Székely Csaba: MI vagyok – Pinceszínház

Zavarba ejtő darab Székely Csaba új munkája, a MI vagyok. Rejtélyes, miközben már a címmel, annak helyesírásával leleplezi magát. MI, így, nagybetűvel. Egy évtizede még valószínűleg nem a mesterséges intelligencia jutott volna róla eszünkbe, olyan távolinak tűnt a hétköznapi éle-tünktől. Ma már a mindennapok része. Mostanában kezdünk szembesülni azzal, hogy például nekünk, újságíróknak, szerkesztőknek is gyanakvóbbnak kell lennünk, nem egy MI által gyártott cikkel állunk-e szemben. A színlap éppen ezzel a gondolattal játszik el, amikor – állítólag – megkérdezi a MI-t a MI-ről. 
„A MI vagyok lírai, filozofikus és érzelmi töltetű mű, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik az élet értelmét keresik a veszteség árnyékában” – hangzik a válasz, amit vagy Székely Csaba írt, vagy a MI, vagy egy tehetséges sajtós.

A cím azért is jó, mert a szó a magyarban több jelentéssel bír, értelmezhetjük személyes névmásként és kérdőszóként is. Utóbbi esetben lételméleti mélységek is felsejlenek, miközben néha az az érzésünk, hogy a szerző játszik velünk: egy közhelyes, melodramatikus történetet tesz elénk, ami mögött vagy van valami sokkal mélyebb és bonyolultabb lényeg, vagy nincs.

Székely Csaba monodrámával kezdte a pályáját. A Szeretik a banánt, elvtársak? eredetileg egy rádiós hangjáték-pályázatra íródott, egy értelmi fogyatékos férfi monológjából ismerhetjük meg egy kádercsalád történetét, a hátteret pedig a Ceauşescu-rendszer mindennapjai adják. Ezzel az erősen helyhez és korszakhoz kötött darabbal szemben a MI vagyok játszódhatna bárhol Európában vagy akár a tengerentúlon, ideje viszont a (nagyon?) közeli jövő, amikor a mesterséges intelligencia már nemcsak a laptopunkon, hanem a kézzel foghatónak hitt valóságunkban is ott lehet. Emma egy fiatal nő, aki párt keres, előbb a Tinderen, majd elutazik Görögországba, ahol aztán meg is találja (ez a rész sokunknak eszébe juttathatja a Shirley Valentine-t), gyereke születik, tragédiák érik, ő pedig elmondja nekünk, pontosabban ennek az elveszített gyereknek a történetét.

Vagy mégsem? A kezdő- és a zárókép Michelangelo művét, a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját idézi: Bakonyi Csilla talpig fehérben, fekvő-könyöklő testtartásban a mutatóujját nyújtja valakinek. A teremtés pillanata. A dráma az ember teremtette, de az ember fölé növő teremtmény mítoszát is eszünkbe juttatja. Beszél a prágai Gólemről, Mary Shelley Frankensteinjéről. De egészen az előadás utolsó részéig lebegteti, hogy kit is látunk valójában.

Bakonyi Csilla (fotók: Szabó Réka)

Az előadást Székely Csaba nemcsak írta, hanem – először pályafutása során – rendezte is. Hol máshol, mint a Pinceszínházban, ahol hosszú évek óta játsszák a műveit: a Bányavirágot már 13 éve, és a Semmit se bánok is évek óta itt van műsoron. Monodrámát rendezni egyszerre lehet a szokásosnál könnyebb és nehezebb feladat. Könnyebb, hogy egyetlen színészt kell instruálni, nehezebb, mert egy monológból kell színházat teremteni. A színész itt sokkal erőteljesebben társalkotó, mint egy többszereplős előadásban. De kívülről, rendezőként ránézni egy saját szövegre így sem könnyű feladat.  

Székely Csaba vetítéssel egészítette ki a színpadi történéseket. A vetített képek forrása szintén a mesterséges intelligencia lehetett – ami ismét csak elbizonytalaníthatja a nézőt. Ezek a sokszor túl direktnek, akár giccsesnek ható képek az MI sajátjai. Adódik a kérdés, hogy a mesterséges intelligenciáról feltétlenül az MI eszközeivel kell-e beszélni, akkor is, ha ez a színházi hatás rovására megy. Miközben mondhatjuk azt is, hogy ez a direkt ábrázolásmód leleplező és adekvát hozzászólás a témához.

Cári Tibor zenéje szinte már hozzánőtt a Székely Csaba-darabokból készült elő-adásokhoz, ezúttal is ihletetten követi az előadás hangulatváltásait. Enyvvári Péter díszletének központi eleme egy piros kanapé a színpad közepén, amiről Frenák Pál kanapéja juthat eszünkbe az InTime-ból. A Cselényi Nóra tervezte fehér öltözet elegáns-sportos utcai viseletnek is elmenne, miközben jobban szemügyre véve van benne valami a ’70-es évek sci-fi filmjeinek űrruháiból. Különbö-ző színű kendőkkel egészítik ki, tükrözve az adott jelenet és benne a beszélő hangulatát.

És szóljunk végre a főszereplőről, Bakonyi Csilláról. Az elmúlt években számos fő-szerepben láthattuk a tatabányai Jászai Mari Színházban. A Nem félünk a farkastól Marthája, Adél Az üvegcipőben, apácafőnök-nő a Kételyben, Irén a Szutyokban – csak néhány közülük. Ebben a monodrámában különösen nehéz a feladata. Úgy kell Emmát megformálnia, hogy a néző egészen a végéig legfeljebb sejtse, de ne lehessen biztos benne, hogy talán nem is őt látja. Ahogy a darab, néha a játéka is elbizonytalanítja a nézőt. 
E sorok írójának összesen egy virtuális ismerőse van: Vanda, a telefontársaság virtuális asszisztense. Néha mintha rá em-lékeztetne ez az Emma, máskor határozottan egy hús-vér nőt látunk. Sokat mosolyog, játéka gyakran ironikus, önironikus, de vannak drámai jelenetei is. Az előadás végén elénekelt dallal mintha azt jelezné, hogy a valódi művészet még sokáig emberi privilégium marad. Bevallom, még jó pár nappal az előadás után sem vagyok biztos benne, hogy amit láttam, az egy jól eltalált MI-imitáció, netán paródia, vagy a jelenség felemás sikerű felmutatási kísérlete. De lehet, hogy éppen ez volt az alkotók célja: elbizonytalanítani, és ezzel ráébreszteni a nézőt, hogy mostantól semmiben sem lehet biztos. Abban sem, hogy ezt a cikket nem a MI írta.

Turbuly Lilla