Két Shakespeare-előadás a Magyar Színházban

A választás illuzórikus volta

Rómeó és Júlia

Az egykorvolt budapesti zsidónegyed erzsébetvárosi szélén álló Magyar Színházban látható a Romeo és Júlia Eperjes Károly rendezésében. A sok vihart látott színház jelenlegi formájában mintha az annak idején felépülésére hiába váró szocializmus emlékműve lenne. A Nemzeti Színház esztelen felrobbantását követően a pártközponti döntéshozók ezt az épületet szemelték ki utódjának, és sebtében bele is rakattak mindent, ami akkor jó és drága volt, de az átalakítás torzót eredményezett. Túl sok a zsöllye a nézőtéren, szűkek a közönség számára megnyitott közösségi terek, a szünetben a nőknek versenyt kell futniuk, hogy elérjék a mosdót, s ne késsék le a következő felvonást. Kopott, lelakott, szomorú katafalkra emlékeztet a színpad.

Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert az előadás az első pillanattól fogva elfeledteti az épületből áradó komor hangulatot. A nézőt magával ragadja a színpadon megnyíló reneszánsz tér, melynek szellemes variánsai hol belső, hol külső tereket mutatnak. A rendezői inspirációtól nyilván nem függetlenül Székely László mesterművet alkotott, mely nagyszerű kerete lett a játéknak. A színészeket a rendező Rátkai Erzsébet jelmezeibe bújtatta, melyek a reneszánsz épített térhez igazodva a kezdeti jelenetekben a quattrocento képi világát idézik. Fülöp Timea koreográfiája a színpadon látható testek számára mozgalmas, játékos, néhol egyenesen nevettető lehetőségeket biztosít, melyeket a színészek nem restek kihasználni.

A díszlet, a jelmezek és a koreográfia egységében Eperjes mikrokozmoszt hozott létre, melynek két értelemben is urává lett. Mint rendező nyilván meghatározhatta, hogy semmi se történjen a színpadon, amit ő ne akarna, de hatalmát megduplázta azzal, hogy magára osztotta a Herceg szerepét, aki a színtér legfelső pontján nyitott ablakban időről-időre megjelenve inti, többnyire hiába, városa engedetlen lakóit.

Trokán Anna, Kiss Anna Gizella, Wettstein Márk és Kovács Frigyes – Rómeó és Júlia (fotó: Kovács Milán)

Deres Péter kiváló dramaturgiai munkája jóvoltából a darab jelenetei peregnek, a feszültség sosem lankad, sőt egyre nő, sehol semmi üresjárat. A rendezés mereven konzervatív abban az értelemben, hogy a dráma színreviteléből teljesen hiányoznak a Rómeó és Júlia-előadásokhoz a mai magyar színházi életben szinte járványszerűen elszabadult, kötelezően hozzátartozó trükkök és eszközök, melyek révén a rendezők hite szerint az antagonisztikus erők által szétszakított szerelmesek régi története közel kerülhet a XXI. század nézőihez. Ebben az előadásban nincsenek mobiltelefonok, a mai közbeszédből vett szófordulatok, senkin sincs farmer vagy Versace póló, nem szól fülsiketítő diszkózene.

Eperjes rájött arra, hogy a Rómeó és Júlia időtlen üzenetét a történet természetes idejébe ágyazva, abból kibontva el lehet mondani ma is, de úgy, hogy a néző rájöjjön, róla szól a mese; amit lát, az a ma világa, melynek nem is annyira a mélyén ott van Shakespeare korának minden fénye és árnya.

A rendező és a Herceg kettőse tökéletesen kifejezi Eperjes koncepcióját, mondhatnánk, látomását, mely szerint ugyanarról a tőről metszett a világ, amiben Rómeó és Júlia élt, mint amiben mi létezünk. A rendező azt akarja, hogy minden úgy történjen a színpadon, ahogyan ő kigondolta, megálmodta, miközben ő a Herceg, akinek szembe kell néznie azzal, hogy semmi sem úgy történik, ahogyan ő parancsolja. A konzervatív keretben itt mutatkozik meg a rendezői koncepció radikalizmusa, mely az emberi lét alapkérdését felvetve a választás lehetőségét s egyben annak illuzórikus voltát mutatja be az előadásban.

A kezdeti vidámságot fokozatosan váltja fel a tragikus előérzet, ami felkészíti a nézőt az előadás utolsó jelenetében látható hullahegy látványára, mely képileg is teljesen más, mint a korábbi jelenetek könnyed quattrocento hangulata. Az utolsó jelenet képe már a cinquecento zsenijét, Caravaggiót idézi, aki – lévén maga is gyilkos – a dermesztő horrorjelenetek felülmúlhatatlan megfestője volt.

