Balettművész és pilóta – beszélgetés Nagy Tamással

Nagy Tamás Dózsa Imre növendékeként 1994-ban végezte el a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett tanszakát. Ezután ösztöndíjasként a szentpétervári Kirov Balettnél tanult. Ugyanebben az évben lett a Magyar Állami Operaház társulatának tagja, előbb magántáncosként, majd állandó vendégművészként. Az amszterdami Holland Nemzeti Balettbe 1999-ben hívták első magántáncosnak, s az együttes tagja maradt 2012-ig, visszavonulásáig. 2018-tól a Magyar Táncművészeti Egyetem rektori tanácsadója, 2021-től docens, 2022-től pedig a művészeti tanács elnöke. Harangozó Gyula-díjas és EuroPass Magyar Táncdíjas. Volt Spartacus és Rómeó, s többször herceg (a Diótörőben, a Csipkerózsikában, a Hattyúk tavában valamint a Hamupipőkében), s jelentős szerepeket alakított Naisy, Balanchine, Seregi, MacMillan, Kylian, Manen és Valois balettjeiben is.

(fotó: Józsa Ágnes)

Legutóbb – volt az majd harminc éve – az Operaház folyosóján beszélgettünk, most pedig a Táncművészeti Egyetemen, de beszélgethetnénk egy repülőtéren is az éppen felszállni készülő pilótával.

Ott nagyobb volna a zaj. Itt most csak a próbateremből hallatszik ki a zongora hangja. Hosszú út vezetett ide, de valójában ez egy visszatérés. Magyarországon, ha valaki bármelyik területén is foglalkozik a tánccal, az innen indul vagy valamilyen más módon, de ide kapcsolódik. Én is ide térek haza, és nagyon örülök annak, hogy az egyetem modellváltása után Fodorné Molnár Márta rektor asszony és Kiss János kuratóriumi elnök arra kértek, segítsem az itteni munkát. Nagy örömmel mondtam igent. Azt szeretnék, hogy külföldi tapasztalataimmal legyek hasznára az egyetem hallgatóinak.

Balettművészként a Magyar Állami Ope-raházban a legnagyszerűbb balettek fő szerepeit táncolta, aztán külföldre szerződött, de közben itthon is láthattuk.

Végzés után rögtön az Operába kerültem. Szerencsés voltam, mert nagyon szép szerepeket kaptam, s nagyszerű mű-vészekkel táncolhattam együtt. Akiket növendékként csodáltam, azoknak lettem a partnere. Remegett is a kezem, amikor először foghattam Hágai Katalin, vagy Wolf Katalin kezét. Velük táncolhattam, s kiváló művészekkel, akik barátaim is lettek, mint például az akkor még művészi ereje teljében lévő Kováts Tibor, a virtuóz ugró- és forgóképességű táncművész. Ifjabb Nagy Zoltán pedig úgy hívott engem, hogy öcsikém. Sokat tanulhattam tőlük, és nagyon hálás vagyok, hogy maguk közé fogadtak. Nagyon jól indult a karrierem, és szerencsés vagyok, hogy az első pár év alatt mindent eltáncolhattam, a nagy klasszikusoktól kezdve Seregi-darabokig. Dolgozgattam Fodor Antal mesterrel is. Amikor meghívtak Amszterdamba, nem úgy mentem oda, hogy ki akarok szerződni. Azt hittem, azért hívnak – akko már jártam külföldön, többfelé vendégszólistaként –, hogy valamelyik balerinát néhány előadásra hirtelen „le kell partnerelni”. Én voltam a legjobban megdöbbenve, amikor az igazgató elém tolt egy „principál” szerződést. Ő is meglepődött, amikor erre azt mondtam, hogy nem ezért jöttem, nekem itthon, az Operaházban repertoárom van, számítanak rám, jól tartanak, s nem gondolom, hogy jó dolog lenne, ha csak úgy kiszerződöm. Neki is elkerekedett a szeme, mert ilyeneket nem szoktak mondani.

