Kiállítás az Albertinában

A bécsi Albertina Múzeum Marc Chagall kiállítása a nemzetközileg elismert művészettörténész-igazgató, Klaus Albrecht Schröder vezetői megbízatásának utolsó kiállítása. Schröder 1999 óta irányítja az intézményt, ez alatt az idő alatt a múzeum jelentős gyűjteményekkel gyarapodott, két további intézménye nyílt meg, az Albertina Modern és az Albertina Klosterneuburg, igen jelentősek modern és kortárs művészeti kiállításai. Ugyanakkor több kritikát is kapott, hogy a múzeum inkább kiemelkedő grafikai gyűjteményének kiállító és kutatási helye kellene legyen.

2004-ben, Schröder igazgatásának egyik első kiállításaként Chagall bibliai tárgyú műveiből rendeztek tárlatot, 2024-ben, Chagall halálának 40. évfordulóján a művész 100 festményét felvonultató kiállítás az igazgató negyedszázados működésének „nagy fináléja” lett. A művek felölelik a festő korai, oroszországi korszakát, az 1910‒14 közötti párizsi, végül a dél-franciaországi, 1980-ig terjedő időszakát.

Marc Chagall: Rabbi (1914–1922), Fondazione Muzei Civici Di Venezia

A szegény haszid zsidó családban született Marc Chagall (1887‒1985) útja az orosz vityebszki (ma belorusz) gettóból óriási erőfeszítésein keresztül vezetett a világhír felé, mint 1922-ben írott önéletrajzi regényében is jelzi (magyarul Életem, Gondolat Kiadó, 1982). Művésszé válásának akadálya nem csak szegénysége volt, hanem zsidósága is – édesanyja úgy tudta beszerezni őt zsidó létére egy középiskolába, hogy megtudta, ki az a tanár, akit meg lehet vesztegetni… 13 évesen bekerült egy festőiskolába, mely ugyan nem volt kedvére való, de a sok meg nem értés ellenére, hiszen művei nem voltak eléggé „realisták”, később sikerült ösztöndíjat szereznie, és 1911-ben eljutnia Párizsba. Csodálattal látogatta a múzeumokat, megismerkedett a többi fiatal művésszel, a kortárs kubizmussal, a fauvizmussal. Több, különböző stílust kipróbálva rátalált saját, egyéni festési módjára. „Mágikus álomképekre emlékeztető, eltéveszthetetlen művészi kifejezésmódja”, „fantasztikus szupernaturalizmusa” olyan alkotók elismerését is kivívta, mint Guillaume Apollinaire és Max Jacob. Korábbi motívumai párizsi utalásokkal is gazdagodtak. Sokat nélkülözött, de művei költőisége, „misztikus, spirituális aurája” sikert aratott. Ő maga „dokumentumok”-nak tartotta munkáit, nem a látható világ reprodukcióinak, hanem a benne születő érzelmek dokumentumainak, amelyeket egy-egy motívum vagy téma felkeltett benne.

Chagall 1914-ben nyári vakációra visszatért Vityebszkbe, a háború miatt azonban nem utazhatott vissza Párizsba.1915-ben feleségül vette Bella Rosenfeldet, és szerelme, házassága is festményeinek fontos témája lett. A forradalom után lelkesen próbált részt venni a kulturális életben, iskolát alapított, azonban diákjai nem becsülték műveit, régimódinak látták őket, és a Kazimir Malevics által képviselt absztrakt képzőművészetet preferálták. Sikertelenségét látva Chagall előbb Moszkvába költözött, majd 1922-ben visszatért Párizsba, ahol azonban korábban otthagyott művei elvesztek, ezeket különböző variációkban megpróbálta újra megfesteni.

Műveiben egész életében őrizte, újra és újra felelevenítette szülőhelyét. Visszatérő motívumai a gyermekkorában látott falusi jelenetek, a zsinagóga, a temető, a cirkusz, visszatérő alakjai a hegedűs vagy a rabbi. Szintén életének ezt a korszakát őrzik a valós és egyben szimbolikus állatok, a kecskék vagy a tehenek, a heringek. Sajátos realizmusa, színeinek naturalizmusa avantgárd vonásokkal elegyedik.

Hitler hatalomra jutása után az ő munkáit is a degenerált művészetbe sorolták, Németországban el is égették őket. Párizs német megszállása után először Dél-Franciaországba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba menekült, ahonnan 1948-ban tért vissza Franciaországba, itt töltötte élete hátralévő részét. Műveinek élénk színei, sajátos formái, lebegő alakjai felülemelkednek a mindennapok drámáin, életerőt, derűt sugároznak.

A kiállítás látogatói nagy érdeklődéssel követték a festő egyes korszakaihoz fűzött rövid magyarázatok mellett az adott időszak világát megidéző képsorokat, filmrészleteket is.

Jó volt egyes képeket a valóságban is látni, illetve most felfedezni. Különösen emlékezetesek az Önarckép a szülőház előtt (1914), a Bercy rakpart (1953) a csodálatos színeivel, a Bukott angyal (1923‒1947) vagy a L’Harlekin (1922‒44) nevű vityebszki mulató zsidói.

Fried Ilona – Kálmán Béla