Füst Milán Boldogtalanok című drámája – ezúttal az Örkény Színházban

„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre…” – vallja be József Attila így, vessző nélkül, 1936 májusában, a Szabad ötletek jegyzéke elé illesztett Foglalatban.

Kérdés mármost, létezik-e szeretet egyáltalán.

Az 1914-ben írt Boldogtalanok olyan emberekről szól, akik „mérhetetlenül” és ugyanakkor teljességgel hiába áhítoznak szeretetre, amit talán azért sem kapnak meg, mert ők maguk sem feltétlenül tudnak szeretetet adni, mindközönségesen szeretni. És igen, szól talán arról is, ezt példázná az írói intenció szerint a darab, hogy szeretet egyszerűen nem létezik, imaginárius fogalom, csak áhítozni lehet rá, de nincs. Vagy Róza szeretné – szerette volna – Vilmost, s a más kezével elkövetni szándékozott gyilkosság ennek az inverze volna? Radnóti Zsuzsa ezt írja A próféta színháza című, értő és érzékeny kismonográfiájában (Jelenkor Kiadó, 1993, Pécs): „Valamennyi meghatározó Füst-alkotás a csupasz, védelem nélkül maradt emberi lélekről írt vallomás…” (41. o.). Hamvas Bélával hasonlítja össze az alkotót: „Mindketten az emberi létezés krízishelyzeteit élték és írták, csak a krízis főcsapását mindketten másutt vélték fölfedezni: az egyik elsősorban a lélekben, a másik pedig elsősorban a külvilágban s csak azután a lélekben. Füst Milánnál az individuum az Universum közepe, de autonómiáját és szabadságát senkivel sem tudja megosztani, mert végzetesen magányos” (43. o.).

Ez szélsőséges, végletes és derűsnek vagy megnyugtatónak nem igazán nevezhető álláspont. Olyan, amit az emberek nem hallanak szívesen, hisz radikálisan szembesíti őket a saját életükkel, hazugságaikkal és öncsalásaikkal, bevallatlan kudarcaikkal. Nem véletlen, hogy a nagy színházak sokáig nem tűzték műsorukra Füst Milán drámáit. Például Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója 1936-ban minden elismerése mellett is visszaküldte IV. Henrik király című drámáját, ezekkel a szavakkal: „…sajnos, megint nem e világból való munka. Remek tehetségével olyan darabokat kellene írnia, ami előtt a polgári értelem nem állna tanácstalanul.”

Persze bizonyos naivitásra vall azt képzelni, hogy A doktor úr, A testőr vagy a Játék a kastélyban közönsége tapsolni fog a királydrámának, különös tekintettel arra, hogy a Liliomnak se tapsolt. (Tudom, a Vígben játszottak Csehovot, O’Neill-t és Pirandellót is.) A polgári értelemnek, ahogy Jób Dániel érthette, igencsak megvoltak a maga korlátai. Bár miért írom ezt múlt időben?

Tenki Réka és Csákányi Eszter (fotó: Horváth Judit)

