Verdi: Macbeth – Magyar Állami Operaház

A könyörtelen nagyravágyás villámcsapás gyorsaságú hatalomátvétellel erőszakol meg egy országot, ahol az új királyt a saját kényszerképzetei választják el a valóságtól. Egyik gyilkossággal magyarázva a másikat, torz világot gerjeszt, földönfutóvá válik a nép, amelyre bosszúja lesújt. A dermesztően aktuális történet Matthew Wild elképzelésében a közeljövőben játszódik – Skóciában. A dél-afrikai születésű rendező a Magyar Állami Operaházban február közepén állította színpadra Verdi Macbeth című operáját. Wild, aki korábban a Cape Town Opera művészeti vezetője volt, a múlt évadban Frankfurtban bemutatott Tannhäuser színreviteléért megkapta az Opernwelt című folyóirat Év Előadása díját. A rendező már hosszabb ideje fontolgatta a Verdi-opera színrevitelét is, de a világjárvány meghiúsította a bemutatót. Az elmaradt produkcióban is a budapesti operában már ismert Sebastian Hannak lett volna a díszlettervező (Porgy és Bess, Idomeneo, Borisz Godunov, Nixon Kínában), és Heide Kastler a jelmeztervező. Ezt az együttműködést most Budapesten pótolták be az alkotók.

Az Operaház csendjébe beáramló nyitány előrevetíti a shakespeare-i történet zenébe ágyazott sarkpontjait, és kisvártatva az őrülési jelenet szaggatott futamait is megidézi. A magasba szökő amplitúdókat visszafogott ütemek váltják, hogy aztán a két erőteljes felütés határmezsgyéjét a köztük lévő csend tegye még plasztikusabbá. Rajna Martin vezényletében Verdi zenei prológusa előrevetíti a gyilkosságok fizikai atrocitását, melyekre úgy érkeznek a zenekari válaszok, hogy abba belehallatszik mind az áldozatok fájdalma, mind az elkövetők mérgező bűntudata. A futamok ugyanis kétértelműek és sejtelmesek maradnak: az amplitúdók ellenpólusai nem akarnak elszabadulni egymástól, egészet alkotnak, mintha figyelemfelkeltően azt jeleznék, hogy a bűnösségnek és az áldozatiságnak egy közös eleme van: az ember, s ettől a kényszerű közösségtől nem lehet menekülni se suttogva, se őrjöngve.

A színpadi történés vetítéssel indul. A kiváló minőségű, 3D hatású, filmszerű animáció – Czeglédi Zsombor munkája – élethű karakterei szinte le is léphetnének a vászonról. A figurák Macbeth és katonatársa, Banquo jöttét előlegezik. Előtte azonban a boszorkányok foglalják el a teret, akiket Verdi a zenemű főszereplőiként jellemez. Matthew Wild rendezése visszatér a háromszereplős változathoz, s ezzel a shakespeare-i meg-oldáshoz közelít. Az operaváltozatban ez azonban csak félig-meddig kivitelezhető, mivel a boszorkánykórusnak a történetet alapvetően meghatározó dramaturgiai funkciója van, így a kart a színpadon kívülre rendezi Wild, hogy szabadabban bontakozhasson ki a táncművészek által megformált boszorkánytrió.

Lőrinc Katalin, Fehér Ferenc és Kökény-Hámori Kamill brillíroznak. A megtébolyult tercett szörnyecskéi, az egykor talán jobb sorsot látott gyerekjátékok sajátosan embertelen mozgáskarakterrel nyargalnak a térben. A vérszagot imádó hajasbabák, miközben boldogan tapicskolnak elejtett zsákmányuk vérében, közéleti munkát is végeznek. Egy emelvényre szerelt, már az időjárás által is megtépázott óriásplakátot rongálnak. Éreztetik a változás beköszöntét: lejárt politikus fejeket tépnek a hirdetőtábláról. A rendezői elképzelés azonban, miszerint a három groteszk figura majd színpadilag hatásosan tolmácsolja a külső kórus szólamait, csak kevéssé valósul meg. 
A kar megszólalásainál hiányozni kezd a három boszorkány és a kint rekedtek közötti, egymást támogató összjáték. A felhangzó kórus és a színpadi látvány a szöveg tárgyi megjelenítésén túl nem igazán tud kölcsönhatásba lépni egymással.

