Aesopus – Dargay – Fábián – Parti Nagy: A nyúl füle – Örkény Színház
A szarvakat viselő állatoknak márpedig pusztulniuk kell – így a felsőbb, oroszláni akarat. A Nyúl az esti tévéhíradót nézi (Zsigmond Emőke nagyszerű karaktere), és meghallva az aktuális rémhíreket, rémálmai támadnak. Kicsike állat, és egyáltalán nem hősies jellem: másokért valószínűleg soha nem emelne szót. De mi lesz, ha majd az ágaskodó nyúlfülek is szarvszerűen nem kívánatos testrésznek minősülnek? Veszi is a bőröndjét: „élőhelyem áthelyezem, más országot szülök tele”. Nyilván nem véletlen, hogy éppen ez a mese adja az előadás címét. Kívánkozhatna akár utolsó jelenetnek is, de az alkotók tágabb keretet illesztenek a fragmentumok köré: ismét színpadra tekereg az első mesében megismert kígyó (Szandtner Anna), hogy ő legyen a fazékban lassan fővögető békák királya, ha már egyszer annyira szeretnének egy határozott akaratú uralkodót. A kígyó is jóllakik, és a békáknak sem lesz több gondjuk az életben. Az ókori szerző a XXI. századi Magyarországot is segíti elmesélni.
Zsigmond Emőke A nyúl füle című előadásban – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)
Fábián Péter író-rendező darabja legalább másfél tucat Aesopus-mesét felidéz, miközben a szerző életéről fennmaradt feljegyzések alapján magát az alkotót is elénk állítja. Az előadás műfaját a színlap fabularevüként adja meg, ami egyszerre utal a felhasznált (és továbbírt) meseanyagra, valamint a produkció szerkezetére és a jelenetek formájára. Raffolt függöny, rafinált fények és pazar jelmezek; a háttérben öt fős zenekar, az előtérben a szereplőgárda zömét felvonultató tánckar – klasszikus mulatói miliőben követik egymást a mesék (jelmez: Nagy Fruzsina és alkotótársai, díszlet: Szakács Ferenc, fénytervező: Bányai Tamás). És pont, mint egy kabaréban: megengedettek – sőt el is várhatók – a spontaneitás, a szabadszájúság és az aktuálpolitikai kiszólások.
A konferanszié maga Aesopus, pontosabban az ő kortársi alteregója (Znamenák István). És bár nem adatolható megbízhatóan, kicsoda is valójában ez a kétezer-hatszáz évvel ezelőtti szerző, az előadás láttán elképzeljük: ha ma élne és halna, pont ilyen lenne, mint színpadi reinkarnációja. Laza, jókedvű figura (kötött pulcsi, simlis sapka, cifra sál), aki kifogyhatatlan a történetekből és a magyarázatokból – játékmester és néptanító egyszemélyben. Okos, bölcs és Znamenákosan szarkasztikus.
A többi tizenkét színész általában két-három mesei szerepet visz, amelyek színpadi játéknyelvében a próza tánccal és énekkel váltakozik (elvégre mulatóban vagyunk). Dargay Marcell zeneszerző remek helyzetben volt, hiszen a társulat már számtalanszor bizonyította, milyen kiváló ének-zenei felkészültségű tagokat tudhat soraiban. Cuhorka Emese koreográfiái pedig a csapat táncos készségeit is előtérbe hozzák, miközben igen kifejezően jellemeznek állatokat és embereket, emellett pedig a jellegzetes kabaréhangulatot is megidézik.
Eklektika és összhang itt semmilyen szinten nem egymás ellentétei. A zenei betétek oda-vissza száguldoznak a világ zeneirodalmának legkülönbözőbb korszakaiban, és gazdagon merítenek a hazai közelebbi és távolabbi múlt muzsikáiból is. Barokk ária és punk szóló (a színlap tájékoztat, hogy ez utóbbi Máthé Zsolt szerzeménye), magyarnóta és munkásmozgalmi induló, opera és Hungária, Örömóda és István, a király, táncdal, kuplé és operett: nem jelenetenként kiosztva, hanem – az előadás egyik fő humorforrásaként – a szerepekhez társított mixként. Parti Nagy Lajos dalszövegei anyanyelvi szinten hozzák ugyanezt a reminiszcenciajelleget; különösen viccesen hatnak a keresztidézetek, mondjuk amikor Beethovenbe vegyül a „Balsors, akit régen tép”. Az író és Gimesi Dóra dramaturg munkája nyomán a jelenetek maguk is sokféleképpen hangolják át, írják tovább az eredeti meséket; a végeredmény sokszor váratlan (át)értelmezéssel lepi meg a nézőt, míg máskor inkább csak elironizálja az eredeti szituációkat. Sok-sok játékos helyzet és testreszabott szerep: az átiratok vélhetően a színészek aktív közreműködése nyomán kaphattak végleges formát. Bár az ötletek nem teljesen egyenletesen oszlanak el, üres-járatok nincsenek, és a lendület sem hagy alább.
Znamenák István és Bíró Kriszta (fotó: Horváth Judit)
Most pedig következhetne az összes karakter részletes értékelése – a terjedelmi keretekre való tekintettel azonban a recenzensnek be kell érnie a (számára) legeslegek megemlítésével. Znamenák Istvánról mint abszolút főszereplőről és Kiss Emőkéről mint a címadó mese előadójáról már esett szó, és Szandtner Anna neve is szerepelt fentebb. De muszáj kiemelni Szandtner farkát vesztett Rókáját is, aki a manipuláció minden csínját-bínját ismerve sikerrel veszi hülyére falkatársait, elhitetve velük, hogy az öncsonkítás milyen menő. (Off: a színpadi megjelenítésben a farkatlanságot a paróka nélküliség jelzi – az efféle elbolondított ötletekért magam mint néző sokkal hálásabb vagyok, mint mondjuk egy következmények nélküli vak komondorozásért.) Ott van azután Csákányi Eszter, a csiricsáré tollakba öltözött Csóka, egy sikeréhes primadonna minden színpadi allűrjével és elviselhetetlenségével. Vagy Borsi-Balogh Máté dagadt hasú Rókája, aki hatalmas lelkesedéssel énekli végig egy luxusétterem és egy menza összesített étlapját, és amikor már-már kidől, még mindig tovább folytatja hanyatt fekve, a levegőbe rugdalva. És Hajduk Károly, a balladisztikus hangütéssel indító Sas, aki feldühödvén támogatásmegvonással fenyegeti meg az alter helyszínt, amely a kritikus hangokat pengető fellépőt is befogadta. Vagy Józsa Bettina bájos, hebrencs rókája, aki sokadszorra sem tudja megszerezni a sajtot a hollótól, mert mindig hülyeségeket beszél. És folytathatnánk a sort a többiekkel, Bíró Krisztával, Csuja Imrével, Friedenthal Zoltánnal, Jéger Zsomborral, Máthé Zsolttal, Szaplonczay Máriával, Tenki Rékával – és szintén ragyogó szerepeikkel.
Megannyi szórakoztató jelenet… és egy levegőben maradó súlyos kérdés, ami persze csak formájában ókori: mi lesz, ha megindul-nak a perzsák, és nem állnak meg Lüdiánál? Van ok a félelemre, keserűségre. A revü azonban a humor gyógyító erejére épít.
Példás hatással.
Dömötör Adrienne
