Martin McDonagh: Vaknyugat

Martin McDonagh neve ismerősen cseng a szegedi színházlátogatók számára, hiszen a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című darabját már játszotta a szegedi társulat Szikszai Rémusz rendezésében a 2021/2022-es évadban. Az ír származású, londoni születésű drámaíró és filmrendező Vaknyugat című műve a Leenane-trilógia harmadik darabja, magyarországi bemutatója 2004-ben volt a Pesti Színházban . McDonagh drámáit már 1997 óta rendszeresen játsszák a magyar színházak, a trilógia első darabja, a Leenane szépe legújabb bemutatója éppen 2025 februárjában volt a Kecskeméti Katona József Színházban, míg a második darab, a Koponya Connemarában a Thália Színházban van újra repertoáron A koponya címmel. McDonagh népszerűségének oka, hogy társadalomkritikája ma is húsbavágóan aktuális kérdéseket feszeget: a létbizonytalanság, a kilátástalanság, a nyomor, az emigráció, a rasszizmus, az alkoholizmus vagy a morális züllés szerte a világon, így Magyarországon is probléma. Nem mellesleg kis helyigényű, kevésszereplős, kiváló kamaradarabokról van szó.

Az első, amit észlelünk a függöny felgördülése után, a furcsa színpadkép. Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervező sajátos perspektívájú, börtönszerűen zárt, lejtős teret alkotott három ajtóval, amin a közlekedés mind a négy szereplő számára láthatóan kemény fizikai meg-próbáltatást jelent a háromórás előadásban. Valószínűleg éppen ez volt a célja Koltai M. Gábor rendezőnek, ezáltal ugyanis nem kell megjátszaniuk a dülöngélő részegséget a színészeknek, hanem folyamatosan azért kell küzdeniük – különösen, amikor már krumplichips is borítja a padlót –, hogy talpon és egyensúlyban maradjanak, ne csússzanak ki vagy le a keretezett térből, ahogyan átvitt értelemben a való életük is csak erről szól. Ez tulajdonképpen egy (képkeretbe) zárt világ, amely ráadásul trükkösen duplikálódik, hiszen a színpad hátsó falán festmény formájában visszaköszön és farkasszemet néz velünk. Ez az ötletes megoldás egyszerre szűkíti be és teszi időtlenné a teret. Mintha egy végeláthatatlan, nyomasztó alagút mélyére hatolnánk be egyre jobban. Ennek az alagútnak a végén pedig nincsen fény.

Kárász Zénó és Menczel Andrea (fotó: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

A hátsó falon a már említett kép mellett természetesen ott lóg egy feszület, jelez-vén, hogy katolikus ír család életterébe csöppentünk. A feszületre viszont groteszk módon rászegeződik egy sörétes fegyver csöve, amely puska természetesen központi jelentőséggel bír majd az események alakulásában. A színpad bal oldalán pedig egy nagyfülű barna kutya fotóját fedezhetjük fel. A négy nyitott tárolópolc közül hármon harsány Szűz Mária-szobrok, egy pedig üres. A három teli polc a háztulajdonos Valene-é, míg az üres a nincstelen Colemané. A berendezés: szegényes kopott székek, kis asztal, s egy szintén ócska bőrfotel 
a deszkapadlón. Reményvesztett világ ez. 
A kereszt is kettőződik, hiszen a színpadi tér széles kerete mellett egy sokkal nagyobb változata kacsint csálén a nézőtér felé.

Ebbe a kopott tapétával burkolt konyha-nappaliba lép be Coleman Connor (Poroszlay Kristóf) és Welsh atya (Kárász Zénó). Temetésről érkeznek, Coleman és fivére, Valene (Vicei Zsolt) „balesetben” elhunyt apjának szertartásáról. Az atya és Coleman párbeszéde máris kitágítja a szcenikai teret, s meglehetősen reális képet fest a tágabb, a drámai térről s Leenane – amire „nem terjed ki a jóisten illetékessége” – különös lakóiról. Hamarosan előkerül egy szigorúan lezárt dobozból az ötödik „főszereplő” is, 
a krumplipálinka, hogy az előadás során végig ezzel oltsák szomjukat a játszók.

Coleman és Valene olyanok, mint a bibliai Káin és Ábel Mózes könyvéből. Teljesen különbözőek, de elválaszthatatlanok, s egy-re inkább azt érezni, csak idő kérdése, és egyikük legyilkolja a másikat. Többször egymásnak is esnek, első birkózásuk a színen olyan, mint egy lassított filmjelenet, sérülés nem történik ugyan, de láthatóan bevett szokás ez náluk. A két karakter a szemünk előtt épül fel: Valene és Coleman is orvosi eset, előbbi pitiáner és fukar kényszerbeteg, míg utóbbi egy agresszív, szadista állat, aki csak nagyon nehezen tud uralkodni az indulatain. Valene gyűjtőszenvedélye a szenteket ábrázoló szobrokra irányul, mely tevékenységtől a megváltását reméli. De vajon miért van szüksége erre? Viselkedésük mindig azonnali válaszreakciót vált ki a másikból, múltidézésükből úgy tűnik, a két testvér eddigi életét a másik bosszantása töltötte ki, csakis azért tesznek vagy nem tesznek valamit, hogy a másikat provokálják.

