Mindenki fotózik és jó, ha nem előadás közben – bár azzal is találkozhatni –, csak a végén villan a telefonfény, hogy a látottakról emlék maradjon. (Nem fényképpel, de őrzöm Latinovits Varázslóját, Psota Yermáját, A vágy villamosának majd minden képét, még hallom is Tolnai Klárit: „Stella csillagocska”, Gábor Miklós Hamletjét, Pécsi Sándor Eddie Carbone-jét – csak hogy a hatvan év előtti élményeket említsem –, és vannak újabb évtizedekből is ilyenek). Hogy miből mi marad meg, az teljességgel egyéni, de amióta színház és színész van, a megörökítésnek különös a jelentősége. Már a XIX. század közepétől az érdeklődés középpontjában a színpadon levő van. Most egy tartalmában nagyon értékes kiállítás látható elrejtve és szerény kivitelezésben, a Vigadó földszinti folyósójának benyílóiban a Jókai 200 alkalmából „Nekem is volt életem a deszkákon” címmel, a Színházi Intézet kitűnő munkatársainak összeállítása, oszlopoktól takarva, libegős, halovány molinókon. Megéri a 3 000 forint, amelyért látható, de hát senki nem tudja, még a jegyszedő sem (ha nem vagyok ilyen ügyekben erőszakos, akkor én is kimaradok az élményből).

Fantasztikus kiállítási anyagot állítottak össze, amelyben a Jókai-életmű színházi része nagyszerűen megmutatkozik.

A molinó kevéssé alkalmas fotók minőségi bemutatására. De még így is élvezhetők a korabeli előadások korabeli felvételei. Átjön ugyanis a személyiség kisugárzása. Segítség volt ebben az üveglemez, amelyre a képek készültek, s amelyek élessége a számítógéppel vetekszik.

A színházi fotó külön műfaj lett. Minden előadáshoz kiváló marketingfogás, ha a kedvelt színész arcát látni. Eleinte remek szerepek nagyszerű jelmezeiben, pózban állva. A színházi lapok sokasodásával az igény is más lett. Ekkor a fotós nézte az előadást, majd a rendezővel közösen kiválasztották azt a jelenetet, amelyiket a legelőnyösebbnek ítéltek, és beállították a színészeket a díszletbe. Ezt az állóképet örökítette meg az arra érdemes fotós.

Az ötvenes években a mesterek – elsősorban nem fotóapparát, hanem darab- és dramaturgiai ismeret, ritmusérzék és szem kellett – már előadás alatt is készítettek képeket. Keleti Éva például rendszeresen járt a próbákra, és így tudta elkészíteni végül a legjellemzőbb képeket a művészről és az előadásról. Nem kattintgathatott össze-vissza, mint most tesszük a digitális gépekkel, mert a film drága volt, egy-egy kockára csak az arra érdemes kerülhetett.

Mert sok minden kell ahhoz, hogy egy igazi színházi kép megszülethessen. Abban az egy termékeny pillanatban – ahogy Gotthold Ephraim Lessing (1729‒1781) fogalmazott majd háromszáz éve – benne kell legyen az egész, amiről a darab szól, és annak is, ahogyan – a színész arcával, mozdulataival, testbeszédével.

Mindenki kezében van telefon, amellyel fotó készülhet. Könnyű azt hinni, hogy elég a népszerű színész arcvonásainak megörökítése. A csábítás nagy, mert jó, ha a színészek ismertek és szeretettek, ők pedig szeretik azt is, ha fényképezik őket.

A színész kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott a színháznak, a rendezőnek és sok mindennek még – annak is, amikor fényképezik.

Józsa Ágnes