Weöres Sándor: A kétfejű fenevad – Miskolci Nemzeti Színház

 

„Aki bármiben is hisz: az hülye.”

Petri György: Októberi capriccio

„A szovjet inváziónak nem volt igazán

mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis

tudtunk, hogy az emberek többnyire

     gyávák,

szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.

Ez pedig – végül is – megbocsájtható.”

Petri György: 1956

 

Szabályos színikritika előtt nemigen áll mottó, pláne mindjárt kettő.

De hát ez nem szabályos színikritika, sőt talán nem is színikritika. Csak egyszer láttam A kétfejű fenevad remek miskolci előadását, ráadásul az utolsót, 2025 májusában – az végképp nem járja, hogy az ember olyan produkcióról számoljon be, amit épp levettek a műsorról. Meg amiben nem tudta minden szereplő szerepnevét megjegyezni, különös tekintettel arra, hogy Hadzsi Ibrahim török kádi és pécsi főbíró az tulajdonképp Mandelli Avram zsidó bankár (Harsányi Attila), és hát Dzserdzsis janicsár aga is, Bonyhádi György katolikus magyar (Feczesin Kristóf)… Míg ellenben van színész, kettő is, Fandl Ferenc és Rózsa Krisztián, aki nem két, nem három, hanem négy szerepet is alakít!

Nem kritika: feljegyzés

S hogy akkor mi lenne ez a hosszú írás? Mondjuk, stílusosan, feljegyzés. Szép, sokjelentésű szó, még a fenyegetés árnyalata – „maradjon ennek nyoma” – sem hiányzik belőle, bár jelen esetben erről szó sincs. Én csupán azt szeretném feljegyezni, ami a darab és az előadás kapcsán eszembe jutott.

Elsősorban, hogy ott ülve nagyon jól éreztem magam, szemet-fület-szívet-lelket gyönyörködtető, elgondolkodtató előadást láttam, s ez akkor is ritka élmény, ha az ember gyakran jár színházba. Sőt, akkor még ritkább… Szőcs Artur láthatóan és hallhatóan mindent tud a darabról, és az előadásból sem hagyott ki semmit. Mélyen egyetért Weöres filozófiájával, ahogy én is. Tudja, hogy Magyarországon és úgy általában leginkább túlélni, mint élni lehet.

Vagy élni is?

Nagyritkán megbosszulja magát az a rég kialakult szokásom, hogy az épp megnézendő előadásról semmit sem akarok tudni előre; ha lehet, még a színlapot se nézem meg. Aztán, persze, elolvasom a kritikákat, az újakat és a korábbi bemutatókról szóló régieket, utánanézek ennek-annak, kutakodom, búvárkodom, irodalomtörténeti és egyéb tanulmányokat lapozgatok nagy élvezettel, az összegyűlt anyagokat pedig akkurátusan lefűzöm egy dossziéba. (Mely dossziékat majd egyszer kidobok, illetve azt, ami bennük van: a dossziék még értékesek lehetnek valaki számára.) De előre tényleg semmit nem akarok tudni. A meglepetés ősi olvasói, nézői jussom, minél több esélyt akarok adni neki, pláne, hogy az idő múlásával amúgy is egyre kevésbé lehet benne része egy szorgalmas nézőnek. Hisz már másodszor sem lehet úgy beülnünk a Rómeó és Júliára, hogy nem tudjuk, mi fog történni… Még jó, hogy a részletekre nem emlékszünk (ki az a Rozália?). Persze, elsősorban nem az az érdekes, hogy mi történik, hanem az, hogy miként és miért. De gondosan vigyázok arra, hogy meg tudjak lepődni. Szerencsére, kisebb-nagyobb kellemes meglepetés gyakran érhet bennünket, olykor még akkor is, amikor nem várnánk.

Mint engem Miskolcon, amikor 2024 őszén megnéztem a Béres Attila rendezte Rómeó és Júliát (bemutató: 2024. október 11.).