A testvérek összecsapását az alkoholizmusba menekülő Welsh atya számtalanszor próbálja megakadályozni. Az atyát alakító Kárász Zénó a testvérek fölé magasodik színes tornacipőjében, papi gallérjában és fekete öltözetében, ő ennek a közösségnek a lelki üdvéért felel(ne), de hite mindannyiszor elhagyja, napjában többször is. Ő az egyetlen olyan szereplő, akinek nincs írvörösre színezve a haja. Kilóg a nyájából, mert egyrészt nem irtotta még ki a fél családját, ahogyan azt a településen sokan megtették, másrészt békés és naiv. Ugyan tisztában van azzal, hogy a faluban legalább két gyilkos él, de személyes kudarcként könyveli el a tényt, hogy nem tudja őket őszinte gyónásra bírni. Ő az egyetlen, aki elhiszi a testvérpár meséjét az apa haláláról is. Törekvése a jóra, figyelemfelhívó kísérlete is sikertelen. Legszívesebben együtt üvöltenénk vele fájdalmunkban, mert ugyanazt a tehetetlenséget érezzük, mint ő. Nem tudunk kívülállók maradni, nem tudjuk a nevetésünket elfojtani, pedig sírnunk kellene inkább ettől a végtelenül reményte-len és erkölcsvesztett világtól.

Vicei Zsolt, Poroszlai Kristóf, Kárász Zénó és Menczel Andrea (fotó: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Van még egy szereplő, Kicsilány Kelleher (Menczel Andrea), aki Harisnyás Pippinek maszkírozva, szeplőkkel, rasztás vörös hajjal, ormótlan rózsaszín bakancsban, farmerben és kék térdzokniban lép elénk. Mi mást is csinálna, krumplipálinkát árul. Ő az egyetlen nő az előadásban, s ő az, aki az élet szeretetét testesíti meg, a lehetséges reményt. Ha nem káromkodna kocsis módjára, erősebben volna hihető, hogy a tisztaság is ő. A második felvonásban viszont, amikor a morális fertőből felsejlik valami tiszta emberi érzelem, nőies ruhát ölt, ám a romantikát szinte azonnal ellenpontozza erőszakossága, ahogy ököllel ütné állon Welsh atyát. Mégis elhisszük neki, hogy viselkedése ösztönös védekező reakció az őt körülvevő világra, s valódi lénye abban a vallomásban mutatkozik meg, amelyben Welsh-nek gyón.

Az előadás nyelvezete ugyanilyen ellent-mondásos: meglehetősen furcsa a hétköznapi néző számára, s akkor a leglíraibb, amikor a legdurvább. Varró Dániel fordítása az angol nyelv ír dialektusát figurázza ki úgy, hogy közben „nyelvújít”, szokatlan és nem létező szavakat/ szószerkezeteket alkot („meg-gyilkolási szövegösszefüggésben”). Akár „parasztosnak” is mondanám (nálunk Szé-kely Csaba ötvözi így a Bányatrilógiában a székely dialektust és a román szavakat), direkt nyelvtanilag helytelen (rendszeresen így kezdődnek a kérdések: „nem-e”), s ret-tentően hosszú, szokatlan szórendű, bonyolult mondatok hangzanak el, amelyek próbára teszik a színészeket is, ám ők hibátlanul birkóznak meg velük (dramaturg: Zsigó Anna). Olyan természetességgel csúsznak ki szájukon a válogatott trágárságok, hogy közben szemük sem rebben, ellenben a nézősereg a második felvonásra már fogyatkozott, voltak, akiknek ez a nyelvezet emészthetetlenül nehéznek bizonyult. Mindezt még gusztustalan gesztusok is tetézik (Kicsilány orrtúrása, melynek „eredményét” felragasztja a fotel oldalára, Coleman pedig nemes egyszerűséggel majd elfogyasztja; az első felvonás végén Valene gatyába nyúlása és kezének feltűnő szaglászása stb.) Itt nemcsak Coleman és Valene, hanem még a 17 éves fruska, Kicsilány is egylevegővel ontja a káromkodásokat, de a legmeglepőbb Isten szolgájának a szájából hallani cifra istenkáromlásokat. Ebben a reménytelen és morálisan lenullázódott világban még Szűz Mária is profanizálódik. A katolikus pap hitehagyottá válik, az életnek pedig nincs többé értéke, legyen az emberé vagy állaté. Teljesen természetes az erőszakos halál, mondhatni Leenane-ben ez az élet záróakkordja. Ezen a helyen meg lehet ölni valakit csak azért, mert leszólja a frizurádat vagy belerúgott 
a macskádba, ki lehet loccsantani bárki agyvelejét hirtelen felindulásból. Ez mindennapos, az itt lakók már közömbösek az effajta atrocitásokkal szemben. Elfogadott a brutalitás, a 12 éven aluli lányok focibajnokságában is az erőszakot preferálják. Nincsenek értékrendbeli különbségek: egy tárgy már többet ér, mint egy emberi élet. Egy gázsütő megsérülése vagy a Szűz Mária-szobrok felolvasztása a rezsóban tízes fokozaton, egyenértékű a halállal.