Igaz, Füst Milán megpróbált olyan darabot is alkotni, ami e korlátokon belül marad; persze ez se kellett sehol. „A cselekmény túlságosan dús szövésű. Annyira dús, hogy olykor egész kuszáltnak látszik…” – írta bensőségesen 1933-as válaszlevelében Jób Dániel, akinek Vígszínházában Góthné Kertész Ella nem merte vállalni a főszerepet. A Máli néniről van szó, amit Füst  – ki tudja, miért – megírt ugyan, de aztán elfelejtett (vagy inkább hallgatott róla). Az 1980-as évek elején Bárdos Pál, a Rádiószínház dramaturgja bányászta elő a feledésből, aki az özvegytől – Helfer Erzsébet még 1923-ban lett az író felesége – hallott először a bohózatról, aztán előkerítette a Somlyó György őrizte hagyatékból. (Somlyó György költő Emlékezés és tanulmány alcímmel komoly és ihletett kismonográfiát is írt mesteréről, 1969-ben jelent meg a Szépirodalmi Arcok és Vallomások sorozatában. Ha már megemlítettem, idézem is egy költőre valló passzusát: „Az ő ideje, az ő művének az ideje az öregkor volt – ezt kellett tehát élete idejévé is tennie, már kezdettől fogva, minél előbb és minél hosszabb távra.”) Bárdos a történetet a Színház című folyóirat 1985/3. számában meséli el, amiben a darab szövege is olvasható, nemkülönben Szántó Judit kritikája a Játékszínben 1984 októberében bemutatott előadásról. Verebes István rendező Margitai Ágit választotta ki a címszerepre, Margit kisasszony Szirtes Ági volt, Tilda Egri Kati, Alfonz Gáspár Sándor. Bárdos Pál azt vélelmezi, hogy az öregasszony figurája „a Boldogtalanok főszereplőjének távoli alakmása”. Talán igen. Szántó Judit is úgy fogalmaz, hogy a címszereplő „pazar, újszerű figurája” révén a műnek „sajátosan modern felhangjai” támadnak – esetleg ez zavarhatta Jób Dánielt és Góthnét. A dráma igazán nem egy szabványos francia bohózat, bár lehet annak játszani. Szántó pontosan vette észre: „Máli néni, az élettelen, bábszerű figurákkal szemben, maga az egzisztenciális manipulátor, aki helyzete parancsára lételemeként éli az intrikát, melynek irányultsága teljesen mellékes számára; ha az válnék hasznára, ugyanilyen szenvtelenül tenné tönkre, hajszolná végromlásba a szereplőket.”   

Több mint négy évtized távolából arra emlékszem, hogy Margitai Ági elképesztően jó volt. Miként később Csomós Mari is a Radnótiban (2001, a rendező Jordán Tamás), Béres Ilona is a Magyar Színházban (2008, Guelmino Sándor). És Kerekes Éva is, akivel legutóbb láttam, 2023 őszén a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban. Nagyon örültem, hogy Őze Áron, aki 2016 óta igazgatja értő kézzel az intézményt, ezt is műsorra tűzte, lehetőséget adva egy nagy színésznőnek. (És az egykori Alfonz még a vezérigazgató szerepét is eljátszotta, nagyszerűen! Alfonz most Ollé Erik, Tilda Varga Lívia, Margit kisasszony Lax Judit, Horváth úr Jerger Balázs volt. Az előadás egyébként a Bartók koprodukciója a kassai Thália Színházzal.) Mi tagadás, Czajlik József rendezésében nemigen szólaltak meg a felhangok, mint amikor egy zenélő óra csak az időt mutatja, de ez nem baj, ha Kerekes Éva viszont megszólal és azt mondja-kérdezi: „Hát tudom én?” Ezt aztán hallja az ember élete végéig.     

Nagy Zsolt és Tenki Réka (fotó: Horváth Judit)

A Boldogtalanokat bemutatták azért a két háború között, az Eskü (ma Március 15.) téren lévő, Pünkösti Andor irányította, kis befogadóképességű Írók Színházában 1923 elején, Szőke Kálmán rendezte (a színháznak otthont adó épület és benne a színház a főváros ostromakor elpusztult). Ideális időpontban, egy (gondolom) hűvös vasárnap délelőtt… És játszották is néhányszor. Sőt, két év múlva Forgács Rózsi Kamaraszínházában fel is újították! Az ősbemutatóról pedig a Színházi Élet is hírt adott, fotóval! Mi ez, ha nem siker? Vagy az azért valami más?

A barát Karinthy Frigyes a nyílt levél formáját választva írt kétoldalas kritikát a Nyugatba (1923/5.) az ősbemutató után. Minden, hangsúlyozott elismerése mellett – „ezt a darabot nagyon súlyos és kivételes értéknek tartom” – nehezményezi a sötét színek kizárólagosságát: „Mert nem tudom elfelejteni, ha a nézőtérre nézek, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ért az életük: – hanem élő, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik, ha ma este lefeküsznek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért.” (Utalnom kell itt Angyalosi Gergely Karinthy Frigyes kritikai elvrendszere című tanulmányára, s megjegyezni azt is, hogy Angyalosinak, egyik legkiválóbb irodalomtörténészünknek és esztétánknak úgyszintén mértékadó írásai szólnak Füst Milán műveiről. Ezek is, a Karinthy elveit tárgyaló is megtalálható A költő hét bordája című, a debreceni Latin Betűk Kiadónál 1996-ban megjelent könyvében.)