A principál ugyanis a professzionális balettársulat legmagasabb rangú táncosa…

Este aztán elmentem és ámulattal néztem az előadást, a Holland Nemzeti Balett nagyszerű együttesének nagyszerű táncosait. Elgondolkodtam, ha ők engem ide akarnak első táncosnak, akkor arra nem lehet nemet mondani. Másnap elkezdtem alkudozni velük, és abba maradtunk, hogy fele-fele, az Operaházban és náluk is. Itthon akkor Ifj. Harangozó Gyula lett a balettigazgató, ő is sokat táncolt külföldön és megértett engem. Amiket már itthon táncoltam, azokat nem kell annyit próbálni, és úgy szerveztük, hogy amikor nem ott, akkor itthon táncoltam. Az első négy és fél év így felesben telt. Utána is, a karrierem végéig mindig hazajártam. Minden évben volt itthon is szerepem, a kapcsolat sosem szűnt, nem szakadt meg. A magyar táncéletben végülis folyamatosan benne voltam.

Jobbra a Don Quijote című előadásban, 1998

Eltáncolta a balettirodalom legnagyszerűbb szerepeit…

Szerencsés vagyok, hogy Amszterdamban is táncolhattam azokat, amelyeket itthon is. Így Rómeót, a Csipkerózsikát, A hattyúk tavát, a Gisellt, a Diótörőt és sorolhatnám. Természetesen többüket más és más koreográfiákkal.

Nem nehéz ugyanarra a zenére más mozdulatsorral táncolni?

Bizonyos értelemben nehéz, de más értelemben előny, ha az ember ismeri a zenét és bepróbálja a saját részeit. Az segítség, ha az ember már táncolta a darabot, még akkor is, ha más koreográfiában. Én azt szoktam mondani, hogy jó, ha az ember mindenfélét csinál, mert az egyik dolog erősíti a másikat. Azok a darabok, amiket Amszterdamban eltáncolhattam, erősítették az itthoni feladataimat is, és ez fordítva is így volt. Vonatkozik ez különböző koreográfiákra és a különböző stílusokra is. Ha az ember kipróbálja magát és meg mer merítkezni táncosként más stílusokban is, az a klasszikus táncát is erősíti. Ezt észben tartva igyekeztem a karrierem során mindazt kipróbálni, amire lehetőség volt, és nagyon örülök annak, hogy két ilyen együttesnek a teljes repertoárját el tudtam táncolni. Ez több, mint ha csak egy társulatnak – még ha az a legnagyobb is – a repertoárját táncoltam volna. Ennek örülök. Sokfélét táncolhattam, és az ember mindegyik szereppel több és több lesz, így a már meglévő szerepeit is másként kezdi táncolni. A klasszikus balettel épp az a legnagyobb probléma, hogy mire megérik az ember művészileg egy-egy szerepre, akkorra a test kezd elerőtlenedni. Ezt egy ideig technikával kompenzálni lehet, de aztán már a dinamizmus, az állóképesség oda. Ezért ez az egyik legrövidebb pálya.

Hágai Katalin és Nagy Tamás a Rómeó és Júliában

Hogy készült arra, amikor már nem lesz színpadon?

