Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör – Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház

Úgy indul az előadás a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában, ahogyan feltehetően minden más előadás is indulni szokott: gépi hang figyelmezteti a nézőket telefonjaik kikapcsolására. Ám közben váratlanul felmegy a függöny, s láthatjuk, hogy a „gépi hang” valójában élő, Borovics Tamás beszél a mikrofonba, s rögtön ki is kacsint a nézőkre, jelezve, hogy átverte őket. Ez a szellemes, játékos színházi önreflexió, a finom évődés a nézőkkel úgy folytatódik a következő percekben, hogy a színpadra lépő színészek játszani kezdik 
A kaukázusi krétakör majd’ mindig elhagyott előjátékát, a kolhozok vitáját. Na jó, nem játsszák el, inkább csak megidézik azt – az önérdektől fűtött, némi manipulációval ideológiai vitának álcázott csetepaté révén rögvest napjainkra is asszociáltatva. E játékhoz egyébként kivált alkalmas tér Molnár Annáé, amely a maga belső színpadával, oda vezető lépcsőivel, függönyével, tágas előterével, annak szélére helyezett zongorával és szintetizátorral egy lepukkant kultúrházra emlékeztet, amely éppúgy helyet adhat a politikai gyűléseknek, mint a műkedvelő színházi produkcióknak. De – különösebb metamorfózis nélkül – kiválóan funkcionáló tere lesz később is az előadásnak: a két szint közti gyors átmenetek, váltások, az előtér alakíthatósága sokat segít abban, hogy a tempó ne akadjon meg, a hangulata pedig folyamatosan eszünkbe juttatja azt az egyszerű, provinciális, gyakran ijesztő, néha szívmelengető világot, ahol az események játszódnak. Ám az a hangütés, amely az első jelenetet jellemzi, a későbbiekben szinte csak a játék végén tér vissza, amikor is az összekülönböző idős pár férfi tagját játszó Borovics Tamás a nézők soraiból választ magának feleséget, akit később még táncolni is felhív a színpadra. Ám az első és az utolsó jelenet között Tárnoki Márk rendezése alapvetően a történet elmesélésére koncentrál, a teátrális játékokat és az önreflexiót éppúgy háttérbe szorítva, mint a brechti didaxist és érdességet.

A népszerű dráma gyakori reprízei természetesen abban (is) eltérnek egymástól, hogy mennyi Brechtet tartalmaznak. Ezen nemcsak azt értem, hogy mennyire használják az epikus színház kellékeit, vagy hogy eltartják-e maguktól a színészek a szerepeket, hanem azt is, hogy a történet gazdag érzelmességét mennyiben ellensúlyozzák a szerző szándékos szikárságával, intellektuális megközelítésével, illetve használják-e Paul Dessau – egyébként a drámánál később született – zenéjét és az általa felépített zenedramaturgiát.

Borovics Tamás, Lelkes Botond és Molnár Erika (fotó: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Az utóbbi években is láthattunk a brechti és dessaui követelményeknek megfelelni próbáló, illetve azoktól határozottabban elrugaszkodó bemutatókat, néha pedig olyat is, amely a brechti hatásmechanizmust saját, eredeti invencióval kívánta pótolni. Tárnoki Márk rendezése egyértelműen azoknak a produkcióknak a sorát gyarapítja, amelyek nem a cselekmény érzelmességének ellenpontozására, hanem annak kiaknázására koncentrálnak. Szép és erős történetet kíván mesélni arról, hogy a legrémesebb időkben, amikor mindenki a túlélésért küzd, meg-őrizhető az emberi tisztesség, igazságérzet, hogy az áldozatvállalás nem haszontalan és a jóság talán nemcsak a túléléshez elegendő: 
a tiszta érzelmek győzedelmeskedhetnek a sunyi számítás, no meg a hatalmi kény-szer felett. Így a rendezés nem a történet példázatszerűségére koncentrál, hanem magának a történéseknek a hatásos megjelenítésére. E célból következetes határozottsággal mellőzi a brechti téziseket, intellektualizáló szándékot (az epikus színházi kellékekről nem is beszélve). A történet és 
a karakterek így inkább egyszerűsödnek kicsit, mintsem bonyolultabbá válnának. És akit szeretünk, azt – esetleges gyarlóságai, hibái ellenére is – szívből szerethetjük, akit nem, azt pedig szívből utálhatjuk. E hatásmechanizmus érvényesítéséhez érthetően nem optimális a míves, nehéz, bonyolult, elidegenítő hatású Dessau-zene sem. A rendezői koncepció következetességét nehéz vitatni – más kérdés, kinek mennyire hiányzik Brecht érdessége, illetve kit mennyire tud magával ragadni a koncepciózusan redukált színpadi világ. Ez utóbbi nekem kissé vékonynak tűnik – de nem a brechti elemeket vagy az erős és igényes zenét hiányolom, hanem azt a fajta kreativitást, amely a koncepciót figyelembe véve más eszközökkel próbálna összetettebb, több tónusú színpadi világot teremteni. Akár annak a játékra, reflexióra, öniróniára, közönséggel való összekacsintásra építő nyelvnek a továbbgondolásával, invenciózus kiterjesztésével, amelyet az előadás első jelene-te megüt, akár más eszközökkel. El tudtam volna képzelni például azt is, hogy Lelkes Botond, aki több korábbi munkája alapján is ígéretes színpadi zeneszerzőnek tűnik, nem csupán kellemes, enyhén melankolikus tónusú, leginkább az atmoszférát erősítő dallamokkal váltja ki Dessau zenéjét, hanem nagyobb igényű, formátumosabb, a játék egészét markánsabban meghatározó kompozíciókkal, akár saját songokkal is.