Rómeó (Bodoky Márk) föltette a fülest és megszólalt a Parno Graszt (vagy Pogány Induló, ami, mint az internetről sikerült megtudnom, egy Szirmai Marcell nevű rapper művészneve). Ez nagy ötlet! Elsősorban nyilván a fiatalabb, középiskolás korosztályt, köztük a cigány diákokat akarja megszólítani az előadás, s ez ilyen és hasonló eszközökkel maradéktalanul sikerülhet is. Képzeljünk el egy kamaszt, aki elvonszolja magát a színházba, mert a magyartanár kötelezővé tette, és váratlanul azzal szembesül, hogy a srác a színpadon ugyanazt hallgatja, amit ő a villamoson! Csak elkezd figyelni! Netán rájön, hogy ő Rómeó – vagy Júlia, vagy Mercutio, vagy Benvolio (Tybaltban vagy Páriszban senki nem ismer magára, de a másikra esetleg, az is valami!).

November eleje után egy rejtélyes betegség miatt lehetetlenné vált számomra, hogy Miskolcra utazzam; Budapesten sem tudtam volna közlekedni és színházba menni, ha a barátaim nem segítenek: értem jöttek, elkísértek, hazahoztak, ez nagyon jólesett, csak nem így képzeltem, hogy újabb rajongókat szerzek Pintér Bélának. Vannak kellemetlen meglepetések is, hetven táján már különösen. Végül aztán 2025 májusában jutottam el újra a városba, A kétfejű utolsó előadására. Erre sem készültem, pedig most kellett volna, bizonyosodott be perceken belül. Legalább egy-két történelemkönyvbe belenézve például. Jó, 1686-ban visszafoglalták Budát. De kik is? És kiktől? És mit kezdtek vele? Ráadásul, mi tagadás, a darabot sem ismertem eddig; vannak ilyen hiányosságaim. És hát csak egyszer láthattam az előadást, holott legalább kétszer, de inkább háromszor kellett volna, hisz sűrű és bonyolult produkció, s maga a mű sem egyszerű. Ami tehát következik, az még véletlenül sem kritika, hanem valamiféle feljegyzés Weöres Sándor remekművéről és Szőcs Artúr a remekműhöz méltó, koncepciózus rendezéséről.

 

Rózsa Krisztián és Harsányi Attila (fotó: Éder Vera)

 

Némi filológia

Az előadás elemzését egyébként igencsak megnehezíti a szakirodalom bősége, Radnóti Zsuzsa két kiváló, elmélyült és érzékeny tanulmánya s az elmúlt négy évtized előadásairól írt rengeteg értő, alapos kritika. (Tényleg rengeteg; lám, többen is ugyanazt a darabbeli mondatot választották címül.) György Péter például három bemutatóról is beszámolt, a vígszínháziról (Duplafenekű mű, Színház, 1984/5.), a kaposváriról („…egy másik világ”, Színház, 1985/4.) és a Szőke István m. v. rendezte 1985-ös pécsiről (A megszelídített fenevad, Színház, 1985/7.). A Katona Máté Gábor színpadra állította változatának 2010-es premierje után a legjobbak szinte mindegyike sorompóba lépett: Csáki Judit a Magyar Narancsba, Herczog Noémi a szinhaz.net-re, Koltai Tamás az Élet és Irodalomba, Molnár Gál Péter a Népszabadságba írt az előadásról (ő A halhatatlan Sanyi manó címmel) – s nyilván született több olyan írás is, amivel nem találkoztam. A miskolci előadást pedig többek közt Bazsányi Sándor és Nánay István méltatta. Szóval az eltelt évtizedek alatt (majdhogynem) mindent elmondtak a műről, nem akarnék nagyon okoskodni. (Pláne, hogy ez nem színikritika!)

Szinte csak másokat lehet ismételni. Az sem felesleges egyébként, hisz az esetleges olvasók netán először találkoznak valamivel, ami az általuk látottakról szól.

Néhány megjegyzés azért.

