Friedrich Schiller – Sándor Júlia – Nagy Péter István: Stuart Mária – Stúdió K Színház

Schiller instrukciója szerint a darab elején Máriát lefátyolozva, feszülettel a kezében, kísérete egyik tagjának társaságában látjuk 
a kastélyban, amelyet nem szabad elhagynia. A Stúdió K színpadának metszően hideg fényű fekete terében egy ingre vetkőztetett fiatal nő (Pallagi Melitta), akárcsak valami sutba hajított marionettbábú, össze-csukló tagokkal lóg-himbálózik egy kampóra akasztott hevederben (díszlet- és jelmeztervező: Schnábel Zita). A hőfogó fóliacsíkokkal elfüggönyözhető helyiség 
egy rossz kinézetű börtöncellánál is hideglelősebb helyszín: alkalmilag kialakított kínzókamra és kivégzőhely, mikor mire van szükség. Talán valamilyen élelmiszeripari raktár félreeső részét hasznosították ekként, az átalakítása nagy valószínűséggel még nem fejeződött be, hiszen a börtönőrök vászon munkásoverállt vagy nejlon kezeslábast és munkavédelmi sisakot viselnek, a történet előrehaladtával pedig szerszámgépek kerülnek elő a cselekmény megkívánta funkciókban. 
(A szórólapon látható kép vágóhidat ábrázol, és az előadásismertető a politikai érvényesülés mészárszékét említi – számomra azonban ez a metafora túl direkt, amit a színpadkép megenged ugyan, de szerencsére nem forszíroz.) A rideg teret Matisz Flóra Lili kórusfeldolgozásai szembesítik a középkori egyházi zenék vagy a koraújkori táncdallamok világával, szavakban megfogalmazhatatlan hatású zsigeri vonzást-taszítást váltakoztatva.

Nagypál Gábor és Homonnai Katalin (fotó: Dömölky Dániel)

A Nagy Péter István rendezte előadás első pár perce alapján kétségünk sem lehet – és aki látta a rendező Don Carlosát a Radnóti Színházban, annak ez már nem is meglepetés –: a történelem és az abból kiinduló romantikus remekmű igazságai keményen kor- és testközelből fognak megszólítani bennünket. Fentebb, írásom címe alatt a színlaptól némileg eltérően – de szándékom szerint méltányosabban – szerepelnek az előadás alapjául szolgáló szövegkönyv alkotói. A színlap címsorában ugyanis csak az eredeti szerző neve olvasható, miközben a továbbiak is meghatározó jelentőségűek az előadás szempontjából: „Kálnoky László fordítása alapján a szövegkönyvet készítette Sándor Júlia és Nagy Péter István”. A dramaturg és a rendező kiváló szövegkönyvéből nagyszerű előadás bomlik ki, amelyben mindvégig feszesen összekapaszkodik szó és akció, nyelvezet és szituáció.

„Menekültként léptem Anglia földjére. Oltalmat kértem, de bebörtönöztek.” „Jaj a szegény áldozatnak, ha ugyanaz a száj mondja ki a törvényt és az ítéletet.” „Ha olyan szigorúan bánnak velem az angol jog szerint, amíg ellenem szól, miért kerülik meg ugyanazt a törvényt, amikor engem véd?” „Ha a jog ebben az országban nem lenne a hatalom kurvája…” – csak néhány részlet Mária szövegéből, amelyek a szavak szintjén a korabeli Angliáról beszélnek ugyan, de egyúttal áthallásos értelmezési tartományokat is megnyitnak. Nem tolakodóan, de ahhoz éppen elég markánsan, hogy fenntartsák a nem elsősorban a történelemkönyveknek szóló nézői érdeklődést. A fentebbi idézetek (is) Schillert és Kálnokyt tartalmaznak, és nem is csak nyomokban. Az átírók úgy készítették el a veretes és terjedelmes verses dráma tömör és prózában megszólaló modern változatát, hogy a legfontosabb gondolatait, helyzeteit és jellemeit megtartották, olykor szó szerinti átvétellel, máskor hűtlenebbül hűségesen az eredetihez. Húztak (nagyon sokat), a szerepeknek is csak mintegy a harmadát tartották meg, és átcsoportosítottak vagy kisebb-nagyobb mértékben átfogalmaztak szövegrészeket. Mindemiatt hangsúlyosabbá válnak mondatok, koncentráltabbá helyzetek, aktuálisabbá kérdések – anélkül, hogy bár-miben is erőszakot tennének a szerzőn, vagy didaktikus gesztusokkal fordulnának a nézők felé. Csontszikár szöveg született, kiélezett helyzetekkel és feszes dialógusokkal.

Pallagi Melitta és Fodor Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

Önálló tanulmányt érdemelne az eredeti és az új változat összehasonlító elemzése, és ezen belül számos vonatkozás külön is vizsgálat tárgya lehetne (például az, hogy a szereplők hogyan váltogatják egymás között a tegezést-magázást akár pár mondaton belül is). Egyetlen illusztráció az ilyen volt, ilyen lett témájában: Mária mondatai szinte vádbeszéddé élesednek a megtapasztalt súlyos eljárásjogi vétséggel kapcsolatban. Schillernél: „Elmúlt már egy keserves, hosszú hónap, | Mióta a negyven királyi biztos | Rám tört e kastélyban, korlátokat | Állíttatott, s illetlen gyorsasággal, | Váratlanul, védő segélye nélkül | Egy sose-hallott bíróság elé vitt, | Hol körmönfont, súlyos vádpontok ellen | Nekem, aki döbbent és kába voltam, | Emlékezetből kellett védekezni.” Az előadásban: „Egy sereg ismeretlen férfi rám törte az ajtót, erőszakkal elhurcoltak valahova, ott felsorakoztak velem szemben negyvenen, és megvádoltak összeesküvéssel. Én meg ott álltam kiszolgáltatva egy sose hallott bíróságnak, és a hamis vádjaikkal szemben védő nélkül kellett védekeznem.”