Füst Milán természetesen megsértődött Karinthy írásán. Jogosan? Hisztérikusan? Ő is levelet írt, zártat. „Kedves Frigyes! Köszönöm a cikkedet!” – így kezdődik, udvariasan. Aztán eljut ide, külön sorba írva: „Kár volt ezt a kis cikket írni.” De érezvén, hogy ez sok, visszakozik, gondosan abszolválva közben egy újabb szúrást: „Mégis köszönöm neked! Mert – bár huzakodol benne egy kicsit, – mégis oly megtisztelően szólsz darabomról, ahogy sohasem beszéltél még eddig élő írótársad munkájáról.” És azért válaszol is: „Hiszen, tudom, – van az embereknek holnap reggelük – persze! –, addig, amíg van. De hát valaki már azt is mondta egyszer az életről, hogy »Vanitatum vanitas«. S most én megint bátor voltam ezt leírni, mondjuk. Rég nem mert ilyet magyar drámaíró!” (A levelet a Digitális Irodalmi Akadémia oldaláról – dia.hu – idézem. A vanitatum vanitas forrása a Biblia, A prédikátor könyve 1,2. Károlinál: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”)

Karinthy is, és ami most a lényeg, a szerző, Füst Milán is úgy véli – joggal –, a Boldogtalanok egy világképet fogalmaz meg. Minden jelentős műalkotás mögött  közvetve vagy akár közvetlenül, ott egy – akár ellentmondásos vagy töredezett vagy homályos – világkép. Amit nekem mint nézőnek nem muszáj elfogadnom, ha Füst Milán azt mondja, ilyen a világ, attól én még mondhatom, hogy nem ilyen vagy nem csak ilyen, sőt azt is, hogy egyáltalán nem ilyen. Ne bonyolítsuk ezt túl, ahogy azt a kérdést se, hogy naturalista dráma-é a mű.         

Az ősbemutató és a felújítás után aztán úgy negyven esztendőre elfelejtették a darabot. Füst Milán valahogy sosem volt benne a fősodorban; ma sincs. A tankönyvekben is ritkán említik, bár szerencsére akadnak kivételek. A Szegedy-Maszák Mihály, Veres András és mások fémjelezte, a hetvenes évek végén indult, nagy botrányt kavart kiváló sorozatban, amelynek a negyedik kötete már el sem készült, Zemplényi Ferenc írt róla röviden a harmadikos gimnazistáknak, a Boldogtalanokról ezt (azért idézem, mert nagyon tetszik): „A darab nemcsak e három ember [ti. Húber, Róza és Vilma, D. M. I.] poklát jeleníti meg: Húber anyja, a minden erkölcsi érzék híján lévő, de elesettségében szánalmas öregasszony, s a férfi utcalánnyá züllött nővére is az emberi kapcsolatok szörnyű kietlenségét jelképezi: mindannyian egymás áldozatai és gyilkosai. […] A Boldogtalanokban jelenik meg először a Füst Milán későbbi műveire is jellemző sorsmodell: az önmagukkal és egymással birkózó hősök kielégületlenségükért, kudarcaikért, emberlétük töredékességéért egymáson állnak bosszút, egyszerre poklai önmaguknak és a másiknak.” És megemlékezik Füstről Pethőné Nagy Csilla remek, először 2004-ben a Koronánál megjelent harmadikos tankönyve is.  

Pártos Géza érdeme, hogy 1963-ban a Madách Kamarában – aminek nézőterén nem sokkal többen foglalhattak helyet, mint az Írók Színházáén – Béres Ilonával, Kiss Manyival, Psota Irénnel és Szénási Ernővel (!) a főbb szerepekben színpadra került a Boldogtalanok, 1964-ben – immár a nagy Madáchban – a IV. Henrik király, Gábor Miklóssal a címszerepben, 1968-ban pedig ugyanott a Catullus, Mensáros Lászlóval, Gábor Miklóssal, Domján Edittel. Megrendezte őket – aztán disszidált.

A Boldogtalanok 63-as bemutatója idején Fencsik Flóra az Esti Hírlaptól még elzarándokolt a törökvészi Hankóczy Jenő utca 17. alatt lévő villába a hetvenöt éves Füst Milánhoz, aki arról panaszkodott, hogy a Forgács Rózsinak köszönhető 1925-ös felújítás után ismét csend következett, nem is hosszúnak, hanem véglegesnek tűnő. „Nem is jártam tehát színházba többé, s nem is igen volt kedvem drámát írni.”