Nem túl lényeges, de elkezdett érdekelni, hányban íródott, hogyan született A kétfejű fenevad. (Úgy látszik, van egy filológus-énem.) A Magvetőnél 1983-ban megjelent Színjátékok 1968-asnak tünteti fel, ez az évszám szerepel Radnóti Zsuzsa Lázadó dramaturgiák – Drámaíróportrék című kötetében (Palatinus, 2003) is. A korábbi Cselekvés-nosztalgiák – Drámaírók színház nélkül (Magvető, 1985) viszont 1972-t jelöli meg a születés esztendejeként. Czímer József dramaturg is ezt erősíti meg az Életünk 1983/5. számában, ahol azokat a verseket közli, amiket Weöres kiegészítésként vetett papírra egy 1976 tavaszára tervezett, de létre nem jött pécsi előadás számára – ennek a koncepciója az lett volna, hogy diákok adják elő a művet iskoladrámaként kétszáz évvel ezelőtt. Czímer így kezdi: „A kétfejű fenevadat Weöres Sándor az én kérésemre, a Pécsi Nemzeti Színház részére írta. A dramaturgiai munka 1972 nyarán Weöresék lakásán […] színházi pályám egyik legemlékezetesebb ideje. […] A darab A darab 1972 augusztusában készült el, de bemutatására akkor nem kerülhetett sor.” Ráadásul Radnóti Zsuzsa egy Weöressel készített interjú (Életünk 1983/6.) elé írt bevezetésében 1971-re datálja a felkérést… A Film Színház Muzsika című hetilap 1972. június 10-i számában olvashatjuk Gách Marianne beszélgetését Weöres Sándorral, amiben az alkotó egyrészt ezt mondja: „Most új darabon dolgozom”, másrészt azt, hogy alaposabban „talán egy év óta” foglalkozik azzal a korral, amiben a készülő mű játszódik. A felkérésre tehát nagy valószínűséggel 1971-ben kerülhetett sor, így 1972 nyarán Weöres már bőven tarthatott a dráma negyedrészénél. De szerencsére ez a kérdés valóban nem különösebben fontos.

Az ősfelkérés egyébként lehet 68-as, a Nógrádi Róbert vezette Pécsi Nemzeti Színház fennállásának hetvenötödik évfordulóját készült megünnepelni 1971-ben, s nyilván az egykori pécsi egyetemistát is megkeresték, aki amúgy is sok szállal kötődött a városhoz, hisz 1943-ig itt élt.

 

Gáspár Tibor és Fandl Ferenc (fotó: Éder Vera)

 

A lényeg, hogy – feltehetően a hetvenes évek legelején – megíródott, és azóta létezik A kétfejű fenevad című dráma.

Ennek akkor nem mindenki örült, ami azért adalék a kor megismeréséhez. Már megint egy porszem került a gépezetbe! Pedig olyan jól működne! (1964-ben is felcsapott Weöres körül egy botrány: az Illés Lajos főszerkesztette Új írás februári száma közölte Antik ekloga című versét – ma a Fairy Spring harmadik darabjaként olvashatjuk –, ami akkora, nyilván felülről gerjesztett felháborodást keltett, hogy már az áprilisiban négy és fél oldalon hozhatták Vargha Kálmán Irodalom, erkölcs és prüdéria – Megjegyzések olvasói levelekre című írását.) A Jelenkor 1973/4. számában közölte a dráma első felvonását. A következő számból viszont hiányzik a második. A részletek kedvelőinek – mert az ördög, mint tudjuk, azokban lakik – érdemes felfigyelni arra, hogy a negyedik számban a műfajt és a felvonások számát megjelölő „Történelmi panoptikum 2 részben” kap egy csillagot, a lap alján pedig ezt találjuk: „Folyóiratunkban a mű első részét mutatjuk be. (A szerk.)” „A szerk.” nyilván Szederkényi Ervin főszerkesztőt takarja, aki már a lapszám nyomdába adásakor tudhatta, hogy a második rész nem jelenhet meg, s hogy az első megjelentetésével is, megcibálván az oroszlán bajszát, súlyos hibát követnek el, aligha ússzák meg következmények nélkül. De megjelentették. Nyilván tudatosan cselekedtek így, gondolom ma, több mint fél évszázaddal később, de nem múlón emlékezve arra a korra, amiben debreceni egyetemistaként többek közt az Alföldön keresztül ismertem meg hazámat. Még azt is gyanítom, hogy a Jelenkor munkatársai ártatlan képpel azzal szándékoztak védekezni, nem gondolták volna, hogy bármi veszélyes lehet egy drámában, ami a 17. század végén játszódik…  

