Gimesi Dóra: A Macskaherceg kilencedik élete

„Van egy város a Tisza partján”… nem, nem. Van egy író a Tisza partjáról, Gimesi Dóra. Nemcsak író, hanem dramaturg is, akinek meséiben Szeged, ahonnan származik, valahogyan mindig benne van. Az ő tollából ered A Macskaherceg kilencedik élete című történet, amelyet a Kövér Béla Bábszínház tűzött műsorára még a 2023/2024-es évadban, 2025 márciusában pedig a Hány éves a kapitány? felnőtteknek szóló programsorozatában tekinthették meg az érdeklődők.

Miért is lehet egy (gyerek)meséből felnőtt program? Talán, hogy ez a történet 6-tól 106 éves korig érvényes, időtlen emberi témákkal foglalkozik: a szerelem, házasság, család, megbocsátás kérdéskörét taglalja. De természetesen mást mond egy óvodáskorúnak és mást egy felnőttnek.

Ez a mese ott kezdődik, ahol egyébként a mesék véget érnek, hiszen Alinka és a Macskaherceg története úgy indul, hogy boldogan éltek, míg meg nem halnak. Amikor a főszereplőknek már eufóriában kellene úszniuk a boldogságtól, akkor kell kivont karddal harcolniuk érte.

Az Illés Haibo által tervezett tér középpontjában egy olyan vasszerkezet áll, amelyről hinta lengedezik az előadásban előre-hátra, jobbra-balra, vagy éppen – ahogyan régen a játszótéren volt szokás – összetekeredve és kipörögve. A hinta gyermekkorunk világának ártatlan könnyedségét szimbolizálja, s egyszerre szolgál valóságos játékeszközként, illetve a bábok fókuszált játéktereként. A díszlet hangsúlyos eleme még az az íves fémkapu, amely egyszerre lehet a szegedi Belvárosi híd két íve, vagy láttán asszociálhatunk éppen egy tiszavirág szárnyára is. Mintázata emlékeztet Alinka férjhezmenetele után szerzett szárnyának csipkézetére – vagy tán éppen olyan. Mindkét jelentéstartományban van relevanciája, hiszen a mese valós helyszíne, Szeged jut eszünkbe róla, ha pedig tiszavirág szárnyaként tekintünk rá, akkor a fikció világában már előrevetíti Alinka és a Macskaherceg szerelmének – talán minden szerelemnek – múlandó voltát.

Az előadást az a Fodor Orsolya rendezte, aki a Mara és a pillangófül című produkcióval már korábban is bemutatkozott a szegedi bábszínházban. Ez a produkció most két síkon mozog: a fantázia és a valóság birodalmában. Ehhez köthető az is, hogy a fellépő színészek, Spergel Anna és Poroszlay Kristóf – utóbbi a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának művésze – időnként az általuk mozgatott báboktól elszakadva, önállóan játszanak egy-egy jelenetet, ezzel is hangsúlyozva, hogy amit látunk, az nem tündérmese, hanem nagyon is valóság.

Az említett helyszínek, Boszorkány-sziget, Móraváros, Szentháromság utca, Tarján, Szivárvány utca, mind valósak, örömmel ismer rájuk a szegedi néző. De vajon rányílik-e a szeme a megannyi apró csodára, amely – ezek szerint – nap mint nap körülvesz minket, szegedieket? A Móravárosi Manók Titkos Társasága, a beszélő Mátyás téri tölgyek, a hajdanvolt hölgyekből lett gesztenyefák, a templomi orgona, Leopold... – a mese színpompás világában nagyon is létező jelenségek ezek, míg a valóság szürke és rideg lapjairól már hiányoznak. A felnőtt nézők valószínűleg rég elveszítették azt a képességüket, hogy értsék, mit susognak a lombok, miről veszekednek a rigók, hiszen már nem birtokolják azt a teljességet, amivel minden gyermek bír, míg hisz a mesékben. Míg fel nem nő. Erről a kettősségről is szól ez az előadás a szerző, Gimesi Dóra adaptációjában.

A két színész kelti életre a mese valamennyi szereplőjét: a keleti szelet, a rigót, Rozálka nénit, Alinkát, a tavasztündért, a Macskaherceget, a Halált, Agóniát, a boszorkányt, a néma Holdat stb. Sokszor csak hangszínüket változtatják meg a szoros és gyors váltások alkalmával. Remekül működnek együtt, van, hogy ketten mozgatnak egy figurát, vagy egyszerre szólaltatják meg azt, így Agóniát, a Boszorkánysziget félelmetes banyáját. S közben folyamatosan, felváltva rendezgetik a teret, állványos fém polcokat tologatnak a színen, amelyek nem mások, mint a mesebelinek látszó házak, színes, neonvilágítású tetőkkel. Ezek takarásában váltanak bábot, s ők kapcsolják fel a világításokat is. Maga a mese ugyanis ezeken a magaslati tereken kel életre.