Székely Gábor Szolnok (1978) után a Nemzetiben rendezte meg a Boldogtalanokat, Gobbi Hildával, Sinkó Lászlóval, Rózaként Csomós Marival, Vilmaként Szirtes Ágival, ahonnan átvitték az előadást a Katona József Színházba (1983). 
A Katonában aztán Székely a Catullust is színpadra állította (1987),  a címszerepben Máté Gáborral, Metelluséban Benedek Miklóssal, Clodiáéban Udvaros Dorottyával. Nagyon bánom, hogy mindkét előadást csak egyszer néztem meg; az kevés.

Székely pesti Boldogtalanokjáról egészen fantasztikus kritikát írt a Kritika 1982/5. számába Almási Miklós. Valahogy így kell kritikát írni, feltárva a darab és az előadás mélységeit, ez segíti a nézőt a látottak értelmezésében, befogadásában – mert ez lenne a cél, semmi más. Nem véletlenül idézi kiváló monográfiájában Schein Gábor is (Jelenkor, 2017): a valóban jó mű – legyen bár „csupán” egy rövid kritika – nem avul el. „Ennek a darabnak – kezdi Almási – két különös, íróilag bravúros sajátsága van...". Az egyik, hogy „a naturalista melodrámát egy felhangokban élő, olykor már-már abszurd dialógusréteg hordozza", amiben „a válaszok a kérdések második vagy harmadik jelentésére felelnek...". A másik, „hogy a három főalak […] olyan tökéletesen kiismerhetetlen figurák, akik annál inkább talánnyá változnak, mennél többet mutatnak meg magukból.” Húber és anyja „nemcsak kiismerhetetlenek, de egy-egy maszkjukban tökéletesen meggyőzőek, hogy a következő pillanatban nevetségesen leleplezzék tévedésünket és egy újabb, ugyancsak hitelessel szédítsenek.” Az egyedüli, amit Húber élvez, „a mások kínlódása", „de hogy ki ő legbelül, azt nem tudjuk".      

Székely Gábor rendezései után megtört vagy legalábbis megrepedezett a jég. A Boldogtalanokat bemutatta  a kaposvári Csiky Gergely Színház Stúdiószínpada (1988, a rendező Czeizel Gábor), a debreceni Csokonai Színház (1989, rendező Árkosi Árpád), független színházak: a Pécsi Harmadik Színház (1994, rendező Vincze János), a 21. Színház (1998-ban a Merlin Színházban, rendező Novák Géza Máté), a Békés Megyei Jókai Színház (2001, rendező Telihay Péter),  a Nemzeti Színház (2005, a rendező Ács János), a Radnóti Miklós Színház (2009, Szász János) és ugyanabban az évben a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház (rendező Koltai M. Gábor), játszották Miskolcon (2015, Szabó Máté), a Pécsi Nemzeti Színházban (2015, Funk Iván), többször is színpadra került Marosvásárhelyen (2004, Bodó Viktor; 2021, Albu István).  

A második életmű című, Székely Gábor tanári tevékenységéről – 1990-től négy, egyenként hatfős rendezőosztályt vezetett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – szóló kötetben (Balassi–Arktisz, 2016) az egyik, a 2015-ben végzett Sipos Balázs jegyezte fejezet címe: Figurák a játéktérben – Székely Gábor és a megértés színháza. Ennek hosszú alfejezete A Boldogtalanok-gyakorlatok, amikre még az első szemeszterben került sor. Sipos így emlékszik:„A Boldogtalanok elemzése borzasztóan nehéz volt, sokkal nehezebb, mint az Ivanové, annak ellenére, hogy az utóbbi elemzésének megkezdésekor még azzal sem voltunk tisztában, hogy miféle lépéseket kellene megtennünk a siker érdekében. Ennek oka elsősorban a két szöveg megalkotottságának különbözőségében van, a karakterek ugyanis Füst esetében komplexebben, szerteágazóbb antagonizmusokból vannak megépítve. […] A Boldogtalanoknak még látszólag sincs eredeti, egészleges és lineáris története. [Ezzel azért tudnék vitatkozni: a szereplők hazudozásai, alakoskodásai ellenére igenis van lineáris történet! A felvonások elején a szerző még az idő múlását is jelzi: Március eleje, Egy hét múlva, Két héttel később, Egy hónappal később… D. M. I.] Füst titkolózó karakterei csak nyomokat bocsátanak az értelmező rendelkezésére. Minél több nyomot fedezünk fel, annál gazdagabb lesz az elemzésünk.”