A második felvonás sokáig nem láthatott napvilágot, végül a szombathelyi folyóirat, a Pete György főszerkesztette Életünk közölte a teljes szöveget 1982/10. számában – a műfaj itt tragikomédia, a 83-as kötetben lett újra történelmi panoptikum. A dráma első nagyszínházi bemutatójára, a hatalomnak tett engedményekkel, a Vígszínházban került sor 1984. január 27-én Valló Péter rendezésében, de az előző évben bemutatta – bemutathatta – Bucz Hunor újpesti Térszínháza is („Könnyed, elegáns és ironikus volt…” – emlékszik Radnóti Zsuzsa a Lázadó dramaturgiákban). Ezt követte az 1985-ös, Babarczy László rendezte kaposvári premier, Ambrus deák szerepében Máté Gáborral. A darabnak mindenesetre hivatalosan majdnem egy évtizedig nem volt második felvonása… Fellapoztam az újabb kritikusnemzedékek egyik legtehetségesebb tagjának, Herczog Noéminek határozott tömörsége ellenére igen kifejező című és kiváló könyvét, a Kuss!-t (Kronosz, 2022, Pécs), de ez a betiltás, sajnos, kívül esik az érdeklődési körén, mivel alapvetően a Kádár-kor „feljelentő” kritikájáról szól, igen alaposan. Vagyis hát a Kádár-korról. (Ír viszont Szilágyi Ákos hírhedtté vált Weöres-tanulmányáról, ami a Kritika 1975/9. számában jelent meg: „A zárófejezetben […] magunk mögött hagyjuk a színházi mezőt, hogy egy rendhagyó történeten keresztül vizsgáljuk meg: mit jelent egy feljelentő kritika utáni korszak »feljelentő« kritikája. Mi történik azokkal a kritikusokkal, akik átlépik a »konszolidációs« kritika határait?” Jogos a feljelentő szó idézőjelek közé tétele, hisz Szilágyi Ákosnak esze ágában sem volt „feljelenteni” Weöres Sándort. De a „konszolidációs” kritika szűkre szabott határait üdítő merészséggel valóban átlépte.) Pedig érdekes lenne olvasni az írásos dokumentumokat, már ha vannak. Hisz nem kellett mindent leírni. Akkoriban, hosszú évekig, Aczél György volt a kulturális élet korifeusa. Sőt, 1971 májusától Pécs város országgyűlési képviselője is. „A szóbeli emlékezet megőrizte, hogy a letiltás előtt Aczél György személyesen járt a színházban” – rögzítette Tüskés Tibor (a hatvanas évek első felében a Jelenkor főszerkesztője) a Weöres Sándor történelmi panoptikuma című, a betiltás vélelmezhető okait kutató írásában (Jelenkor, 2003/6.). Aczél bement az épületbe – minden mást képzeljünk el. Esetleg Dobai Vilmos rendező lelkiállapotát vagy csupán arckifejezését, amikor megtudta, hogy le kell állniuk a próbákkal, nem lesz bemutató.

Nem feledve, hogy Koltai Tamás teljes joggal kérdezte meg a Katona József Színház Máté Gábor rendezte 2010-es előadásáról írva (Élet és Irodalom, 2010. február 26., kötetben: Tapsrend – Öt év nézőtéren és köztéren – 55–58, Corvina, 2015.), hogy „mit kell annyit vitatkozni azon, miért tiltották be”. Nyilván azért, amit Koltai meg is fogalmazott: a mű, ami „cudar pamflet a politikáról, a diplomáciáról, a paktumokról”, nemkülönben magát „a marxista történelemszemléletet tette vicc tárgyává”, és ezt akkoriban nagyon nem nézték jó szemmel. Minél diktatórikusabb egy hatalom, annál kevésbé van humora, s mégannyira sincs öniróniája.

