Shakespeare: Rómeó és Júlia

Sokáig kerestem ennek a beszámolónak a címét. Rá akartam találni valamire, ami kifejezi azt, hogy miről szól nekem ez az előadás. Nem jártam sikerrel. Végül – talán mert az alapmű békén hagyására büszke rendezői szándék volt a legerősebb hatáseleme az általam élvezett délutánnak – a fenti szükségmegoldásnál maradtam. Le kell szögeznem: értem a színházvezetés és az alkotók „szolgálunk és védünk” jelszavú törekvését. Olyannyira, hogy szinte hallom, amint a szervezés emberei győzködik az osztályfőnököket: Tessék jönni nyugodtan, itt nem lesz semmi furcsálkodás és belemagyarázás, itt magával a darabbal fog találkozni az osztály, de úgy, hogy még érettségizni is könnyebben fognak. A meggyőzés hat, hisz ötödik évada találkoznak középiskolás hadak és művelődni vágyó családok Eperjes Károly rendezésével, s tapsolják meg az időnként cserélődő szereplőket.

Kérdés persze: mi az, hogy „maga a darab”? És miképpen válik egy darab előadássá? Pár nappal azelőtt, hogy a Criticai Lapok felkérése megtalált, éppen Kerényi Miklós Gábornak az Alexandra Kiadónál megjelent A zenés rendezés titkai című friss könyvét olvastam nagy élvezettel, méltányolva a dolgok – eljárások és folyamatok, helyzetek és viszonylatok – praktikus néven nevezését, s vele a szerző hatalmas gyakorlatát és tanító szándékú precizitását. Kerényi „generációs kategorizálás”-nak nevezi azt az osztályozási módot, ami elsősorban azt vizsgálja, hogy a rendező milyen gondolati és társadalmi mélységekből közeledik az alapműhöz, s igen szellemesen osztja a megközelítési módokat öt különféle formára. (Érdeklődők vegyék kézbe a kötetet, nem fognak unatkozni!) Tudálékos derűvel olvastam a taglalás első szakaszát, miszerint „első generációs”-nak mondható egy előadás abban az esetben, „amikor egy darab szövege szinte húzás nélkül valósul meg, a színpadra állítás egy az egyben a leírt anyag. A megvalósítás során igyekeznek megfogadni az író instrukcióit. A darab tere még jelzéseiben is a leírt világot próbálja konkrétan ábrázolni (festett falak stb.), a jelmezek ugyanígy. A stílus elképzelt korhűséget mutat, és a játék a kimondott szavak felületéből és nem elemzett szituációkból építkezik. A rendezői munka az elemek összeillesztésén túl eredeti elképzelést nem mutat.” Ó, gondoltam, láttam én ilyesfajta műkedvelő előadásokat évtizedekkel ezelőtt, milyen szép dolog, hogy az effajta múzeumszínházat is ismerteti a szerző. Aztán beültem a Hevesi Sándor térre, és találkoztam a leírtakkal.

Kiss Anna Gizella és Soltész Bözse

(Azaz, csak beültem volna, mert a Magyar Színház nézőtéri ügyelői is úgy gondolták, mint sajnos, több más színház is Pesten, hogy minek koptassák kezdés előtt a székeket azok a harsány fiatalok, akiket a közlekedés elképzelhető anomáliáira gondolva, időben útnak indított a tanáruk, s így aztán már fél órával kezdés előtt ott toporognak, tüsszögnek és köhögnek, s szörnyű mód zsúfolódnak a szűk előtérben. Három óra előtt fél perccel azért megtörtént a beengedés, telt ház volt, de három óra nyolc perckor még mindig azt jelezték, hogy majd öt perc múlva kezdenek. Vajon mi értelme ennek a kifárasztásnak?)

Az előadásra térve: Elképesztő volt az egyezés a fent említett nemrég olvasottak és a kibontakozó élmény között, annak ellenére, hogy Deres Péter dramaturgnak is köszönhetően, itt hatékony húzások segítették a lényegre törő cselekményt, s a két fordítást, Kosztolányi Dezső és Mészöly Dezső munkájának részeit olyan ügyesen sikerül összepászítani, hogy az alig észrevehető bicegés is célt szolgál: az úri nép, vagyis a nemesek Kosztolányi Shakespeare-t szavalnak, a szolgahad meg a közérthetőbb Mészöly féle Shakespeare-sorokat mondja.

Székely László hatalmas szürkésfehér építménye mozgatható falakkal szolgálja ki a szükséges tereket. A komótos változások során hol a köztéri kutat csúsztatják be középre, hol jobb szélre állítanak egy tükröt, a Capulet-otthon belsejének jelzésére. Rátkai Erzsébet díszes reneszánsz ruhái súlyos, szoborszerű megjelenést adnak a gazdagabbaknak, arannyal és feketével jelezve a gyászt. Jól segíti a kezdeti nézői tájékozódást a Capuletek vörös bársony ruházata és a Montague-k selymes, sötétkék öltözéke, s közben Júliának is jut egy változást jelző, rendkívüli zöld toalett.

