Tompa Gábor Shakespeare-rendezése Várnában

 

A Globe Theatre első előadása az egyik főrészvényes Ahogy tetszik című komédiája lehetett, amely tartalmazza azt a ma már a „Lenni vagy nem lenni”-vel vetekedően híres szólást is, hogy „Színház az egész világ”. A XVI‒XVII. században London szerte sokszor elhangzó idézetnek a római Petroniustól származó eredeti változata egyúttal az 1599-ban megnyíló teátrum jelmondata lett; a Herkules vállán nyugvó Glóbusz és a földgömb alatt olvasható latin nyelvű felirat pedig tökéletesen kifejezi Shakespeare világszínházának a lényegét.

Az Ahogy tetszik a meta-teátrális utalások okán máig számos színpadi alkotóműhely programdarabjaként látható. Például a budapesti Katona József Színház 1983. feb-ruár 25-i bemutatóját Székely Gábor rendezte, akit „a pozitív szocialista társadalmi célok védelme érdekében” kirúgtak a Nemzetiből, ahol művészeti vezető volt, viszont az újonnan alakult színház igazgatójaként e darabválasztásával egyértelmű ars poeticát hirdethetett – nem mellőzve a számára rendkívül fontos személyességet. Tarján Tamás kritikájában pontosan érzékelte is ezt: „A Katona  József színházbeli Ahogy tet-szik ugyanis leginkább a forgandóság, a változandóság,  az élet minden terét belengő kíméletlen  föl-le hintajáték darabja. […] az Udvart és az  Erdőt fordította szembe egymással. Nem  misztifikálta az előbbit, nem idealizálta az  utóbbit. Egyszerre tekintett az önmagában  is megosztott kettőre. Nézte, megnézte,  megmutatta őket. Hogy kipucolhassa a  megfertőzött világot; hogy legyen  szabadság.”¹ (Az előadás látványtervezője Székely László volt.)  

 

Stoyan Radev (Próbakő) és Siyana Nacheva (Juci) (fotó: Rossen Donev)

 

Bukarestben a shakespeare-i „Theatrum Mundi” mindenkor aktuális hagyományát, időtlen időszerűségét átörökítő „reteat-ralizáció” kezdetét a Bulandra Színház Liviu Ciulei által 1961-ben rendezett bemu-tatójától számítjuk, melynek díszletét is ő, a „reteatralizáció atyja” tervezte – a nyitott színpadra a Globe Színházat vá-zolta fel díszletkeretként. Ráadásul az első szereposztásban maga játszotta a méla Jaques-ot. Tehát éppen Liviu Ciulei mondotta el a híres monológot is.

Tanítványának 30 évvel később az Ahogy tetszik lett a második Shakespeare-rendezése, négy évvel a Hamlet után, a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként pedig az első. Tompa Gábor az 1991. április 24-i bemutató műsorfüzetében – többek között – ezt írta:

„…Az üldözöttek és a száműzöttek mind az erdő keserű (vagy játékos) idilljében találkoznak, bús szabadságukban merenge-nek a világ gonoszságán – aztán amikor úgy alakul, fölkerekednek, és visszamennek a gonosz világba. A főgonosz viszont meg-hasonlik magával, és a remeteséget választja...

Mi az illúzió és mi a valóság? Rosalinda hűségpróba címén fiúruhában udvaroltat magának Orlandóval, vagyis egy fiút játszik, aki azt játssza, hogy lány... Hogyan ismerhetjük ki magunkat? Hol a magyarázat?

Nincs magyarázat. Színház az egész világ. Az ardennes-i erdő: maga a Színház. Ahol minden lehetséges. Ahol mágikus szócska a »ha«. Igaza van Próbakőnek: »Ez a ha a legnagyobb békebíró; roppant tehetség lakozik benne.« Ha ez a tehetséges »ha« nem volna, talán az Ahogy tetszik is tragédiává zordulna vígjátékból. Így viszont megfordítva történik. A tragédia felhőtlen befejezésbe torkollik.”²

Több mint harminchárom évvel később Tompa Gábor a várnai Stoyan Bachvarov Drámai Színházban állította színpadra a darabot. Az Európai Színházi Unió negyed-szer is újraválasztott elnökének, az immár négy kontinensen dolgozó, világhírű rendezőnek ez az első munkája Bulgáriában. A próbák kezdetekor a vendégrendezővel készült interjúban³ Tompa elmondta, hogy miért állítja épp most színpadra ezt a művet – azon túl, hogy a felajánlottak közül Daniela Dimova igazgatónő is pont ezt választotta:

