Hatvan év három rendezéséről − London, Kaposvár, Miskolc

Peter Weiss drámájának szokatlanul hosszú címét – Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elme-gyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában (Görgey Gábor fordítása, 1963) – többnyire rövidíteni szokták, Marat/Sade-nak aposztrofálják.

Kíváncsian vártam áprilisi bemutatóját a Miskolci Nemzeti Színházban Rusznyák Gábor rendezésében, Gergye Krisztián koreográfiájával, mivel két korábbi nagy élményem fűződik a darab egymástól teljesen különböző két nagy előadásához, Peter Brooknak a Royal Shakespeare Company előadása alapján készült filmjéhez és az Ács János rendezte emblematikus kaposvári előadáshoz.

Peter Weiss drámáját először 1964-ben vitték színre: cselekménye a charentoni elmegyógyintézetben játszódik, ahol az oda száműzött De Sade márki 1808. július 13-án, 15 évvel Marat meggyilkolása után, ápolt társaival színre viszi a forradalmat, azaz Marat utolsó óráit. A cselekményben előrevetítik, amit a közönség is tud, hogy Charlotte Corday a fürdőkádban meg fogja gyilkolni a forradalmárt, addig azonban a természet közönyének és mozdulatlanságának vízióját képviselő De Sade, illetve a változásba és a forradalomba vetett hitet képviselő Marat súlyos vitát folytat.

Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

A Marat/Sade tézisdráma, a hatvanas évek nagy társadalmi változásai közepette politikáról, hatalomról és elnyomásról szólt, és a brechti elidegenítő effektus is erőteljesen érvényesül benne. Susan Sontag elemzése szerint a két főhős vitájában De Sade-nak mint darabbeli rendezőnek nagyobb esélye lehet nézetei elfogadtatására. A gondolkodó és az elvakult forradalmár vitája kapcsán a bukásra ítélt forradalom, az „ápoltakat” érő erőszak, manipuláció kerül a középpontba. A cselekmény a zárt világban élő emberek számára a szabadság kérdését veti fel, miközben a forradalmat, a történelmi felfordulást, a káoszt, az elszabaduló ösztönöket, az erőszakot is illusztrálja. Az előadásra Coulmier igazgató a feleségét és lányát is elviszi, ők lesznek a színház a színházban előadás nézői, de a cselekmény részesei is, miközben a forradalmi hév hatására a szereplők nem egyszer kicsúsznak a szigorú kontroll alól. Coulmier az intézményi erőszak ellenében a megváltozott időkre hivatkozik, a boldog napóleoni jelenre, amelyben minden másképp van – miközben az előadás éppen ennek ellenkezőjét jelzi.

A játékban egyszerre jelenik meg az Antonin Artaud féle kegyetlen színház, valamint az éppenséggel a racionalitásra építő brechti politikai színház, ez utóbbira rímelnek a cselekményt meg-megszakító songok, illetve a darab Kikiáltójának szerepköre.

A drámát napjainkig világszerte játsszák, és a hozzá komponált songok (magyarul a darab fordítója, Görgey Gábor mellett a kaposvári előadásban Eörsi István is közreműködött ezek fordításában) nagyban hozzájárulnak az eredetileg meglehetősen elvont, filozofáló mű szórakoztató jellegéhez.

Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Peter Brook Marat/Sade előadása (1964) alapján készült filmjét (1967) felejthetetlen színészek fantasztikus előadásában, dikciójával láthattuk, Charlotte Cordayt Glenda Jackson alakította. Artaud és Brecht hatásának különös elegye kitűnt rendkívüli újszerűségével 
a rendezésben. Az előadás rekonstruálta az elmegyógyintézet vízkúra termét, ahol az ápoltak és az őket kordában tartó ápolók összegyűltek a szintén az intézetbe zárt De Sade márki által írott és rendezett előadásra, amely De Sade és Marat vitája köré összpontosult. Egy kritikus szerint Brook rendezése sokkoló taktika és analitikus nyugalom szélsőségei között mozgott.