Az érkezők erősen kifelé, a nézők felé sza-valnak, s java részük egyfajta rugalmas testi erőt igyekszik mutatni. Meglepő jelenség, hogy bár sokan vannak jelen, időnként mégis kongóan üres a színpad. Jönnek-mennek a szereplők, s eszembe jut, amit egyszer Major Tamás tanított nekünk Molière kapcsán: „Ne bonyolítsák túl az elemzést. Csak semmi Sztanyiszlavszkij! Legyenek erősek! Molière-nél azért jönnek be a szereplők, hogy elmondják a szövegüket. Kész.” Itt és most ezt a színészvezetési technikát látom működni. Eperjes úgy rendez Shakespeare-t, mintha Molière-darabot rendezne. Igen ám, de az a geometrikus kecsesség, ami Molière egy-egy színpadi helyzetét billegteti, a növényi módra szerveződő Shakespeare-jelenetekben nem otthonos. Érezhetően koncentrál, tiszteletre méltóan dolgozik minden színpadra lépő, de mintha mindenki más iskolát képviselne. Mintha valami nyári színházat látnánk, ahol mindenki más „trupp”-ból jön, s most összpróba zajlana éppen.

A verekedéseket, a viszonylag gyorsan meg-oldott vívásokat és az ismétlődő összecsapásokat dobszóló pörgeti fel akusztikusan, az emelkedett pillanatokat harangszó emeli magasba, Lőrinc barát hátterét enyhe gregorián dallam festi, és még a szünetre is jut egy kis szomorú gitárszó. De hogy miért szól a pillanatot elmosó, babráló, finom zene akkor, amikor a Dajka megrémül az élettelennek látszó Júliától, arra nem sikerült rájönnöm (zeneszerző: Bucz Magor).

Viczián Ottó és Wettstein Márk (fotók: Kovács Milán)

A bemutató idején Kelemen Anna és Kovács Panna játszotta Júliát, Rómeó pedig hol Góg Tamás, hol Kocsis Gábor volt. Rómeót most az ifjú, északi lovagokra emlékeztető Wettstein Márk alakítja, aki egyébként a friss Hamlet előadásban Fortinbrast játssza, Júlia pedig Kiss Anna Gizella, aki ebben az évadban Ophéliaként is bizonyíthatja tehetségét. Kiss Anna Gizellára figyelni kell. Még a közönségtől messzire zajló erkélyjelenetben is érezni az ő üde lényét és erős jelenlétét. S hogy milyen fegyelmezett színész, azt a haldoklási jelenet tőle talán távolibbnak tűnő, de rendezőileg megkívánt, s szépen megoldott pihegős fájdalma is mutatja.

Ki ezzel, ki azzal hagy nyomot a nézők emlékezetében. Trokán Anna irgalmatlan és kemény Capuletnét mutat, olyan a hangja, mintha vásznat hasogatnának valahol. Lehet, igazodni próbál a vegyi befolyásoltság alatt álló, agresszív Capuletet játszó Pavletits Béla izgékonyságához. Kovács Frigyes kevés szövegű Montague-jának kimért operai jelenléte és fenyegető mélysége van, bár csak pillanatokra látjuk.

Feltűnően szép és zengzetes hangja, plasztikus beszéde emeli ki a csapatból a Lőrinc barátot játszó Viczián Ottót. Az általam látott előadáson erős sürgetettség uralta a figuráját, annyira, hogy amikor Rómeó közölte vele, mától fogva a dús Capulet lányát szereti, Lőrinc barát már a „dús” szó hallatán elképedt, meg sem várva a család megnevezését. Haumann Máté mint ősz hajú Mercutio lelkiismeretesen mozogja le a koreográfus FülöpTímea által kigondolt fura (ülésből lábkörzéssel fölemelkedő) pozitúrákat, de ami fontosabb, pontosan érzékelteti, hogy ez a Mercutio távoli csillagok közül tévedt a veronai ifjak világába. 
A sugárzó testi-lelki jelenléttel bíró Barsi Márton Tybaltja is valahonnét messziről érkezett a tragédia közepébe. Barsi játéka érzékelteti, hogy ez a tágas személyiségű Capulet-sarj nem akárki, s hogy neki is megvan a külön drámája ebben a történetben.

El tudom képzelni, hogy nem mindenkit győz meg, s esetleg irritál is Soltész Bözse fakó narancsszín klepetusok uszályát maga után vonszoló, habókos kis dajkája, de én jóval a játék megnézése után is meghatódom, ha rá emlékezem. Verébléptű gondolatok lakják a koponyáját ennek a szörnyen magányos kicsi nőnek, ennek a bután jóindulatú teremtésnek, aki folyton csiripel, csattog, szörnyülködik és retteg, s mindeközben menekül, vagyis menekülne abból a világból, amibe bele született, s ahol élnie muszáj.

A végső bajok sorra bekövetkeznek. Míg a verekedéseket dobszó, a halálközeli vagy fenyegető helyzeteket rendre mennydörgés súlyosbítja. Végül Lőrinc barát összefoglalja a történéseket, a Verona hercegét alakító Eperjes Károly pedig középütt, a magasban, fenséges bánattól sújtottan – s a már szinte védjegyének számító ugatós beszédmódján – erkölcsileg teszi helyre a nézői lelkeket.

Egyrétegű meséjű, de vállalt célját teljesítő, s tulajdonképpen korrekt előadás ez.

Gabnai Katalin