Radnóti Zsuzsa betiltással kapcsolatos feltételezését is érdemes idéznünk a Lázadó dramaturgiákban közölt tanulmányából: „A világtörténelem piszkos politikai alkuk sorozatából áll össze, amit a végén az egyik szereplő feketén-fehéren ki is mond. Feltehetően ennek a ténynek a kimondása és ábrázolása volt a fő oka a […] betiltásnak.” A „szereplő” nyilván a zárszót mondó Badeni Lajos őrgróf és hadvezér, a szavaira még visszatérünk.    

Elképesztő egyébként, mitől voltak képesek félni az elvtársak – miközben nem kevés civil kurázsi kellett egy színvonalas folyóirat szerkesztéséhez! Hisz ha megjelenik egy Weöres-dráma az igen rangos, de csak kevesek által olvasott Jelenkorban, ugyan mi történhet? De tényleg. Persze, az valóban veszélyes, ha a Pécsi Nemzeti Színház bemutatja és játssza Weöres drámáját. Még megnézik. Netán Csurka István Deficitjét is, amit már plakátok hirdettek a pécsi utcán, de szintén nem juthatott el a premierig. Igen, a színház, a színpad már veszélyes terep, gondoljunk az Ács János által 1981-ben színpadra állított kaposvári Marat-ra vagy a négy évvel korábbi, Ascher Tamás-féle Állami Áruházra, aminek pesti előadása előtt kitört a kissé tán hisztérikus „vígszínházi csata”.

Vidám, izgalmas életet éltünk.

A baj az, hogy a betiltásoknak voltak következményei. A kétfejű esetében is.

A legsúlyosabb, hogy Weöres Sándor soha többé nem írt drámát. Pedig Gách Marianne-nak még arról beszélt 1972-ben, hogy trilógiát tervez, aminek az első két része, Ungvárnémeti Tóth László Nárcisza és a saját Theomachiája már kész, de a harmadik még nincs sehol… Nem is lett. El lehet venni egy alkotó kedvét.

És egy betiltás hatása kevésbé látványosan is megmutatkozik.  

 

Rudolf Szonja és Mészöly Anna (fotó: Éder Vera)

 

Tamás Attila Weöres-kismonográfiája 1978-ban látott napvilágot az Akadémiainál. Található benne egy fejezet A dráma- és prózaíró címmel, amiből viszont hiányzik a Pécsnek írt alkotás elemzése. Mindössze három sort olvashatunk róla, azt is zárójelben (241–242.): „…ugyancsak történelmi forduló idején játszódik (mint az Octopus, DMI), s hitek és hatalmi tényezők egymásba bonyolódását, ezen belül pedig férfi és nő viszonyát tárgyalja változatos cselekmény színrevitelével.” Egy évvel később, 1979-ben jelent meg Bata Imre Weöres Sándor közelében című kötete a Magvetőnél. Ebben is megleljük A drámaköltő című caputot, benne tizenhat oldal szól az Octopusról (a teljes cím: Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája) – A kétfejű fenevadról csak néhány mondat íratik le, s csupán a kötetvégi, apróbetűs Jegyzetek egyikéből (a 144. számúból) derül ki, hogy „kéziratban van”. (Kenyeres Zoltánnak a Szépirodalminál 1983-ban kijött könyve, a Tündérsíp csupán Weöres lírájával foglalkozik.) Nem azt akarom mondani, hogy Tamás Attila és Bata Imre megalkuvó emberek voltak. Kiváló irodalomtörténészek mindketten, maradandó művekkel. (Vajon olvasták a teljes szöveget?) De, úgy látszik legalábbis, ebben az esetben megkötötték a maguk kompromisszumát, nem akarván kockáztatni munkáik megjelenését. Nem vetnék rájuk követ ezért.

Viszont a dráma, A kétfejű fenevad lényegénél vagyunk.

Ha úgy tetszik, a történelem lényegénél.