Simon Balázs idéz Bodó Viktor 2002-es elemzéséből is – én csak az elejét citálom.

„Anya és nővér feljönnek a városba, el akarják érni, hogy a fiú gondoskodjék most már anyáról.

Mert nővérnek, aki kasszírnő és kitartott, már elege van, és néha veri anyját. Anya azt mondja, hogy nem hall jól és nem tud dolgozni.

Fiú és lány már három éve együtt élnek, van egy kétéves gyerekük, de nem ők nevelik, hanem egy dajka, pénzért.

Fiú kimarad otthonról, más lányokkal van, nem mond el semmit soha.

Lány dolgozik, várakozik, szenved, gondolkodik. Tudja, hogy van egy másik lány, akit fiú szeret, és odahívja lakni, ahol ők laknak, és beengedi őt fiú ágyába, ő pedig a konyhában ül a sötétben, és vár, hogy minden rendbe jöjjön, hogy fiú legyen otthon, és mondja azt: ez már sok vagy ilyesmit. De fiú nem mond semmit, legyint, ül, mosolyog.” 

Ennek a szövegnek határozottan van stílusa. Merész és egyedi, némileg – vagy nem némileg – provokatív.

Az Örkény Színház Bodó Viktor rendezte előadásának is határozottan van stílusa. Merész és egyedi, némileg – vagy nem némileg – provokatív.

A négy felvonásból egy lett, a szöveget részben (kissé) meghúzták, részben (kissé) átírták (dramaturg Ari-Nagy Barbara). Eltűnik a nyomda irodája, a „szegényes lakás” valóban lakás (díszlet Schnábel Zita), a konyhában kezdünk, de a forgószínpad segítségével megismerjük az egészet, sőt a hentes műhelyét is, valahogy mintha az egész házat megismernénk. És nem a huszadik század elején vagyunk, hanem a közelmúltban vagy akár ma, a konyhában mikrohullámú sütő. Igaz, mobilja nincs senkinek, ez elbizonytalanít, mert mobilja mindenkinek van. Időtlenek a jelmezek is (tervező: Kálmán Eszter).

A lakás lényege, hogy a lakók és vendégeik számának függvényében egyre kevesebb teret ad az intimitásra, még vécére menni sem lehet nyugodtan. Itt él Húber Vilmos (Nagy Zsolt) és Gyarmaky Róza (Tenki Réka), akinek az előneve – Nemesváraljai – is eltűnt a húzás során, sőt az előadás szerint már eleve itt él kettejük közös gyereke és a „gyerekvigyázó” (Kádár Kinga m. v.) is. Időnként a háztulajdonos és a szerető jogán benyit Sirma Ferenc hentes (Hajduk Károly), aki olykor a segédjét (Novkov Máté) küldi át vacsorával, de Róza meghívására megjelenik és beköltözik Húber szeretője, Víg Vilma (Józsa Bettina) is, hívatlan vendégként pedig betoppan Vilmos anyja, özvegy Húber Evermódné (Csákányi Eszter), Vilmos nővére, Szentiványi Rózsi (Takács Nóra Diána), nemkülönben Vilmos egykori iskolatársa, a kórház orvosa, doktor Beck Gyula (Terhes Sándor) a Bodóék által kitalált barátnőjével (Pigler Emília Zita e. h.).

A darabbeli érzelmi naprendszer középpontja Húber Vilmos. Őt szereti Róza és Vilma, meg még ki tudja, kiket szédít a Rózsafában, őt szerette és miatta ivott mérget a kantinosné, nála keres menedéket az anyja, és hozzá jön a testvére, Rózsi, aki letagadja, hogy a testvére (Róza meg azt, hogy az élettársa), tőle kér segítséget egykori iskolatársa, Beck, és rá néz fel a hentes, Sirma. Sokakat vonz – érdemes lenne végigvenni a szeret ige előfordulását a darabban. Róza szájából például elhangzik. „Hagyd ott” – mondja neki Sirma. „Nem hagyom.” „Mért nem?” „Mert szeretem.”