„Az utóbbi időben rengeteg tragédiát, groteszket vittem színre, a magánéletemben is történtek tragikus események, így most a komédiát próbálom újra felfedezni. De ennek a darabnak van egy másik, nagyon fontos oldala is – tudniillik egyaránt lehet vígjáték vagy tragédia, vagy a kettő kombinációja, attól függően, hogy hogyan fogjuk fel. Ebben az értelemben az ardennes-i erdőség motívumát az igazságtalan társadalomból és annak parlamenti rendjétől való menekülés szimbólumaként hoztam be a koncepciómba. A darabbal nem a XVI. vagy XVII. századra, hanem a mi modern korunkra utalok…”

Természetesen nem Tompa Gábor-rende-zésről volna szó, ha nem emelné ki ebben a darabban is a színház és a szerelem, illetve a szeretet mágikus hatását – a korszerűség hamleti lényegével együtt, merthogy az előadás mindenképp „a kor foglalatja”, mely „tükröt tart mintegy a természetnek.” Tompa aktuálisan felhívja a figyelmet a nem-csere, az esetleges identitászavar lehetséges veszélyeire is. Máskülönben pedig „az ardennes-i erdő lényegében a vágyott Árkádia, ahol a szabadság uralkodik. De a szabadságon felelősséget értünk, nem pedig káoszt és anarchiát” – mondta a kolozsvári rendező a vele készült bolgár interjúban. Szerinte nyilvánvalóan az Ahogy tetszikre is érvényes Umberto Eco véleménye, aki „nagyon pontosan leírja a nyitott véget, mely ezerféle értelmezést tesz lehetővé. A kérdés az, hogyan használjuk fel ezt a szabadságot, mert tudjuk, hogy a szabadság felelősséggel jár. Hogyan őrizzük meg a darab szellemiségét a jelentés eltorzítása nélkül, hogyan használjuk a szöveget anélkül, hogy visszaélnénk vele. Ebben áll – ha egy mondatban kell megfogalmaznom – a szín-ház felelőssége.”

 

Gabriela Boeva (Rosalinda) és Hristina Dzurova (Célia) (fotó: Rossen Donev)

 

A vendégrendező alkotótársai valamennyien Romániából érkeztek Várnába. A díszlet- és jelmeztervező a szintén nemzetközileg ismert Maria Miu; a koreográfus Florin Fieroiu, aki a táncok betanítása mellett mozgástréningekkel segítette az idősebb, elismert és a fiatal, végzős vagy nemrég debütált színészek csapattá formálását is. Tompa most dolgozott először Cári Tiborral, és a visszhangos siker egyik kétségtelen biztosítéka a jelenetekhez simuló, friss élőzene, amelyet a szereplők maguk prezentálnak, kiegészülve két, hangszeren játszó hangosítóval. A székelyudvarhelyi születésű zeneszerző a bolgár népzene és a bolgár nyelvű szöveg zeneiségével őt megismertető színészek segítségével komponálta meg az előadás fülbemászó melódiáit, amelyeket a nézők még sokáig dúdolgatnak magukban akkor is, amikor már rég eljöttek a színházból.

Az UNITER–díjjal elismert Cári, akiről az elragadtatott román kritikusok e munkájának „varázsos” hatásáról áradozva szintén leírják, hogy méltán a legtöbbet foglalkoztatott zeneszerző Romániában, eddig 17 Shakes-peare-produkcióhoz komponált zenét, közöttük egy mozgásszínházi előadáshoz, amelyet az Ahogy tetszik Jaques-monológja alapján Baczó Tünde rendezett és koreografált 2014-ben a Temesvári Csiky Gergely Színház-ban, illetve a tavalyi My Shakespeare Songs című saját koncertszínházi projektjéhez. Cári Tibor egyébként legtöbbször a Hamlet különféle színpadi feldolgozásaihoz írt zenét. Először 2003-ban: az idősebbek talán még emlékeznek a Demeter András temesvári színigazgatása idején Victor Ioan Frunza által rendezett legendás előadásra a Nyugati pályaudvar Ceglédi várótermében; legutóbb pedig 2024-ben a Craiovai Nemzeti Színházban, a nemzetközileg elismert Declan Donnellan vendégrendezéséhez.