Macbeth (Kálmándy Mihály) és Banquo (Cser Krisztián) a csatatérről érkezve a boszorkányok jóslatával találják szembe magukat. Kálmándy és Cser uralják a színpadot. A bariton és a basszus szólamok sötétebb árnyalataival hatásosan egészítik ki egymást, és plasztikusan érzékeltetik fel-fellobbanó baljós hangulatukat, az épp feltáruló jövőjük kétséges horizontját.

A földöntúli jóslatban, hogy Macbeth Skócia királya lesz, valójában Lady Macbeth látja meg az egyértelmű lehetőséget. Férje levelét olvasva elönti a becsvágy, ez indítja el a királyhoz korábban még hű katonát a gyilkosságok, majd a bukás útján. Rálik Szilvia a leendő királyné első megszólalásával – miszerint tud-e majd férje a becsvágyán túl elég gonosz lenni a hatalom megszerzéséhez – mintha inkább a kétségét akarná megszólaltani. Jellemzően ez a kezdés egy nagyon egyértelmű, erőteljes felütésként szokott a nézőtér felé hasítani, hiszen a trónra törő vágy már a levél felolvasását is alig engedi végbemenni. Rálik alakja azonban a skót kockás ruhában, térdig érő piros csizmában, hirtelenszőke Kleopátra-parókás babaszerűségével inkább tűnik maga is a sors játékszerének, mint kihívójának. Alakja a „Szép a rút és rút a szép” gondolatának rendezői megszemélyesítése, ami az alvilági jósok és Lady Macbeth babaszerű hasonlóságának okára utalhat. (Wild a felvonás elején vetített feliraton idézi Shakespeare boszorkány-szövegét: „Fair is foul, and foul is fair”.) A Lady mint a boszorkányok eszköze egyébként gondolatteli horizontot nyithatna a történésben, de ez a kapcsolódás végül szimbolikus színpadi derengés marad.

Az egész játékteret felölelő, az élőknek és a halottaknak is útvonalul szolgáló, magasba ívelő hierarchia-lépcső a díszlet uralkodó eleme. A látványosan megvalósított szimbólum ugyanakkor meg is nehezíti a befogadást, mivel a főszereplők kezdeti belső harcait feltáró kulcsfontosságú jeleneteket a színpad hátterébe, a magasba távolítja. S miközben Macbeth első látomásos áriájában a gyilkos tőr képzete prózaira sikerül a zsinórpadlásról kábelen belógó neoncsővel, a lépcsőfokokon való egyensúlyozás is nehezíti a szereplők szabad mozgását. Bár ki akarna métereket fel-alá futni, miközben Verdi futamait énekli? Így azonban statikusabb képeket látunk az olyan ösztönös kitörésekre komponált színekben, amelyekben Macbeth összeroppanni készül, és felesége szinte mondatonként harcol azért, hogy ez ne történjen meg. Kálmándy és Rálik királyi alakjainak lüktető érzelmi rohamait feltárva a rendezés találhatott volna több kapcsolódási pontot egymásra utaltságuk fojtogatóan zsigeri kémiájában. Wild rendezése ehelyett inkább saját személyiségük börtönébe zárja a szereplőket, és csak a legszükségesebb kapcsolatra épít kettőjük között.

Többé-kevésbé ez fogalmazódik meg az opera dramaturgiai fordulópontjaként működő ünnepi jelenetben is, amikor a vendégsereglet előtt Macbeth pokoljárást vízionál: mindenhol a már megöletett katonatársa, Banquo szellemét látja. Lady Macbeth kétszer nekifeszül háziasszonyi feladatának és tósztot énekel, miközben Macbeth láthatóan egyre kevésbé van királyi formában. A rendezés sokszor látott fogásra építi a jelenetet: egy operatőr kamerával közvetíti az eseményeket. Így a cselekményt – megduplázva – a korábbi óriásplakát felületén látjuk viszont. A digitális kép látványos filmes elemként hat, ugyanakkor vizuális konkurenciát is teremt a színpadi térben. A meglepetésszerűen felvillanó animáció szellemlátása ugyanis a zenei végszóra érkező színészi játéktól lopja el a figyelmet, egy olyan ijesztgető kép kedvéért, amely a Netflixen korhatáros karikát sem kapna. Verdi zenéje természetesen így is hat, és a kiegyenlített színpadi tablóban a lépcsőn elhelyezett színes kórus-sorfal is látványos, de hatásosabb lehetne tán, ha többet kapnánk Kálmándy Macbeth-jének tébolyából és Rálik királynéjének hullámzó elkeseredéséből. Így egy rendezetten működő összképet látunk, melynek egyik részlete sem múlhatatlanul megragadó.

