Kulcsár Noémi Rómeó és Júliája, de leginkább Júliája

Gondolat- és érzelemgazdag módon írja át Kulcsár Noémi Rómeó és Júlia táncszínházi adaptációja Shakespeare kortalan, mégis korhoz is kötött szerelmi tragédiáját. Az előadás minden aspektusa – a színektől a fénytechnikán és a zenén át a koreográfiáig – egyetlen cél szolgálatában áll: a szeretetéhség, a vágy és az elkerülhetetlen végzet egymásra íródó dinamizmusának kifejezésére.

Shakespeare-től eltérően azonban nem a szerelem, nem is a családi konfliktus, vagy a hatalom megnyilvánulásai, hanem a tragikus női sors köré szerveződik a produkció.

A domináns szín a vörös,   a nőiesség, a halál és az erőszak színe. A vörös köti össze Júlia (Cvikli Fanni) nővé válását a fellebbentett szoknya alatt megjelenő vörös fehérnemű segítségével, Mercutio (Dzsupin Ádám) halálának vörös fényárjával. A másik domi-náns szín a fehér. A fiatal generáció a dadával együtt hófehérbe öltöztetve a tiszta kezdet, az ártatlanság megtestesülése, ám mindenkinek a ruhája vörös foltokkal terhes, jelezve, hogy a szenvedély, az erőszak mindenkit megérintett. A fehér és a vörös kettőssége fókuszba állítja a kezdet és a vég egymásba hajló, egymást feltételező voltát. A táncosok ruháin megjelenő vörös foltok továbbá a sorsra utalnak, amelyet senki nem kerülhet el. Színes kosztümöt csak az idősebb generáció, azaz a Capulet-szülők és a Herceg viselnek ( különösen jó ötlet, hogy Júlia apját és az uralkodót is Csere Zoltán játssza). Egyetlen szereplő visel tiszta feketét, az előadás elején megjelenő éteri tekergő, kicsavart mozdulatokkal táncoló Kórus, Halál, Sors – Eyassu Vince Barbara –, aki testre simuló, csillámokkal díszített ruhát és arany álarcot visel. És ha már szerepkettőzés, az is izgalmas, hogy ugyanő alakítja Rómeó első szerelmét, Rozalindát is. E szerepkettőzés azért is érdekes, mert Rómeó itt nem méregtől hal meg, hanem a Halás/Sors csókjától.

A színvilág mellett a térhasználat is kulcsfontosságú, hiszen a Nemzeti Táncszínház előtere a játéktér az emeletre vezető lépcsővel, ezen osztoznak a közönség széksorai és a táncosok. Ez a tér is a lét, a női lét sérülékenységének megjelenítésére is hivatott dramaturgiai elem. A történet egyszerre játszódik a földön és a magasban, mozgás és egyensúlyvesztés, az emelkedés és a zuhanás végletei között, hiszen a szereplők a lépcsőn is táncolnak, néha a lépcső korlátján egyensúlyozva. A néző is ebben a kettősségben létezik: közelség és távolság, belehelyezkedés és szemlélődés között.

A táncosok mozdulatai kifinomultak és pontosak. Rómeó (Kindl Gábor) és Júlia közös, szerelemre ébredő tánca kedves, finom és ártatlan. Az arcuk, szemük mosolyog a boldogságtól, a másikra találás örömétől, le sem tudják venni egymásról a szemüket. Táncuk puha mozdulatokkal fejezi ki azt a harmóniát, amire talán mindenki vágyik, amit talán mindenki keres. Júlia helyzete a titkos esküvő és a nászéjszaka után azonnal borzalomba fordul, hiszen apja megalázza, anyja magára hagyja, és prédául odalökik Parisnak, hadd töltse rajta kedvét. Júlia pedig hiába vergődik, hiába próbál ellenállni, nincs menekvés. Tánca kemény, harcosan elutasító és egyszerre kilátástalan, a megalázottság kiül arcára, benne van a mozdulataiban. Kindl Gábor a visszafogott mozdulatokkal érzékelteti a reménytelenül álmodozó Rómeót, amikor Rosalindáról ábrándozik; eszeveszett agresszivitással küzd Tybalttal (Hován Marcell); esdeklő a reményteliségben, amikor Lőrinc barát segítségéért könyörög, vagy amikor a halálos csókért a Halálhoz.

Cvikli Fanni és Kindl Gábor

A női sorsok tragédiáját tovább árnyalják más női karakterek. Először is Capuletné (Bányai Mirjam), aki nyilvánvalóan elhidegült férjétől (táncukat mosolytalan, elutasító mozdulatok jellemzik), megszerzi magának Parist, aki nem is nagyon áll ellen a közeledésnek. A férfi viselkedése sem meglepő, hiszen a báljelenetben, amikor Júlia és Rómeó egymásra találnak, éppen egy másik lánnyal enyeleg. A Dajka (Hajszán Kitti)   mintha ruházatában hasonlítana a fiatal generációhoz, de főkötője, felhúzott válla és behajlított karja meg is különbözteti tőlük. Annyiban hasonlít rájuk, hogy ő is kiszolgál-tatott, ő az urainak, akik vissza is élnek ezzel. Ezért tud Júliának egyszerre dajkája és barátja lenni, aki úgy képes Júliát szeretni, ahogy talán senki más, önzetlenül megértve a másikat és kizárólag annak javát keresve.

Szemérmes a produkció, hiszen a gyilkosság és a szex nem kerülnek expliciten a nézők elé minden esetben, inkább a játéktéren kívülre. Mercutio a küzdelem után tér vissza a játéktérbe eljárni különleges haláltáncát vörös fényben, az öltözéke fölött viselt tüllszoknyában, kalapban, hogy hosszú haláltusájában emlékeztessen az életre, felébressze a dühöt Rómeóban, aki pedig telve haraggal és fájdalommal támad Tybaltra, de a gyilkosság már nem a nyílt színen történik, hanem takarásban, csak a kiáltás értesít a halálról. A szex tekintetében is hasonlóan jár el a rendezés. Bár Capuletné erotikus vonzalma Paris iránt meglehetősen expliciten fogalmazódik meg a tánc nyelvén, magára az aktusra már nem a színpadon kerül sor, csak a felszarvazott férjet láthatjuk a lépcsőfordulóban háttal állva, sértett megalázottságban. Rómeó és Júlia nászéjszakája pedig olyan kedves, emelkedett táncduettben ölt testet, ami nem annyira az aktus erotikus voltát, inkább a beteljesülést és harmóniát jeleníti meg, még ha a színpadon kerül is rá sor.

A női sors tragikumát emeli ki a lezárás, amely nélkülözi a shakespeare-i végkifejletet, azaz a családok kibékülését, az aranyszobor ígéretét. Ehelyett fájdalmas és tragikus, de egyszerre felemelő is, hiszen Júlia nem Rómeója oldalán hal meg, hanem kéz a kézben elsétál a Halállal, Sorssal, hogy a lépcsősor tetején még lássuk, ahogy a haja szélén táncoló fény glóriát varázsol a feje köré, és távoztában megdicsőül. Így a tragédia vége a kriptajelenetben nem pusztán gyászt hoz, hanem átalakulást is. Amikor Júlia a Halállal, Sorssal megbékélve lép ki a játéktérből, mozdulatai nem lezárnak, hanem továbbvezetnek. A fények és a mozgás ekkor válik teljes egésszé: a női sors tragikumának beteljesülésévé. Az előadás itt éri el igazi csúcspontját, ahol a színpad megnyílik egy tágabb valóság felé.

Almási Zsolt