Mindenki, aki professzionálisan űzi ezt a pályát, tisztában van azzal, hogy ez egy rövid karrier. Amikor az ember táncol, főszerepeket, és közben utazik, tapasztalhatja, hogy ez egy nagyon magányos pálya. Furcsa dolog ez, hiszen nagy együttesek élén táncol az ember, sok-sok partnerrel, és mégis. Olyan értelemben beszélek magányosságról, hogy az embernek magamagát menedzselnie kell. Sem a partnereknek, sem a közönségnek nem szabad érzékelnie abból semmit, hogy én egy nappal előtte érkeztem, hogy éppen honvágyam van és teljesen másutt vagyok lélekben, talán nem is azon a kontinensen. Magányos pálya ez, mert az embernek magára kell koncentrálnia, arra, hogy esténként a legjobbját tudja adni magából. Amikor lezárul ez a pálya, akkor ebből kell váltani, és kitalálni azt egy teljesen más felállásban, hogyan tud segíteni a másoknak az ember abban – ha koreográfus lesz vagy tanár –, hogy a színpadon a legjobbak lehessenek. Az egy óriási váltás, hogy nem magamra fókuszálok, hanem a másikra, és nem az én kis dolgaimmal vagyok elfoglalva, hanem azzal, hogy egy másik embert, vagy többeket hogyan tudok olyan helyzetbe hozni, hogy a legjobbat tudja-tudják magából-magukból megmutatni. Ez az egyik váltás, amivel egy bizonyos idő után, de még a karrier teljében érdemes foglalkozni. A másik lehetőség pedig az, ha az ember művészeten kívüli dolgot választ. Hát én mind a kettőn gondolkodtam. Hollandiában, de nemcsak ott, más országban is van egy olyan rendszer, amit itthon is szeretném, ha bevezetnének, hiszen nem jó, hogy negyven egypár éves emberek nyugdíjasok lesznek. Lehet úgy is, ahogy Hollandiában. Ott azt mondják, nagyon rövid a pályátok, tegyetek el a fizetésetekből egy bizonyos százalékot, mi rákényszerítjük a profi társulatokat, hogy tegyenek hozzá ugyanennyit, és az állam is hozzátesz még ehhez, s az összeg finanszírozza azt, ami az átképzéshez szükséges. Abban is segítenek egyébként, hogy mit válassz, hogy van-e annak realitása, amit kitaláltál, hogy meg tudsz-e majd belőle élni. Húsz évesen senki nem gondolkodik azon, hogy mi lesz negyven évesen, de így már bizonyos elképzeléssel érkezik. Nálam ez nagyszerűen működött.

Miért pont a pilóta szakmát választotta?

Mert tulajdonképpen ugyanaz, mint amit addig is csináltam. Táncosként is a gravitáció ellen küzdünk, pilótaként is, csak utóbbinál hajtóerő segít fel a levegőbe. A repülés már gyerekkori vágyam volt. Édesapám mentőorvos volt, dolgozott mentőhelikopteren, és a mentőknek akkor még repülőgépük is volt. Hétvégenként mentünk Budaörsre, a bázisra, és ha nem volt beteg, beülhettünk a pilótabácsi mellé. Ez eléggé „mérgező” egy tizenegynéhány éves fiúnak. Akkor csak a honvédségen keresztül lehetett volna pilótának menni. Ez nem volt opció nálam. Így aztán, amikor már megengedhettem magamnak, megszereztem kisgépekre mindenféle vizsgát. Harminchét éves voltam, amikor befeleződött az aktív táncos karrierem, s odaállhattam az ösztöndíj bizottság elé, hogy igen, a képzés nagyon drága, de én már előkészületben, ami vizsgát lehetett, azt letettem, s ebből biztosan meg tudok majd élni. Akkor én megkaptam a pénzt az átképzési alaptól. Tudtam, hogy már idősebb vagyok a többieknél, akik akkor kezdték pilótatanulmányaikat, s hogy a legjobb iskolába kell bejutnom. Nekem akkor a frissen érettségizett angol középiskolásokkal kellett felvennem a versenyt. Felkerestem otthon a matematika és fizika tanáraimat, hogy készítsenek fel. Ez sikerült, s egyedüli magyarként Oxfordban szereztem pilótaképesítést, ráadásul a legjobb átlagom volt az elméleti tárgyakból, s kaptam, egy külön diplomát, amire nagyon büszke vagyok. Mindenesetre jól felkészültem és emögé is, ahogy a balettban, „odatettem” magam.

Segített a táncos kitartás és fegyelem?

Természetesen, és ezt mindig elmondom a hallgatóknak is, hogy a klasszikus balett, de a többi klasszikus művészeti ág is olyan kitartást és erőbedobást igényel, ami aztán az élet más területein is kamatoztatható. Az élsportolóknál is megfigyelhetünk hasonlót. Nagyon sok mindent tanul az ember önfegyelmezés közben magáról is. Az eredményekhez természetesen tehetség kell, de kitartás és sok-sok munka is. Ezek nekem megvoltak, mert a balettban semmi nincsen ingyen. A klasszikus balettért nagyon meg kell dolgozni. Ezért tudom a legjobb szívvel mondani a szülőknek, hogy adják ide tanulni gyermeküket, mert ha tehetséges, akkor lehet belőle profi táncos, és ez a pálya gyönyörű, de ha nem, akkor is rengeteg olyasmit tanul, ami majd később az életét segíti.