(fotó: Berecz Valter)

A színpadi cselekmény ezt követően kreatív örvényléssel jeleníti meg az addig eldugott boszorkányhad kórusát. Az aknamunkában már jártas alvilági baba-trió vezetésével lendül mozgásba az élettelien forrongó kórus, melynek tagjai a bűnös varázslástól repesve fortyognak, az arcukon izgatott kéjjel áramlanak fel-alá. A rendezés még privát teret is engedélyez nekik, saját alsó lépcsőházat kapnak, így a felső szint jobbára megmarad az evilági gonoszoknak. Az alvilági évődés során a boszorkányok kétes jóslatokkal látják el Macbethet, melyek közül a jövőbeli királyok megjelenítése (mozgástervező: Lázár Eszter) a legsikerültebb. A lépéskombináció, mellyel a leendő uralkodók felfelé haladtukban birtokba veszik a lépcsőt, a színpadi látvány aszimmetrikus geometriájából merít. A lépcső kiszabta mértani egyenes vonja felfelé a jelenéseket, amelyek megelőlegezett testisége a későbbi uralkodói lét eleganciáját vizualizálja.

Az opera utolsó nagy áriái, az „Ah, la pa-terna mano”, melyben Macduff (Brickner Szabolcs) megölt családját siratja, Lady Macbeth őrülési jelenete (Una macchia è qui tuttora!), valamint a csapdába esett Macbeth panasza (Pietà, rispetto, amore) tapasztalt és magabiztos énekesi kifejezőerőről árul-kodnak. A király bosszúja elől menekülők érzékletesen megszólaltatott kórusa után Brickner Szabolcs őszinte, magával ragadó áriájával a fájdalmon túl a jövőbe mutató erőt is képviseli: a gyilkos becsvágy ellenpólusát teremti meg a történetben.

Wild rendezése új szereplőket hoz Lady Macbeth őrülési jelenetébe, melyben önmagát kísérti, mert a kezéhez tapadó vér szaga kínozza. A királyi becsvágy áldozatainak megjelenítésével a rendezés elaprózza a jelenet hangsúlyait, miközben az újonnan keletkező összjáték nem tűnik annyira hatásosnak, hogy ne hiányozna az eredeti színpadi történés intim drámája. Rálik Szilvia intenzív hangi amplitúdói mégis beteljesítik azt, amihez az Operaház légtere is kevésnek bizonyul, s jelenlétébe kódolt benső magányában Lady Macbeth különböző arcainak titkai maradnak. Kálmándy Mihály Macbeth-je ezzel szemben két lábbal áll a földön. Alakja erőteljes, olyan elánnal menetel személyiségének határai felé, mintha egy csatában lenne, s így önmaga ellenségévé válik.

Verdi Shakespeare iránti jól ismert rajongása nemcsak a drámaírónak szólt, hanem annak a lehetőségnek is, hogy operájához olyan erőteljes alapművet találjon, melynek tragikumát egy progresszívebb zenedrámában tudja újraálmodni. Emiatt nagy figyelmet szentelt a librettónak is, amely több helyen szorosan követi az eredeti dráma szövegét. Wild rendezése még közelebb kívánja hozni az operát az irodalmi műhöz, kezdve 
a függönyre vetített Shakespeare-idézetekkel, amelyek ha didaktikusan is, de kapcsolatba lépnek a színpadi történéssel. Vizuális eszközök segítségével megelevenedik 
a Macbethre „törő” birnami erdő, láthatóvá válik Macduff családjának sorsa, valamint Lady Macbeth első áriájában – miközben 
a démoni szellemekhez fordul – plaszti-kusabbá válik az eredeti shakespeare-i monológ hangulata. Bár a rendezés bővel-kedik további kreatív ötletekben, ahogy 
a diktatúrák világát vízionálja, a címszereplő párkapcsolatának mélyebb feltárása híján a színes skótszoknyás tablókból a látvány hat maradandóbbnak, mint a zenedrámát alapvetően mozgató lélektani terror.

Lénárt Gábor