A színház a színházban szerkezetében De Sade nihilizmusával, tagadásával manipulálta is a szereplőket, végül a betegek elfojtott szabadságvágya, ösztönei, szexuális kielégítet-lenségük nem egyszerűen az önkény elleni lázadásba, hanem – részben az eredeti drámának megfelelően – orgiába torkollott. Foglyul ejtették az intézet igazgatóját, valamint az előadást szintén szemlélni érkezett feleségét és lányát. Az ápoltak kezdtek felkapaszkodni a színpadot a nézőtértől elválasztó rácsra, majd hirtelen, sokkoló lezárással minden elsötétült, s a vásznon megjelent az előadás hosszú címének felirata a közreműködőkkel.

A filmet a 70-es évek első felében láthattuk Budapesten. Brook akkori társulatát, a Royal Shakespeare Companyt élőben is megismerhettük a fehér dobozszerű térben Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának „felnőtt kalandpályán játszódó, trapézokkal, gólyalábasokkal és forgó tányérokkal” megjelenített előadása révén. A fantasztikus előadást Londonban láttam 1971-ben, de a társulat hamarosan Budapestre is elérkezett, és Brook varázsa, az új színházról vallott felfogása egy generáció színházról való gondolkodását befolyásolta, s 1973-ban már Magyarországon is megjelent színházelméleti munkája, Az üres tér (ford.: Koós Anna).

Nálunk a darabot nagy sikerrel adta elő 1966-ban a Nemzeti Színház, Marton Endre rendezésében, amelyben Marat Kálmán György, Corday Váradi Hédi volt. A Kaposvári Színház Ács János által rendezett bemutatója 1981. december 4-én volt. Nem sokkal utána, sok más színházrajongóhoz hasonlóan, Kaposvárott láttam az előadást, majd másodszor is ugyanott, a mintegy tízéves sikersorozat után az 1989-es felújítást, történelmileg a Kádár-rendszer végén. Mind.két alkalommal megrendítő élmény volt 
a kiemelkedő együttes igazi ensemble játéka. 
A zömmel hétköznapi öltözéket viselő szereplők autonóm személyiségek voltak, a rájuk vigyázó ápolók, egy férfi és egy nő, rendőr egyenruhát viseltek, és csak a legsúlyosabb kilengéseknél avatkoztak közbe. Nézőkként teljességgel azonosultunk a zárt világgal, az ápoltakkal, a rendezés a hangsúlyt nem a betegekre, konkrét kínzásokra, a fizikai elnyomásra helyezte, hanem egy társadalmi szabadságvágyra. Az előadást a kádári konszolidáció, a puha diktatúra szimbolikus ábrázolásaként, a forradalom bukásaként értelmeztük, egyenes utalásként 1956-ra, hiszen az előadás végén a színpad hátterében a függönyön a Corvin köz képe jelent meg, miközben a De Sade (Jordán Tamás) rendezte előadás valamennyi szereplője elbukva feküdt a színpadon, kivéve a Kikiáltót (Máté Gábor), aki szintén utcai ruhát viselt – ez is hozzájárult az előadás befejezésének igen erős üzenetéhez –, és elcsukló sírással szorított kezében egy macskakövet. Mellékesen az akkori macskakő számunkra az 1968-as párizsi diáklázadásra is utalhatott.

Coulmier, az intézet igazgatója (Csernák Árpád) a rendszer tipikus káderét testesítette meg. A paródia a családjára is kiterjedt, felesége primitív, akkori újgazdagnak tűnő szereplő volt, aki – akárcsak lányuk – semmit nem értett abból, ami körülötte történt, olyannyira, hogy az ápoltak lelkesedése is magával ragadta mindhármukat.