A világhálón most is látni lehet egy videót, amely a Tompa Gábor által színre vitt, nagy sikerű várnai Ahogy tetszik bemutatója után távozó bolgár közönség véleményét tartalmazza: „A nézők szeme ​​csillog, akaratlanul is mosolyognak, még mindig az érzelmek hatása alatt vannak” – mondja a riporter. „Úgy telt el három óra, hogy észre sem vettem – a leghosszabbnak a szünetet éreztem” – mondja az egyik fiatal. „Többször sírtam is” – mondja egy másik. „Kedvem lett volna felpattanni és táncolni!” – így a harmadik. „Rendkívüli élmény”– állítja egy fiú: „A szerelem sokféleképpen megmutatkozik benne, és az tetszik, hogy mindig győz.”

2024 november 13-án a 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál közönsége is megtekinthette az előadást a Kolozsvári Magyar Színházban, s már a produkció kezdetén ráismerhetett a Tompa Gábor-rendezések egyik jellegzetes elemére, a vasfüggönyre. Hiszen az nem csupán a kommunista diktatúrát szimbolizálja: az Ahogy tetszik című darabban hasonló zsarnokságról szól Frigyes herceg (Valentin Mitev) uralma, aki száműzetésre ítélte a testvérét. (Ez egyben jellegzetes shakespeare-i konfliktusforrás.)

Az „udvar” erőterében minden kíméletlenül szürke, fémes, kellemetlen hangulatot áraszt. A korporációs uniformisöltönyben fontoskodó, ide-oda rohangáló bürokraták egymásra sem néznek, mégis érezhető közöttük a helyezkedő pozíció-hajhászás feszültsége, a főnök kegyeiért való „felsorakozás”, aki aztán kíméletlenül kivá-logatja az aznapi csókosait és az esetle-ges kegyvesztetteket, növelve a féltékeny gyűlölködés atmoszféráját. „Kitüntetése” is fizikai fájdalommal jár. Ott a jellegzetes sajtós kampányfőnöknő vagy titkárnő is, aki mobiltelefonjával rögzíti a fogadás képeit, mindehhez pedig hálás röhögéssel asszisztálnak a karrierista hivatalnokok.

Ugyanilyen korszerű egy másik állandó shakespeare-i téma, a fiútestvérek egymás iránti gyűlölete: az öccsét kifosztó Olivér (Henri Eskelinen) és a lenézett, kisemmizett, sokkal értékesebb, szeretetre méltó Orlando (Nedyalko Stefanov) kapcsolata – utóbbi változtatni akar és tud méltatlan sorsán. És jól ismert toposz a jószívű, gazdájáért bármilyen áldozatra kész idős szolga, esetünkben Ádám (Svilen Stoyanov). Öltözetük alapján mindhárman átlagemberek. Az élénkebb koloritokat a divatosan mai tornadresszek hozzák a szürkeségbe, Rosalinda (Gabriela Boeva) neon-zöldje, illetve Célia (Hristina Dzhurova) pink-rózsaszínje – ezek a színek egyébiránt a lányok egyénisége közötti különbségeket is érzékeltetik. Ahogyan az egyelőre Elton John-imitációnak tűnő Próbakő csiricsáré öltözete is. Ezt a bohóc-szerepet az egyik legismertebb bolgár színész, Stoyan Radev játssza.

Az „udvarban” is megvalósul a Globe Színház hármas tagolása. Alant, a zenekari árokban csúcsosodik ki a párbeszéd az öccsét meggyilkoltatni akaró Olivér és a birkózó-bajnoknő között – Gergana Arnaudova alakításából világosan kitűnik, hogy Charles tényleg nő, ellentétben például a párizsi olimpia valóságának egyik női bajnokával. Ugyanitt zajlik a közönség számára természetesen láthatatlan küzdelem is. Amiens (Stanislav Kondov) azonban fentről, a balkonról adja hírül a lányoknak a döntő előzményeit, illetve onnan figyelmezteti Orlandót is a rá váró halálos veszélyre, ha ottmarad a herceg birodalmában. A zsarnokot pusztán a szélsőséges gyűlölködés élteti, míg a cingár Orlandót a szeretet, illetve a Rosalinda láttán felébredő szerelem hatalmas energiája segíti legyőzni a nála sokal erősebb és gyakorlottabb Charlest, a képtelenségig megsokszorozva erejét.

Ebben az előadásban a szökéshez Rosalinda nem csupán azért öltözik fiúnak, mert magasabb az „Aliena” szerepét magára vállaló, hozzá hűséges unokahúgánál. Célia már korábban megrökönyödött és zavartan elmenekült barátnője erotikus közeledésétől, amikor az – még Orlando megismerése előtt – javasolta, hogy programszerűen legyenek szerelmesek. Az „erdő mélyén” folyamatában látszik, hogy „Ganümédész” szerepjátéka hogyan hatalmasodik el egyre inkább Rosalindán, miközben nőként szereti Orlandót, akit férfiként nevelget a heteroszexuális fiú szerelmének megszemélyesítésekor. Így nem csoda, hogy nem csupán Orlandót zavarja meg, akinek az első szerelmes csókot Rosalinda fiús lerohanással Ganümédészként adja, de a felfuvalkodott Phoebét (Petya Angelova) is, akit macsós egrecírozással terelget a szerelemtől önmagát szinte elveszítő, teljesen elgyengült Silvius (Nikolay Kenarov) felé.