Hogy van Nagy Tamás pilóta?

Nagy Tamás repülőzik öt napot, és aztán négy napot nem. Ezt kell beosztani. Nagyon szerencsés vagyok, mert a Táncművészeti Egyetemen úgy tudtunk megállapodni, hogy bár évfolyamot nem tudok vinni, mert nem tudom megígérni, hogy itt vagyok minden nap reggel, de besegítek, ahol tudok. A nemzetközi kapcsolatok terén végzett munka nem időhöz között. Pilótaként hosszabb távú járatokon, amikor például Kína alsón az ember be van zárva egy hotelszobába és nem tud aludni, mert az időeltolódás ezt nem engedi, kitűnően tud foglalkozni ilyesmivel. A repülésben az a jó, hogy limitált az óraszám, amíg repülni lehet. Így ha nem repülők, akkor tudok foglalkozni a másik nagy szerelmemmel vagy az elsővel, nem is tudom, melyik melyik, de mind a két területen helyt tudok állni.

A Táncművészeti Egyetemen beszélgetünk, mik az itteni feladatai?

A rRektor asszony munkáját segítem azzal, hogy a művészeti tanács elnöke vagyok. Ez egy nagy egyetem, itt nemcsak klasszikus balettet oktatunk. Sokrétű a képzés, nagyszerű szakirányaink vannak, és egyedülálló ez az intézmény abban, hogy a tánc területén minden műfajt átfog. Itt a művész- mellett koreográfusképzés és több szintű pedagógusképzés is van. Előny, hogy egyetemi szintű diplomát nyújtunk. Segíteni tudok abban is, hogy ha a klasszikus balett tanszéken szükség van óraadásra, próbavezetésre, akkor ott vagyok. Az intézmény külső előadásainál is segédkezem, például a Ballet Grand Prix és a külföldi kapcsolatok erősítésénél. Szándékunk, hogy az intézményt a világ élvonalához kapcsoljuk, hogy meghatározó képzési intézmény legyünk Európában, ahova a magyar diákok mellett külföldről is sokan jöhetnek. Azt már tapasztalhatjuk, hogy évek óta egyre több külföldi diák szeretne tanulni nálunk. Többen jönnek, mint akiket fel tudunk venni. Ezért cél az, hogy a világban egyre többen megismerhessék az intézmény munkáját. Én ebben igyekszem segíteni.

Abban is segít, hogy a tudatos táncos pályakép mellett megfelelő jövőkép is kialakuljon…

Így van. Ezért is nagyon fontos az egyetemi diploma. Bármit kezd is az ember az életében, ha nem is tánchoz kötődőn, jobbak a lehetőségei. Itt tanultam, átélem és értem a mostani fiatalok gondjait, szeretnék olyan példát mutatni, amivel ők is fölül tudnak kerekedni a nehézségeken. Ez a pálya nagyon nehéz, de a kitűzött cél érdekében vállalni kell a megpróbáltatásokat, a fájdalmat, a lemondást. Én ezt tanultam a mestereimtől és ezt próbálom továbbadni. Megéri, mert ez egy csodálatos pálya, én senkivel nem cserélnék. Azt szeretném, hogy a mostaniak is megélhessék ezt, mások is menjenek végig egy ilyen karrieren és ők is tapasztalhassák mindazt, ami nekem megadatott: az utazást, a világlátást, a csodálatos embereket, akik körülvettek, s nem utolsósorban azokat a csodálatos műveket, amelyeket eltáncolhattam. Az előadóművész drogja, ha a közönség, az az ezerötszáz ember állva tapsol, mert olyan élményt kapott, amit nem felejt. Most nemrég voltam Amszterdamban, és megállítottak az utcán, mert fölismerték a volt táncost, pedig már tizenkét éve nem láthattak színpadon. Ezek adják az egész értelmét, ezért tudunk minden áldott reggel fölkelni és odaállni a rúd mellé és gyűrni magunkat, hogy egy picit még jobb és jobb legyen. Ez a pálya gyönyörű!

Az interjút készítette: Józsa Ágnes