Marat (Lukáts Andor) és De Sade a szerzői utasításoktól eltérően hasonló korúak voltak és a cselekményben hasonló súllyal szerepeltek. Charlotte Corday Pogány Judit, Simonne Evrard Lázár Kati, Dupperet Bezerédi Zoltán, Jacques Roux Karácsony Tamás volt. A négy énekes (Csákányi Eszter, Czakó Klára, Gőz István, Gyuricza István) songokkal tarkított betétjeikkel a brechti színház, illetve a commedia dell’arte hagyományai alapján, de egy újfajta, nagyon mozgalmas, fizikai színházat képviselt. Ha Brook szereplői betegségükből adódóan némelykor bábszerűek voltak, Ács rendezésében tragikumukat történelmi helyzetük adta, így az előadás által használt jelképek, a történelmi, politikai utalások hangsúlyossá váltak.

Az előadás tévéváltozatának közvetítésekor a beszélgetésben Görgey Gábor az „őrületesen megélt előadás” kelet-európaiságát emelte ki, a társadalom rettenetes kiábrándultságát. Ács János szerint „a világ jobbításának vízióját nem lehet elfelejteni”, Jordán Tamás a színház szerepét hangsúlyozta, mint mondta, „a színházban létrejött valami, létre kellett jönnie egy nagy előadásnak.” Valóban, évtizedek múltán is meghatottan emlékezünk rá, és újranézve a felvételt, még mindig érzem erős hatását. E néhány sor legyen egyúttal megemlékezés Ács Jánosról is, halálának tizedik évfordulóján.

A Miskolci Nemzeti Színház ez év áprilisában mutatta be a darabot, Rusznyák Gábor rendezésében. Természetesen ez más előadás, mint a korábbiak – de ezt is vártuk tőle, hiszen a kor is, a mai színház is más. Mint Rusznyák Gábor mondja, örömmel választotta a darabot, melyet korábban Kaposvárott már megrendezett színészhallgatókkal, annál is inkább, mert zenés színházként közelíthetett hozzá. Mint mondja: „Totális színház ez egy forradalomról, annak természetéről, gátakról és a gátlástalanságról... dalokkal, egy elmegyógyintézetben.”

A hangsúlyt a rendező ott látja, „ahogyan az ápoltakra hatnak a »szerepeik«, illetve a téma, az eljátszott darab, s azon keresztül viszonyuk a bezártsággal, a saját szabadságvágyukkal. […] Egy effektíve bezárt létben beszélnek valakik a szabadság-vágyról.” Érdekes módon nem csak az ápolók (egy férfi és egy nő katonaruhában, bár felemás módon a nőn kalap van, igaz, pisztolytáska is), de az igazgatón kívül egy a közönség számára láthatatlan, a színpad fölött figyelő személyiség is kontrollálja az előadást, a kontrollálókat. A rendezés fontos egzisztenciális problémák kifejtése mellett igen gyors ritmusú és szórakoztató, Gergye Krisztián koreográfus közreműködésének köszönhetően mozgásszínházként is igen érdekes. De Sade Harsányi Attila, Marat Rózsa Krisztián, Corday Mészöly Anna, Kikiáltó Bodoky Márk, Coulmier Salat Lehel, Dupperet Feczesin Kristóf, Jacques Roux Lajos András, Evrard Varga Andrea, Kukuriku Tóth Dominik, Popó Börcsök Olivér, Kokó Seres Ildikó, Rozi Havasi Renáta.

A De Sade-féle színházi előadás végeztével az Igazgató elmondja hazug hurráoptimista beszédét, közben a felettes térből a megfigyelő eltávozott, a háttérben pedig megjelenik Napoleonnak, a diktatúra megtestesítőjének képe. Az „ápoltak” a jelmezeik helyett visszaveszik kórházi zubbonyaikat, majd szorosan összezártan, szinte festmény csoportképére emlékeztetően búcsúznak el.

Egy jelentős társulat fontos totális színháza egy zavaros korról, a kiszolgáltatottságból, az elzártságból való reménytelen kitörésről.

Három emlékezetes üzenet a színházról, a korról, a társadalomról.

Fried Ilona