Ebben a világban az erkölcsöt már régen felváltotta a pálinka. A gyakori temetések sem megható búcsúszertartások, hanem csak újabb alkalmak az ivásra és a leveles tésztába göngyölt pástétom elfogyasztására. Coleman és Valene női magazinokból szerzi a „hiteles” információkat a világról, kedvenc filmjük a Hazárd megye lordjai, Kicsilány pedig anyja katalógusából vásárol. Világuk végtelenül kisszerű.

Az első felvonásban felszínre került élet-mozaik-darabok a másodikban állnak össze egységes egésszé: kiderül, mi volt az apa halálának valódi oka, miért mondja Coleman, hogy Kicsilány az idősebb férfiak iránt érdeklődik, és ki vágta le Valene kutyájának, Lassie-nek a fülét. Ugyan Valene és Coleman nem olvassák el Welsh atya levelét (McDonagh-drámákban nem szoktak levelet elolvasni), mi azonban értesülünk annak tartalmáról, hiszen az atya „felolvassa” számunkra. Kárász Zénó rezignáltan gatyára vetkőzik a színen, miközben a messzeségbe réved. Reflektorfény vonja be, széttárt karja megváltó gesztust idéz, 
s mindkét kereszt világítani kezd a hirtelen beálló sötétségben (világítástervező: Stadler Ferenc). Leenane lakóinak lelke azonban elveszett, s a két örökké veszekedő testvér, tudjuk előre, képtelen lesz Welsh üdvösségét megmenteni az örök kárhozattól. A második felvonás végén egymásra licitálva párbajoznak, látszólag megbánnak múltbeli tetteket, valójában azonban csak egyre nagyobbakat rúgnak a másikba. A két testvér kirekesztettsége mindennél jobban érezhető. Talán ha szeretni tudnának, ha lenne nő az életükben – de csak a Kicsilány iránt éreznek valamit, egyébként minden nő büdös rüfke a szemükben. Hencegnek egymásnak, de reménytelenül szűzen fognak elpusztulni ebben a hervasztó világban, mert számukra nincs feloldozás és nincs bocsánat.

A gyorsan pergő eseménysort lendületes zenei aláfestés kíséri. Igazán különleges élményt jelent Menczel Andrea előadásában az 1977-es David Lynch-kultfilm, az Eraserhead feldolgozott betétdala. Egy sziréndal, mely öngyilkosságra bír, csak megerősíti a reményvesztett hangulatot. A dallam és szöveg bekúszik a fejekbe és továbbgondolásra ösztönöz: vajon miért kerül pokolra az öngyilkos, míg az, aki öt gyilkosságot is elkövet, ámde azokat meggyónja, a menybe jut? Hiszen az öngyilkosság bátorságra vall – Leenane-ben vannak bátrak, már többen begyalogoltak a tengerbe.

A két testvér végső összecsapása az előadás csúcspontja: a Valene-t megszemélyesítő Vicei Zsoltnak szeme sem rebben, tehetetlenül, sóbálvánnyá meredve térdel a padlón, miközben Coleman a sörétes puska tusával ízzé-porrá zúzza gipszszobor-gyűjteményét. Poroszlay Kristóftól nem kis fizikai teljesítmény ez, hiszen több mint 40 gipszszentet csap a ferde padlózathoz, érthetően még a meghajlásnál is izzadt és kimerült.

A mcdonagh-i kíméletlen és kegyetlen világ a maga brutális módján az arcunkba vágott ezen az estén. A „sötéten vicces testvérháború” eredménye jó esetben is csak döntetlen lett, s mi szégyenkezve nevetünk, mert inkább sírnivaló, ami történt, s mert cinkossá váltunk mi magunk is emberi gyarlóságunkban. És mert Leenane nincs is olyan messze.

Ódor Klára