A tragikus történetet pisszenés nélkül nézték a Rómeó és Júlia korosztályába tartozó fiúk és lányok, vastapssal ünnepelve az előadás végén a színpad előterében felsorakozó színészeket, akik dolgát nem könnyítette meg a rendező, hiszen az ő akaratából olyan emberek bőrébe kellett bújniuk, akik nem uruk saját akaratuknak. A végzet cseleit senki sem képes kivédeni, s ez a körülmény óhatatlanul korlátozta a színészeket szerepeik egyénítésében, de mindenki hibátlanul teljesítette azt a színészi feladatot, amit az óramű pontossággal eltervezett rendezői koncepció végrehajtása számára rendelt.

A rémdrámához illő utolsó színpadi kép maradandóan belevésődik a néző emlékezetébe, az előadás kicsengése mégsem negatív. A Herceg záró szavai a megbékélés reményéről szólnak, amiről ugyan tudjuk, hogy nem igazolódik be, de ha nem hinnénk benne, akkor nem becsülhetnénk az olyan pillanatokat, melyek bűvöletében Rómeó és Júlia a bálon, az erkélyen, az esküvőn azt hihették, hogy van boldogság számukra itt a Földön. Az előadás a boldog pillanat megbecsülésére figyelmeztet, melyet, ha egyszer bekövetkezett, már nem vehet el a boldogtalanságra programozott végzet.

Játék a helsingőri kastélyban

Hamlet

A rejtélyes okból magát a „„családok színháza” néven hirdető erzsébetvárosi Magyar Színház épületének brutál homlokzatán óriási betűkkel írt feliraton olvasható Eperjes Károly neve, aminek láttán a színházba látogató abba a tévhitbe eshet, hogy a vidéken korábban színházról színházra hányódó neves színész és rendező végre visszatalált, hajlékra lelt a fővárosban, s bár a hajlék kopott, lelakott, nézőtere kalodaszerű székekkel zsúfolt, legalább az övé.

Valójában a színház igazgatója Nagy Viktor, Eperjes csak a művészeti vezető, s ilyen minőségében lehetett szava abban, hogy a Sopronból magával hozott Rómeó és Júlia után a Hevesi Sándor téri épületbe álmodja Shakespeare talán legnagyszerűbb darabját, a Hamletet, melyet a bemutatása óta eltelt évszázadok alatt ízekre szedtek a kritikusok, rendezők, az ezerarcú szerző rajongói és megátalkodott ellenfelei.

Haumann Máté, Györgyi Anna és Gáspár Tibor – Hamlet
(fotó: Tarnavölgyi Zoltán)

A Hamlet jól ismert története szerint Dániának egyszer volt egy királya, aki csellel galádul megölte elődjét, s a gyilkosság után rögvest frigyre lépett áldozata özvegyével, akiről nem tudni biztosan, hogy tudott-e vagy sem férje halálának pontos okáról. A trónra és feleségre egyszerre szert tett új király egy Hamlet nevű trónörököst is örökölt, aki meggyilkolt apja, az idősebb Hamlet fiaként ott maradt az udvarban. Mindezt azért idézzük fel, hogy emlékeztessünk a tragédia bemutatásának eredeti színhelyére, az angol király kastélyára, és a színdarab első számú nézőjére. aki nem volt más, mint I. Jakab király, Stuart Mária fia.

Shakespeare jól tudta, amit I. Jakab is, hogy apja, Lord Darnley nem természetes halállal, hanem merényletben halt meg. Jakab 21 éves volt, amikor 1567. február 10-én apja ott veszett a kastélyban, melyet Bothwell parancsára robbantottak fel. S ahogyan 1600-ban a színpadon Jakab szemeláttára Hamlet király gyilkosa feleségül vette áldozata hitvesét, 1567-ben, három hónappal Jakab apja, a címzetes skót király erőszakos halálát követően Jakab anyja, Stuart Mária is rögvest házasságot kötött a férje gyilkosával.

Elképzelhetjük, hogy mit érezhetett Jakab, amikor a színpadon látta, ahogyan a meg-gyilkolt Hamlet király fia, az ifjabb Hamlet által betanított színészek az új király, Claudius és neje, Gertrud, Hamlet anyja szeme láttára előadnak egy kis jelenetet, melyben az idős Hamletet meggyilkolja a királyné szeretője, akiből a gyilkosság után nyomban király és az özveggyé tett királyné férje lesz.