Húber viszont senkit nem képes szeretni. (Igaz, ő is használja a szót, Vilmának mondja: „Hiszen tudod, hogy szeretlek…” Még le is térdel – de ez csak színjáték. Vagy abban a pillanatban még utoljára felvillan előtte valami lehetőség?) Ezt kéne szerinte mindenkinek tudomásul vennie: „Engem úgy kell szeretni, amilyen vagyok… Engem úgy kell hagyni, amilyen vagyok…” Csak éppen így, ilyennek viszont nem lehet szeretni senkit. Róza, aki mos és vasal, főz és takarít rá, vissza is kérdez: „Hogy lehet azt hagyni?” Húber mindössze ennyit válaszol: „Kedvemre tennél…” (A dráma teljes szövegéből idézek.) Húber hiába intelligens – apránként kiderül, hogy valamikor sokat olvasott, sőt írt is, ha mást nem, akkor naplót. És egyszer öngyilkos akart lenni. Aztán nem lett az, abbahagyta a naplóírást, abbahagyta az olvasást… Becknek első találkozásukkor még azt hazudja, meg van elégedve a helyzetével, de ez már akkor is hamisan cseng. Később már nem szépíti a helyzetet, az anyjáról is őszintén beszél a doktornak: „Hazudik… lop, csal… […] Tíz koronát adott volna havonta… járhattam volna veletek tovább…” Ekkor fogalmazza meg az alaptételét is: „Nincs csúnyább állat, mint az ember…” Az anyjának is a szemébe vágta korábban, miközben majdnem szétvetette az indulat: „Hát, tudja, nekem elég volt magukból [ti. az anyjából és a saját testvéréből, Rózsiból, D. M. I.]. Én magukat nem ösmerem. Maguk tették tönkre az életemet…” (Rajta kívül senkinek az előéletéről nem tudunk meg semmit. Ez nem lélektani dráma.)

Húber nem tud szeretni, de nem gonosz. Akkor sem, ha valóban van benne valami állatias: „Én meg nem tudnék lenni anélkül…” – árulja el Sirmának. Az anyja tényleg hazudik, lop és csal, teljességgel éretlen, a személyisége úgy esett szét, hogy sosem volt egyben – de ő sem gonosz. (Húberné nagyon összetett szerep, nagyon nehéz lehet eljátszani. Csákányi Eszternek fényesen sikerül.) Aki gonosz, az Róza. Vagy ő sem az, csak kétségbeesett? Meglehet, csak a világ gonosz. „Aki sokat forog a piszokban, az bepiszkolódik: ezen változtatni nem lehet…”

Változtatnod nem lehet – Füst Milán első, 1913-ban megjelent könyvének a címe.

A világ archéja nála a metafizikai piszok.      

Az előadás audiális provokációjának része, hogy a közelmúltból felhangzanak olyan slágerek, amelyekben hangsúlyosan szerepel a boldogság szó. Például a Nehéz a boldogságtól búcsút venni (1975), vagy A boldogságtól ordítani tudnék (1968) – hiányoltam is a Minden ember boldog akar lenni című Dobos–Halmágyi-szerzeményt, tökre megy Füst Milánhoz. (Én ezeket a dalokat, mi tagadás, szeretem. De Wagner is jó.) Ezek a slágerek tudnak valamit. És hát az  igazságukhoz nem férhet kétség. A boldogságtól tényleg nehéz búcsút venni, és tényleg minden ember boldog akar lenni. Az öngyilkosság után – ami Húbernéé után a második  a darabban, s ez a megoldás, mint hallottuk, Vilmosnak is eszébe jutott diákkorában! –, a befejezésben is A boldogságtól ordítani tudnék szól, a színpadon lévők éneklik, lelassítva, motyogva, töredezetten, hisz még soha ilyen távol nem voltak a boldogságtól, a szeretettől, és kérdéses, lesznek-e valaha is legalább a közelükben. Hogy – ez volt a kérdés –  vannak-e egyáltalán. És nincs rá felelet.

D. Magyari Imre