkájának legfontosabb része – a Szabó Lőrinc- és a Vecsei H. Miklós-fordítás, -átirat legtöbbször gördülékeny szöveget eredményező összedolgozásán túl – az előadás utolsó harmadában a leghangsúlyosabb. Timon ekkor már bevégezte dolgát, túlvan a csalódásokon, túl a már-már horrorisztikus kegyetlenséggel kivitelezett gyilkosságokon. Innen már nincs visszatérés, Timon már csak meghalni vágyik. Dramaturgiailag és színészi megvalósítás tekintetében is az előadás legjobb, legszebb jelenete az öneltemetés: a lecsupaszított színpad lassan Timon halálos ágyává, temetőjévé lényegül, aki most tényleg hőssé válik, szemernyi halálfélelem sincs benne, sőt, elhiszem, hogy a halál választása itt egy új élet kezdete, egy másik világba való átlépést jelent.

A többiek – Esti Norbert, Mezei Gabriella, Dunkler Róbert, Pál-Varga Márta, Tóth Árpád, Wagner Áron, Lukács Emőke, Veres Orsolya, Albert Orsolya, Jakab Tamás, Nagy Xénia Abigél, Pál Attila, László Kata, Ciocan Raul Krisztián – alárendelik magukat az egyetlen abszolút főhősre, Timonra koncentráló elő-adáskoncepciónak. Egy-egy pillanatra több fény vetül rájuk, mégis elsősorban mint tömeg, vagy egy-egy rossz tulajdonság – mohóság, pénzvágy, hűtlenség stb. – illusztrációi vannak jelen az előadásban. Kivétel Szűcs-Olcsvári Gellért epés bolondja, a Timon tetteit nyíltan, keserűen kritizáló bölcselkedő, aki minden szempontból kilóg a Timont körülvevő, léha, amorális társaságból, amely akár „az emberi gyengeségek és rossz tulajdonságok példatára” nevet is viselhetné. Nem a mondatok emelik ki a többiek közül – azok jobbára pontosan illenek a shakespeare-i királybolondok megszólalásaihoz –, hanem a jelmeze (jelmeztervező: Kovács Alíz). Munkásruha, védősisak, kezében mindig valamilyen szerszám: az egyetlen ember közel s távol, aki dolgozik. Kicsit szájbarágós társadalomkritika, de mind a látvány, mind az alakítás jó, úgyhogy teljesen elfogadható elemként épül be ebbe az amúgy nagyon sok ponton problematikus előadásba.

Végül, de nem utolsósorban – és itt egyáltalán nem frázis ez a szófordulat! – essék néhány szó egy, a fesztivál idején tartott könyvbemutatóról. A 6. MAFESZT kísérőprogramjai között került sor Boros Kinga Javítgatott kiadás – esszék színházról – 2015‒2024 című kötetének bemutatására. A szerző utóbbi tíz évben született, színházi tárgyú írásainak, konferencia-előadásainak, kritikáinak és esszéinek egy részét gyűjtötte össze e kötetben. A legfontosabb, összefoglaló megjegyzésem, hogy az évenkénti bontásban – ha tetszik, fejezetekben – közölt tanulmányok egy vérbeli filológus magas színvonalú munkái. Akár kritikát ír (például 2017-ből a Trojka Orlandójáról, vagy az újvidéki Feketéről 2024-ből, a Magyarosaurus Dacusról), akár a kritikus mibenlétéről, a kritikuslétről, vagy a színházidramaturg-létről gondolkodik (2015: Függések és különállások, Olvasóra vágyva, 2021: Mit csinál a teatrológus?), akár tudományos tanulmányt ír (2022: Rendszerből törölve, Eltűnt nők a kortárs erdélyi magyar színházban, 2024: „Javított kiadás” – a megbízható színháztörténeti dokumentum – amúgy ez utóbbi a kedvenc tanulmányom e kötetben!), minden mondaton érződik a szakmai megalapozottság, az alapos tárgyismeret és a kiváló íráskészség. Boros Kinga mondatai egyszerűen jók. Pontosan, könnyed stílusban ír, érthetően fogalmaz, miközben egyetlen pillanatra sem enged a tudományos igényességből. Az már szinte szóra sem érdemes – dehogynem az!... –, hogy a kötetben közölt tanulmányok kutatásmódszertani szempontból (is) pél-damutatóak.

Karsai György