Howard Ashman – Alan Menken: Rémségek kicsiny boltja – Pesti Színház

Történt egyszer, hogy Roger Corman független hollywoodi filmrendező és Charles B. Griffith író új filmtémák után kutatva járták a várost, miután az AIP filmstúdió egy szinte már ellenállhatatlanul low budget horrorfilm elkészítésére adott felkérést a rendezőnek, aki el is fogadta a kreatív kihívást. Az Egy vödör vér (A Bucket of Blood) után azonban Corman úgy érezte, hogy eljött az ideje zsánert újítani egy szatirikus horrorkomédiával. Miközben az alkotópáros már a sokadik beatklubban kereste az ihletet, Griffith-nek eszébe jutott a falánkság mint kulcsszó, és már el is képzelte hozzá a főszereplőt: egy salátaséfet, aki az éttermében végül a vendégeket kezdi megfőzni. Corman ezt leszavazta, mondván, az amerikai filmgyártásban efféle brutalitást az ún. Hayes Code úgysem engedélyezne. Griffith azonban rögtön előállt a mentőötlettel: és mit szólnál egy emberevő növényhez? Így született meg 1960-ban a Little shop of horrors (A rémségek kicsiny boltja) című film.

Egy épp lebontásra váró díszletben három nap próbával és két nap forgatási idővel elkészült film munkatempójában a szereplők nem nagyon érezhették, hogy egy kultfilm születésének a részesei. A „B-kategóriás” horroroknak szentelt éjszakai tévéműsorsávban azonban egyre többen kezdtek rajongani a fura történetért. Howard Ashman, az 1982-es musical írója 14 évesen látta először a Corman-filmet, amely teljesen magával ragadta. Az ősbemutatót az Off-Off-Broadwayn rendező Kyle Renick pedig elmondása szerint egyetemistaként alig bírta abbahagyni a harsány nevetést, miközben a filmet nézte. A Rémségek kicsiny boltja ugyanis célzottan a hajnali horrorimádók rekeszizmaira koncentrált azzal, hogy az 50-es évek egyik kedvenc filmes „fenyegetését”: a világűrből érkező inváziót választotta kerettörténetül. Csak ebben az esetben a gyilkos földönkívüli egy virág.

A növény – a szatíra eszközeként – mindent és mindenkit röhejessé tesz maga körül, még a műfajokat is, amelyeket megidéz. A történet helyszínéül szolgáló szegénynegyed (a Skid Row) triumvirátusa, az utca egyszerű gyermekei, Crystal, Ronette és Chiffon valójában egy görög kórusként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy a kollektív hangot képviselve bölcsességük az orruk hegyéig terjed. A határozott hangú, de intellektuális rövidlátással rendelkező lányok így antik kollégáikkal ellentétben leginkább a humor forrásai. Az emberevő növényt pátyolgató Seymour, a botanikusfiú mondhatni fausti problémával szembesül, amikor a hírnévért cserébe eladja a lelkét… a beszélő virágnak. Az alkotók magát a musical műfaját is megcélozzák, amikor a Hegedűs a háztetőn klezmerdallamai csendülnek fel a jelenetben, melyben a bolttulajdonos Mr. Mushnik atyai „frigyre lép” az addig árva Seymourral (megakadályozandó, hogy a kelekótya segéd egy divatosabb virágüzletben keressen vagyonokat az egyre nagyobb látványosságnak számító növényével, Audrey II-vel.) S mindebből végül összeáll egy abszurditásig széttupírozott, hollywoodi rendben megírt és zeneileg a 60-as évek (afro)amerikai zenei stílusaira komponált szatíra a közhelyekről: a butákat kihasználják, a kapzsiság nem szép dolog, a szadista párkapcsolatokhoz két ember kell, az üres hírnévre törekvés pedig minden morális határt felzabál.

Az Off-Broadwayra költöztetett musical az amerikai kritikusok lelkesedésétől övezve több mint kétezer előadást ért meg. Ez azonban nem befolyásolta a magyarországi szakmai fogadtatást. 1985 augusztusában Csizmadia Tibor rendezésében mutatták be először a darabot a Városmajori Színpadon, majd ez a produkció kezdte az évadot a Pesti Színházban. „Nálunk eleddig A cápa képviseli a borzalmak netovábbját – de hol van az még a vérbeli horrortól? Vagyis nekünk még nem áll rendelkezésünkre A rémségek kicsiny boltjának műfaj-hivatkozási alapja.” – írta Mészáros Tamás a Magyar Hírlapban. S valóban érthető a nézői horizont különbsége: az amerikai tinik a paplan alól rettegtek az éjszakai horroron, és később fennhangon nevettek az arra először reflektáló paródián, amely felidézte a már ismert jeleneteket, karaktereket, kamerabeállításokat. A musical – fércmunkának tűnő „cérnavékony meséjével” (Barta András, Magyar Nemzet, 1985) – önmaga paródiáját is adja, amikor éppúgy nevettet egy filmes zsáner ismérvein, mint a musicalek cselekményszövési és karakterépítési jellegzetességein.