Érdekesség, hogy valamennyi báb arca megszólalásig hasonlít a Hold fizimiskájára. Csak a színeik különböznek, illetve a Macskaherceg szeme más: ahogyan az egy igazi macskához illik, világít a sötétben. A tavasztündér ruhája kezdetben egyszerű kis fehér tüll, haja színe kék – ez rímel a Macskaherceg macskaforma jelmezére és a Hold arcára is –, majd a menyegzőjén visel díszes, flitteres sziromruhát. Az emberforma Macskaherceg öltözéke bohémre vall, és talán a reneszánsz világát idézi a kesztyűjén csillogó kő, de ha úgy tetszik, motoros bőrkesztyűnek is nézhető. Érdekesség még, hogy a többi báb egy-egy hangszer: Rozálka néni egy szélharang, a motoros szemüveges, beszédhibás rigó triangulum, a manók színes csengettyűk, a Halál pedig egy okarina, amit ha megfordítanak, az idő múlására utalóan homokórát is formáz egyben.

Spergel Anna és Poroszlay Kristóf (fotó: Kuklis István)

Az emberi élet, a felnőtté válás folyamataként is értelmezhetjük az előadás eseményeit: Alinkának, a világ legszebb tavasztündérének férjhez kell mennie, mert gyermekkori szárnyai már nem elég erősek ahhoz, hogy tovább vigyék, meg különben is – ez a hagyomány. Azzal pedig nem lehet dacolni. Jönnek, persze, a mulatságos kérők, akik kivétel nélkül (tök)fejek. A báboknak ugyanis csak a fejük mérete s karaktere tér el, de ugyanahhoz a testhez kapcsolódik mind időlegesen. Ez is jelzi, hogy hasonszőrűek, lényegükben nem különböznek egymástól. Természetes, hogy Alinkának egyik sem kell. Nagyon erős elidegenítő hatású az a jelenet, amikor végül nem Alinka, a báb ad útilaput a kérőknek, hanem Spergel Anna, a színész elégeli meg a nyomulásukat és nyalábolja fel az összes tökfejet, amiket aztán színésztársa, Poroszlay Kristóf kezébe nyom, így távolítva el őket végérvényesen a színről. Alinka ezután már azon tűnődik, házasság helyett inkább megerősíti a régi szárnyait, míg váratlanul bele nem ütközik a Macskahercegbe. Meglátni és megszeretni – szinte azonnal összeházasodnak. Hiába tudja Alinka, hogy „pernahajder”, „piperkőc”, „semmirekellő”, „szélhámos”, „gazember”, a Macskaherceg olyat tud, amit senki más: csodás történetekből sző neki szárnyat, 
s emeli fel mindkettejük lelkét a magasba. Nem erre vágyunk amúgy mindannyian? Ahogyan az már lenni szokott, a mézeshetek elmúltával Alinkának muszáj „dolgoznia”, 
a tavasz nem várhat, a Macskaherceg pedig megszegi az ígéretét, aminek visszavonhatatlan következményei lesznek mindkettejük életére. Az átok miatt elveszítik önmagukat, s talán a szerelmüket is. Eddig tartott hát az „örökkön örökké”? Spergel Anna szomorúan fosztja meg attribútumaitól Alinkát a hintán, a Macskaherceg pedig kilencedik életében immár örökösen macskaként lesz kénytelen élni. Így történik ez a való életben is, megmondták előre a huhogók: a macskaherceg szélhámos. Az ige testet ölt.

De mi lesz vajon a házassággal a megszegett ígéret után? A szerelem legyőzi-e a Halált? Megtörhető-e egy tündérátok? Lesz-e meg-bocsátás, második esély?

A rendkívül erős fényhatásokkal élő előadás számtalan gondolatot ébreszt a nézőben, akinek fülében megragadnak a kísérőzenék is. Frank Tamás jóvoltából a történetbe szinte belesimulnak a felhangzó dallamok, a látszólag egyszerűen előadható kis dalbetétek, amelyeket a két színész hibátlanul énekel. Összetett színészi játékot és nagy odafigyelést igényel mindkettőjüktől ez az előadás. Ahogyan egy férfi és egy nő kapcsolata is azon alapul, hogy figyelnek társukra, segítik egymást, úgy nekik is ki kell egészíteniük tarkóbotos bábjaikat – ezt meg is teszik. Mimikájukkal és gesztusaikkal tökéletesen kiegészítik azokat, többletjelentéssel ruházva fel a párhuzamos játékot.

A meséből pedig mítosszá válnak ők ketten, Alinka és a Macskaherceg, akikkel hajlott hátú anyóka-, illetve macskás mozgású öregúrként akár találkozhatunk is holdas éjjelen, ha jól figyelünk…

Ódor Klára