Kovács Dezső (1956‒2025)
Már senkinek sem mondhatom, nem is akarom mondani, hogy ave. Különben is, ezt ő kezdte. Úgy írta alá a leveleit, hogy üdv. Ez az üdv a legkevésbé az üdvözlettelt jelentette, sokkal inkább azt, hogy légy üdvözölve, s talán azt is, hogy légy üdvözült a tevékenységben. Aki mifélénk, az rászolgált erre. Örültem, hogy végre ave-t mondhattam, mert így köszöntöttek mosolygósan a bolognai üzletben búcsúzáskor, meg azt, hogy salve (élj boldogul!). Lélekbizsergetés volt ez, jóleső. Ő üdvöt írt a levelek végén, én pedig azt, ave. Jó volt!
Tudtam, hogy nagy beteg, s nem mondtam meg neki, hogy Gizi néni száznégy éves korában elment. Gizi néni, akinek a Kritika szerkesztőségében „gyermekeim” voltunk. Még Szerdahelyi István idején kerültem a laphoz, szerzőként, teljesen meghatódva, hiszen az ottani írások csupa kötelező és ajánlott irodalom. Akkor a Blahán nagyon népes volt a szerkesztőség, rengeteg íróasztal, rengeteg arc, köztük egy bátorítón mosolygós. Ő volt Dezső. Aztán amikor 2001 januárjában azt a feladatot kaptam, hogy képeket szerkesszek, és egy év után az íráshasábokból kézbe fogható, élvezetes látványú lapot, már egy aprócska szobában ültünk kevesen. Oda jöttek a szerzők – Csáki Judit nagy pocival –, s ott figyelhettem meg, hogy Dezső mindenkivel milyen türelmes, megértő. Aztán nagyon hamar a Bécsi útra került a szerkesztőség, Balogh Ernő, a főszerkesztő nem akart abban az épületben maradni, amely akkorra Csurka fennhatósága alá került. A Népszabadság a Bécsi úton is befogadott, és éreztük bőrünkön a „tűrt” kategóriát. A rendszerváltás megbolygatott, elbizonytalanított mindent. Valamennyien éreztük ezt, bár tudtuk – teljesen különböző habitussal és hinterlanddal –, hogy mit tevékenykedünk és miért, s amit teszünk, az sokat ér.
Két aprócska szoba, egyik a főszerkesztőé, a másik a rovatvezetőké. Időnként csapódott rövid ideig valaki más, de állandó ülőhelye hármunknak volt, Dezsőnek, Mátyás Győzőnek és nekem. Nem volt ez összejárós, ucimucis kapcsolat, mindenki tudta, hogy a másik mit csinál, tisztelte annak munkáját, becsülte személyiségét. Míg Győző legtöbbször oldalra fordulva olvasott kéziratot, Dezső az asztal fölé hajolva, szöszmötölősnek, aprólékosnak tűnt, pedig a lelkiismeretesség boncoltatta vele a mondatokat. Soha nem volt indulatos, inkább megértő és szelíd. Nem ő volt az első hang, az első megszólaló, de amikor szólt, annak tartalma és jelentősége volt. Nem édelgős, de barátságos légkörben dolgoztunk. 2000 májusától, bár szerettem volna továbbra is lapot készíteni, nem lehetett, de a szerkesztőséggel megmaradt a jó viszony, közölték írásaimat, interjúimat. Dezsővel is szeretetteli volt változatlanul a kapcsolat. Színházban gyakran találkoztunk, és drukkoltam a könyvkiadója sikeréért, örültem írásainak és megbízatásainak. Ő sohasem volt a társaság középpontja, de jelenlétének súlya volt. Mindenhez és mindenkihez szeretettel és megértéssel közelített, ez a megérteni és elfogadni akarás nyitotta számára azt a gazdag világot, ami aztán minden írásában benne volt. Szerette a színházat, szerette a színházat csinálókat, bírálatait is ez vezette.
Szörnyű, igazságtalan, hiszen idősebb vagyok. Idétlen minden szó. Életemnek része volt, s most abból szakadt ki egy jelentős darab. Önzés ez? Igen. Képek sora, ahogy vonulunk a Gellért szálló nagytermében, amikor 1995-ben a Kritika Pulitzer-díjas lett, aztán ahogy ott ül a Nyitott Műhely félhomályában, vagy elegánsan a Katona József Színház előcsarnokában, hivatalos arccal Kisvárdán. Szeretem ember volt. Szakmai munkája is hiányzik, de lénye mindenképp. Szegényebb lett a világ, szegényebb lettem benne én.
Ave Dezső!
Józsa Ágnes