A történetmesélésre koncentráló, érzelmekre hatni kívánó szándékot viszont precízen és meggyőzően érvényesíti az előadás. A viszonylag hosszú produkció nemigen ül le, Sándor Júlia átgondoltan húzta meg a szöveget, Tárnoki rendezésében nincsenek üresjáratok, a jelenetek flottul, jó tempóban peregnek. És a színészi alakítások is pontosan illeszkednek a rendezői törekvéshez. Elsősorban Ács Petráé, aki nem a megfoghatatlan, misztikus, szakrális jóságot, hanem a magától értetődő, belülről fakadó szeretetet és tisztességet jeleníti meg Gruse alakjában. A lány gondolkodás nélkül teszi, amit ösztönei diktálnak, akár a gyermek megmentéséről, akár a menekülésről, az egzisztenciális küzdelemről, akár a Szimon Csacsavához fűződő érzelmeiről van szó.

Turi Péter, Tánczos Adrienne, Szilágyi Annamária, Szegezdi Róbert és Lelkes Botond
(fotó: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Ács Petra pedig erős színpadi jelenléttel, szuggesztivitással, de a lehető legtermészetesebb hangon, minden látványos teátrális gesztust mellőzve mutatja Gruse útját. Kiválóan illik hozzá László Gáspár csendesen, szemérmesen, de rendíthetetlenül szerelmes és mélyről fakadóan becsületes Szimon Csacsavája. Gömöri Krisztián Acdakjáról sem lehet kétséges egy percre sem, hogy minden stiklije, szélhámossága ellenére tisztességes és jó érzésű ember. Gömöri színes, de fegyelmezett alakítása azt is meggyőzően érzékelteti, hogy a szerepébe belekényszerülő Acdak ha magát a szerepet nem is, de a szerepjátszást igazán élvezi. A maszk mögül pedig alkalmanként erőteljesen szólal meg a történelmi helyzetet pontosan átlátó, dühtől fűtött értelmiségi hangja. Szilágyi Annamária úgy rajzolja el – már-már a mesebeli gonosz boszorkány figurája felé közelítve – Natale Abasvili alakját, hogy a figura könyörtelensége és veszélyessége ennek ellenére is érzékelhető marad, míg Borovics Tamás valamennyi szerepformálásában megcsillan a helyzetre reflektáló irónia. A többiek – Szívós László, Tánczos Adrienn, Turi Péter, Szegezdi Róbert, Molnár Erika – változatos és jellegzetes karaktereket prezentálva teremtik meg a történések hátterét. Az Énekmondót meg-személyesítő, a kísérőzenét több hangszeren is prezentáló Lelkes Botond a nézőkhöz egyszerű, természetes tónusban, minden didaxis és fontoskodás nélkül beszélő nar-rátorként van jelen. Egy kissé váratlan, de az előadás világához jól illeszkedő ötlettel 
ő játssza el a gyermeket is. A gyermeket, aki jobbára ártatlan tekintettel követi mindazt, ami érte és miatta történik – talán ő még csodálkozni tud mindazon, amin mi, nézők, már régen nem csodálkozunk.

Urbán Balázs