Negyven évvel később a mai néző már rég behozta ezt a filmes „lemaradást”. Nemcsak a „B”, de a „C” kategóriás movie-k ismeretével érkezik a Pesti Színházba, ahol Novák Eszter rendezésében látható újra a darab. A Vígszínház társulata érezhető lelkesedéssel, felkészülten és tudatos technikai figyelemmel valósítja meg a szerepeket. A Broadway-musical komoly énekesi kihívásai azonban hallhatóvá teszik az egyes teljesítmények határait is. A darab zenei felütése, Crystal (Márkus Luca), Ronette (Kovács Patrícia) és Chiffon (Majsai-Nyilas Tünde) tercettje ugyan többnyire megnyerő, de Varró Dániel új szövege ebben a kórusban az összhangzat hullámaiba vész. Ennek ellenére a három figura felszabadult jelenléte mindvégig az előadás friss energiája marad.

Orosz Ákos – Rémségek kicsiny boltja, Pesti Színház (fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel)

A Pesti Színház előadásának prózai jelenetei időnként döccennek, mintha „leejtenék” a komédiát éltető ritmust. A Seymourt alakító Orosz Ákos első megjelenése a szerephez méltó kabarétréfával történik, de aztán ez a játékosság mintha alábbhagyna. A megtépázott sorsú, tétova, egyszerű fiúalak egy realisztikusabb szerepmegközelítés eredménye. A második felvonás konfliktusaiban aztán új erőre kap a figura. A virágbolt egymásra utalt két férfiszereplője, Seymour és a bolttulajdonos (Seress Zoltán) összekacsintása remek, ahogy az újdonsült apa‒fia szerepben összevillan a kapzsiság csalfa mosolya és az együgyűség tompa öröme. A duó komikus ambivalenciáját ötletesen emeli ki Bóbis László koreográfiája.

Az előadás polihisztora, Szántó Balázs nemcsak a saját szerepeit oldja meg átváltozó művészként, de beugróként – Brasch Bence helyett – a szadista fogorvos szerepében is sziporkázik. Kiemelkedő esztétikai teljesítmény a bábtervezők, Hoffer Károly és Fodor Viola növényének evolúciója. Mintha saját kezűleg, magról szaporították volna ezt az egyedet, úgy kivitelezték a húsevőt pelyhes korától egészen óriás mivoltáig. Vatamány Atanáz hangjával, testével kelti életre a mindenkit felzabáló lényt, kiválóan érzékeltetve a zsigeri étvágyat, a feneketlen gyomrot, mely az emberi hiúságon gyarapodva tör világhatalomra.

Az abuzált Audrey hagyományosan a leginkább karikaturisztikus figura: magas hangon, hidrogénszőkén, elragadóan és humorosan „csipognak” a színésznők ebben a szerepben. Radnay Csilla alakítása nem egészen ezt az utat járja. Kiváló érzékkel lavíroz a komika és 
a tragika között, pont annyival emberibb, hogy még ne veszítse el a műfaj humorát, miközben kiválóan kamatoztatja a komédia lehetőségeit, ha kell, a végletekig színezve szerepét. Könnyed eleganciával, érzékenyen teremti meg Audrey-t, aki épp annyira buta, mint amennyire kedves figura. Radnay pianissimójában hallhatóvá teszi azt a cseppnyi, de elengedhetetlenül szükséges drámaiságot, amelyet a kommersz még megengedhet magának.

A Pesti Színház úttörőnek számíthatott 1985-ben, három évvel a musical Off-Off-Broadway ősbemutatója után a Rémségek kicsiny boltja színrevitelével. Most a darab inkább belevész egy a mai nézőnek már természetesebb, sűrűbb kulturális „zajba”. S miközben a rendezés élvezhető előadást kínálva a történet helyét keresi a prózai színház és a zenés műfaj között, a korgó gyomrú húsevő indái a negyedik falat átlépve már a nézők morális érzékét csiklandozzák a következő emberáldozat után kutatva.

Lénárt Gábor