A szikárság és feszesség nemcsak a szövegkönyv sajátja, hanem a sodró lendületű, nagyon intenzív előadásé is. A produkció úgy tartja mind-végig szorosan fogva a figyelmünket, hogy (még ha az iskolában nem voltunk is eminensek történelemből) valószínűleg mindannyian előre tudjuk: a történet – Erzsébet és udvartartása hatalombiztosító akciójaként – Mária halálával fog végződni. Nyolc remek színész dolgozza ki nagyon aprólékosan, hogy a helyzetek és a karakterek, ahol csak lehet, ne érződjenek fekete-fehérnek. Egyetlen pillanatig sem kétséges ugyan, hogy ki az áldozat, és kinek áll érdekében, hogy így alakuljon a történet – de láthatjuk-élhetjük mindkét oldal feltehető vagy valóságos gyarlóságait és feltételezhető vagy valódi igazságait.

Pallagi Melitta és Kaszás Gergő (fotó: Dömölky Dániel)

Pallagi Melitta szebb napokat látott Stuart Máriája minden hiúságát – ha volt – feladta, belső tartását viszont erősen őrzi. Kétségbeesett és elszánt, de nem mentegetőzik és nem támad. Szavainak, amelyekkel elutasítja az ellene felhozott vádakat, hitelük van. Ha nem volt is vérmes trónkövetelő, talán férfifaló szuka lett volna? Valószínűleg csak túl szép volt és túl boldogtalan – de hihetően kevésbé bűnös, mint amennyire szerencsétlen sorsú. Erzsébet (Homonnai Katalin) ezzel szemben most is gyönyörű és lenyűgözően elegáns; semmi oka nem volna rá, hogy húga híres vonzerejére irigykedjen. Feltűnő parókája, vörös rúzsa, lakk tűsarkúja már önmagában is arra vall, hogy nem egy világi hívságoktól tartózkodó, a magánéletét a magas hivatal oltárán feláldozó nő áll előttünk. Látjuk erotikusan fűtött szerelmesnek és kételyekkel vívódó politikusnak; a szűz királynő magára vett szerepe azonban hidegséget és magabiztosságot követel.

Kaszás Gergő a Stuart Mária előadásában, Stúdió K Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Ez utóbbit udvarának nagybani játékosai sietnek alátenni. Kaszás Gergő fagyos arcú Burleigh-je cinikus manipulátor a királynő mögé bújva: okos, meggyőződéses és gátlástalan. A népre hivatkozik, de az emberek érdeklik nyilván a legutolsósorban. Rideg tekintetű, pattogó beszédű intrikus, az egyetlen szereplő, akinek jelleme nem tűr árnyalatokat. Gátlásokat a sármos Leicester (Nagypál Gábor) sem ismer: szerelmet árul és von meg, és csak egy célja van, hogy a királynő végre férjül vegye. Olyan mesterien taktikázik Mária és Erzsébet között, hogy nézőként néha már-már mi is elbizonytalanodunk, mikor is hihetünk neki valójában. Leginkább persze: semmikor. Bukásán mégsem (kár)örvendünk, a macsótekintetében megvillanó rettegés szánandóvá teszi.

A másik nagy stratéga Mortimer, akinek kanyargós játszmáiba olykor szintén hajlamosak lehetünk belegabalyodni. Samudovszky Adrian az egyik legszerethetőbb karaktert formálja meg a férfiak sorában, aki nagy energiákkal harcol Máriáért. De tragikus sors vár rá: először belezakkan vállalt szerepébe, és se szó, se beszéd, megerőszakolja a kikötözött rabot, majd kelepcébe kerülve nem marad más kiútja, mint az öngyilkosság. A másik szeretni való figura Fodor Tamás halk szavú, mosolyos Talbotja, aki – a felbolydult hatalmi méhkasból egyedüliként – mint-ha csak egy bölcs, jószándékú idős rokon lenne, józanságra, emberségre próbálja inteni Erzsébetet. (További színeket adnak az emberpalettához a két-két figurát vivő mellékszereplők, Spilák Lajos és Lovas Dániel megjelenései is.)

Aztán – akarja-e igazán Erzsébet vagy sem, maga sem képes megítélni – megtörténik a kivégzés: a vészterhes raktári tér egyik zugából előkerül egy hőlégfúvó, és Mária fehér ingét apránként vörös permettel vonja be. (A tettért egy balek, a Samudovszky Adrian játszotta Davison lesz a gyalogáldozat.) De Mária ellenfeleinek diadala elmarad. Az udvar szétszéled. Erzsébet több méteres magasságba emelkedik egy hidraulikus szerkezet segítségével (amely a korábbiakban többféle szerepet is kapott, de elsősorban a királyi trónt jelenítette meg). Életveszélyes helyzet: fejedelmi tűsarkújában, szálfaegyenesen, magabiztosan kell kitartania a kapaszkodó és védőkorlát nélküli, alig pár arasznyi felületen. Arca rezzenéstelen. Nem tudni, mire gondol.

Dömötör Adrienne