Tegyük hozzá: a valóságban ugyan miféle őszinte párkapcsolat alakulhat ki „az előadás végére”, amikor Phoebe csak azért nyújtja a kezét Silviusnak, mert kiderül, hogy az ő szerelme tárgya valójában egy nő?! Próbakő pedig – aki már korábban csak a maga javát és kényelmét nézte, akár a két hercegkisasszony kárára is – előbbi kamu-esküvője után ténylegesen elveszi ugyan a szerinte csúnya, igazából nagyon is helyes Jucit (Siyana Nacheva), de lényegében szex-tárgyként kezeli. A „Kopa, kopa, hej” tánc – hála Cári Tibor zenéjének is – mulatságos jövő jeleit mutatja ugyan, azért a kissé együgyű pásztorlány a való életben jobban járna az elhajtott Vilivel (Simeon Dimov).

 

 

Amúgy Rosalinda fordított „coming-out”-ja nyomán Orlando arcán bizony sokkal inkább sokkos döbbenet látszik, mint boldogság. Az új szereppel való azonosulás viszont leginkább a főhősnőnél okoz átmeneti identitászavart, amely Orlando leveleinek repülőkké formálásában és a melankolikusan hangzó szerelmes dalban egyaránt megmutatkozik – a szerepjátszáson belüli zavarokon túl. Shakespeare szerelmes hősnői ugyan általában találékonyabbak és talán okosabbak is fiú szerelmüknél, de azért ezekből a meta-színházi utalásokat tartalmazó darabokból kiérezhetőek a színészpedagógiai intelmek is.

Nyilatkozataiban Tompa Gábor a természetbe való kivonulás korszerű ábrázolását a hippi-mozgalmakkal hozta összefüggésbe, ellenben a Maria Miu által javasolt egyszerű ruhák, ha halványan emlékeztetnek is a hatvanas évek fiatal lázadóira, maga az „ardennes-i erdő” egyértelműen A Színház. Jelzésszerű fákkal, a távoli világba vezető lejtős „híddal”, a két díszleterkéllyel, melyek közül az egyik kétségkívül a Romeo és Júlia híres szerelmi jelenetét idézi, ahol például Célia eljátssza Rosalindát, illetve az Orlando levelei nyomán felhorgadó szexuális vágyat. A bürokraták kegyetlen, elidegenedett, magányos, gyűlölettel teli létével szemben itt a közösség ennek mindenben ellentmondó élete mutatkozik meg: az éneklő, zenélő, táncoló, vidáman játszó, egymást szerető színtársulaté.

A „veronai balkon” mellett hasonlóképp ismert shakespeare-i rekvizitum „Yorick

koponyája” is, amelyet mintegy szín-igazgatóként a száműzött herceg hoz a színpadra. (Nem véletlenül személyesíti meg ugyanaz a színész, aki a trónbitorló testvért.) De nem ő hajaz Hamletre, hanem Jaques, akit a nagyon erős színpadi jelenléttel rendelkező, tehetséges Konstantin Sokolov formál meg, a sok jelentős alakításon belül is az előadás legjobbjaként.

Tompa Gábor szerint minden társadalom számára kellenek olyan javító szerepet betöltő aktorok, mint amilyen Jaques, aki igazából nem embergyűlölő, de „úgy viselkedik – mint egy bolond, hasonlóan a művész- és színházszerető Hamlethez.”