A mai néző nem nézheti Jakab szemével a dániai Helsingőr várába transzponált történetet, mely persze több annál, hogy Shakespeare királyának címzett zseniális hízelgését lássuk benne. A darab epicentrumában zajló történések a ha-talom legitimitása, az isteni és a földi jog összeütközése körül forognak. Eperjes Károly rendezése megkerüli a darab diktatórikus rendszerekben veszélyes politikai magját, s inkább a varázslatosan alakított játékra koncentrál, mely elfeledteti a nézővel, hogy érdemes-e a szerencsétlen trónörökösnek azon tipródnia, van-e joga a „vérnősző baromnak”, azaz Claudius királynak uralkodni.

A rendező totálisan uralja az egy szünettel két felvonásra tagolt előadás minden pillanatát. Nagyszerű társra talált Ferenczfy-Kovács Attila díszlettervezőben, aki a helsingőri kastély belső terét megteremtve kinyitja azt a ködbe vesző külső, végtelen térbe. Ez a külső végtelen és a belső véges világot ötvöző hibrid környezet ad lehetőséget Hamlet újra meg újra kiújuló kétségeinek, a lét és a nemlét dilemmájával folytatott küzdelmének a megértésére, ami sok más Hamlet-előadásban érthetetlen marad.

Az invenciózus díszlet által létrehozott környezetben a szereplők Rátkai Erzsébet pompás reneszánsz jelmezeiben pontosan meghatározott koreográfia szerint állnak és mozognak, minden pillanatban lekötve a nézői figyelmet. Az előadás telis-tele van remek rendezői ötletekkel, melyek sorában kiemelkedik a két törpére írt egérfogó jelenet, melyet talán I. Jakab is kedvére valónak talált volna. Nincs olyan jelenet, melyben Claudius és Gertrud (Gáspár Tibor és Györgyi Anna) ne nyalnák-falnák egymást, világosan utalva a párt a közös bűnön túl egymáshoz fűző kötelék természetére. A rendező által uralt színpadi univerzumban minden szereplő a helyén van, tökéletesen játsszák, hogy élnek, nem törődve azzal, hogy az ország, melyben oly jól érzik magukat, egyben börtönük is.

A színpadi univerzum Napja Hamlet, akit a modern pszichológia akár autistának is minősíthetne, hiszen senki-vel nem képes kapcsolatot kialakítani, senkinek, még önmagának sem hisz, és csak akkor talál önmagára, amikor az utolsó jelenetben meghal, s így nem lesz belőle az a nagy király, akinek ígérete benne volt. Az erzsébetvárosi Magyar Színház színpadára varázsolt helsingőri kastélyban látott Hamlet dermesztően magányos, akinek alakítására a rendező talán önmaga másaként kérte fel színészét, Haumann Mátét, éppen úgy, ahogyan Hamlet kéri meg a Színészkirályt az egérfogó jelenet eljátszására.

Az ötletekben igen gazdag előadásból egy ötlet hiányzik. Eperjes maga is színre léphetett volna valamelyik szerepben, amire a humorra felettébb fogékony rendező számára a sírásó jelenet kínált volna alkalmat. Talán nem volna késő, hogy belépjen saját előadásának terébe, mint tette azt a korábban bemutatott Rómeó és Júlia esetében.

A rendezői akarat harapófogójába zárva minden színész a maximumot nyújtotta, senki sem nyújtózott túl saját szerepén, senki sem vetett árnyat a másikra. A kulcsszerep Haumann Máténak jutott, aki a szerep fizikai megjelenítésében hozta az elvárhatót, de vokálisan nem bírt a Shakespeare által írt, Arany János által magyarított mondatokkal.

A látványos, pergő előadás fontosabb szereplőit látva az utolsó jelenetig azt gondolhattuk, hogy a pillanat mámorában azt hiszik, örökké élnek, ám látnunk kellett, hogy mind meghaltak. 
A tér bezárult körülöttük. Poloniust (Viczián Ottó) Hamlet ölte meg, Ophelia (Kiss Anna Gizella) vízbe fojtotta magát, az egymással felcserélhető Rosencrantz és Guildenstern (Szatmári Attila és Kosznovszky Márton) is meghaltak. A helsingőri kastélyban lezajlott játék utolsó jelenetében a helyszínre érkező Fortinbrast (Wettstein Márk) vérbe fagyott holttestek szörnyű látványa fogadja. Claudius, Gertrud, Laertes és maga Hamlet is holtan hevernek.

Eperjes azt üzeni, hogy az élet és halál kör-forgása örök.

Csepeli György