A különc Jaques az, aki mindig elvágyódik, de egyelőre marad; aki úgy tartozik a közösséghez, hogy mégis kívülálló; aki tudja, hogy melankóliája miatt gúnyolják, de azt is, hogy ettől függetlenül szeretik őt. Kóborlásai során szomorú tapasztalatokat szerzett, ezért mélabús, de tud mosolyogni is. Bohócos szópárbajt vív Orlandóval, ugyanakkor kedvesen, de erőteljes ráhatással megváltoztathatja egy dal szövegét (Duk-dámi); figyelmeztethet Csűrcsavar (Plamen Dimitrov) hiteltelenségére eskető papként; és Rosalinda neki árulja el először, hogy ő bizony nő, miután kettejük bensőséges beszélgetésének a kezdetén Jaques is megosztja a lánnyal melankóliája lényegét:

„Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaroncé, mely gőgös; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját bús komolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában utazásaim tapasztalásainak összessége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.”⁴

Ez bizony úgy hangzik, mint egy karakter megformálásának a leírása. Minden jel arra mutat, hogy a hamletomán Jaques „rendező”, aki elég bölcs és tapasztalt ahhoz is, hogy ne higgyen el mindent. Hiteltelennek gondolja például, hogy Olivér negatív jelleme az ellenkezőjére változhat testvére áldozata és a Célia iránt egy pillanat alatt fellobbanó szerelme hatására; vagy hogy a gyűlölködő trónbitorló se perc alatt aszkétává válván mindent átadjon kisemmizett testvérének (még ha ez a vonal A viharban is jól működik majd).

„Jaques számára elfogadhatatlan ez a happy-end. Az ő kísérlete a nagy shakespeare-i kísérlet: feltárni a rend és a káosz viszonyát. Ez a színház feladata is. Ha ez nem sikerül, a világ működésképtelen. Ha a színház (vagy a világ) csupa hamis illúzió, akkor ki kell vonulnunk belőle. Ez Jaques végrendelete.”⁵ – jelentette ki Tompa Gábor a kolozsvári Ahogy tetszik műsorfüzetében megjelent, már idézett írásában. Ezért a híres monológot 1991-ben áthelyezte az előadás végére, amit Csíky András természetesen gyönyörűen mondott el.

Korrekt, jó előadás volt a kolozsvári, számos rejtett utalással a színház elleni támadásokra is, nem tagadva meg a rendező atelier-jellegű, esszészínházi hitvallását. Néhány elemét természetesen felfedezhetjük a várnai produkcióban is. A bolgár Rosalinda hasonlít a harminchárom évvel korábbi magyar változatban játszó Rekita Rozáliára. Hasonlóan nyúlánk, csinos, szép arcú színésznő, Ganümédesz-jelmezük is egy-formának tűnik. Ugyanúgy tárja fel valódi nemét háttal a közönségnek. (Viszont a mozdulat, ahogy a sapka alól Gabriela Boeva kiszabadítja derékig érő hosszú haját, engem például arra emlékeztet, ahogyan harminc évvel ezelőtt a frissen végzett Tordai Tekla, még kolozsvári szerződtetése előtt, A windsori víg nők című Shakespeare-tévéjáték 1994-es forgatásán , amelyet Horváth Z. Gergely rendezett, „ál -nadrágszerepe” végén felfedte a sapka alá gyűrt hajkoronáját.)

Találunk tehát hasonló elemeket, mégis óriási a különbség a 34 éves és a 67 éves kolozsvári igazgató rendezései között. Kiváltképp Jaques értelmezésében, akivel Tompa lényegében azonosul – akárcsak első Hamletjével 1987-ben, illetve tíz évvel később a Craiovai Nemzeti Színházban.

A híres monológ itt is az előadás végére került. A többszörös eljegyzési buli jókedvét Jaques a Romeo és Júlia díszletbalkonjáról szakítja meg, és a „Színház az egész világ” kissé groteszk, ironikusan előadott kezdete után minél inkább benne van a korban, annál kétségbeesettebben folytatja, a szenvedélyesen fájdalmas befejezésig… Aztán behúzza a függönyt.

Szerencsére a „komédia” mégsem végződik tragikusan. A bolgár fordító, Valeri Petrov költő is, úgyhogy az ő egyik házi boldogságról szóló versét zenésítette meg Cári Tibor, s így e többszólamú, himnikus szárnyalású közös dallal búcsúzhat a társulat az aznapi közönségtől, amely rendszerint felállva, vastapssal köszöni meg a színházi élményt.

Darvay Nagy Adrienne

 

JEGYZETEK

¹ Tarján Tamás: Szentivánéji Vízkereszt – Az Ahogy tetszik a Katona József Színházban, Színház, 1983. június

² Tompa Gábor: Jaques végrendelete – Gondolatok az Ahogy tetszik próbái közben, in: Tompa Gábor: A késdöfés gyöngédsége, Kolozsvár, KOMP-PRESS, 1995, 157.

³ Violeta Toncseva: Szabadság az ardeni er-dőben, Сцена, 2024.09.26. (kultura.bg/web)
⁴ Szabó Lőrinc fordítása, Negyedik fölvonás 1. szín

⁵ Tompa Gábor: i. m. 157‒158.