Történetfilozófiai traktátus

A mű természetesen nem a tizenhetedik század végi magyar helyzetről, nem a három részre szakadt országról szól, bár ezt aligha vélelmezi bárki is. Nem is a Kádár-korról, amiben született, nem is a huszadik századról, amiben Weöres Sándornak át kellett vészelnie egy világháborút, az ötvenes éveket, amik számára a hallgatást, pontosabban az elhallgattatást jelentették, hisz 1949-től hosszú éveken át csak gyerekverseit és műfordításait közölték, megélnie 1956-ot, majd a hosszú kádári évtizedeket. 1970-ben megkapta a Kossuth-díjat, három esztendővel később, hatvanadik születésnapja alkalmából megjelent az Egybegyűjtött írások első kiadása a Magvetőnél, de A kétfejű fenevad hiányzott belőle, nehogy má’ egy születésnap miatt a lovak közé dobják a gyeplőt! 1989 elején halt meg, élete nyolcvanhatodik évében.

A kétfejű fenevad – bizonyos szempontból – történetfilozófiai traktátus.

Az derül ki belőle, amit Radnóti Zsuzsa A törvénytelen jelenségben (Lázadó dramaturgiák) így fogalmaz meg, hangsúlyozva a mű sokszólamúságát is: „A megmaradás, túlélés parancsa mindenre képessé teszi az embert, s ez a személyiségváltó, rejtőzködő kortánc, karneváli kavalkád, ez a nagyszabású, bölcs és megbocsátó világszínházi maszkarád a költő Weöres Sándor szemében és keze alatt emberléptékű kijátszási kísérletévé válik a történelem Nagy Mechanizmusának.” (A Nagy Mechanizmus kifejezés Jan Kott leleménye a III. Richárd – mi más – kapcsán, a karnevál pedig Mihail Bahtyin Rabelais-monográfiájának fontos szava – magyarul 1982-ben jelent meg az Európánál Könczöl Csaba fordításában.)

A miskolci színház színpadán már a díszlet (Kovács Dániel Ambrus) sem egy konkrét kort idéz, hanem a történelmet magát, ahogy a jelmezek (Szűcs Edit), a kellékek és az igen fontos zene (Cser Ádám) is: látunk kaftánt és fürdőnadrágot, fezt és nyakkendőt, tőrt és géppisztolyt, turbánt és tányérsapkát, hallunk népdalt, mozgalmi dalt, indulót, híradószignált, még a Bóbita is megszólal. A teret egy kettétört, golyóluggatta harang uralja, amin az MMXXIV-es, azaz 2024-es évszám olvasható, a bemutató éve. Hol kívülről, hol belülről látjuk, ahogy a forgók forognak, így kerülünk az egyik helyszínről a másikra, Sárvárról Zalavárra, Zalavárról Pécsre, Pécsről Kőszegre, házba be és házból ki. Játszik egy kábeldob is, elsősorban mint Ambrus deák (Simon Zoltán) színházának dobogója – és a végén ezen egyensúlyoz a fiatal zárszótartó, Badeni Lajos (Farkas Sándor): egy rossz mozdulat és már nem őrgróf többé. (Kár, hogy a rendező és a színész megfeledkezett arról, a kiváló hadvezér a darab szerint ekkor már a kantinos Franciskának köszönhetően „agylotygás”-ban szenved. Bár az is lehet koncepció, hogy semmi baja, legfeljebb már nem alakoskodik, mondja, amit gondol. (Itt utalnom kell Weöres másik fricskájára, amit mintha még senki sem vett volna észre: a rövid XVI. jelenésben elhangzik egy kurta beszéd a Barbakán tövében: „Kedves tistelt polgártársaim! Mi vitézs pécsi legények kidobtuk innen a terekeket, a horvátokat, magunk urai vagyunk, azs is maradunk. Ide többet ellenség be nem tesi a lábát. Nincs többé rabság, jobbágyság, solgaság, se szultán, se király. Mindenki egyformán ember. Mindenki dolgozzsék á mágá mestersége serint, astán azst tes, ámit ákár, a tistességes békességen bévül. Kikiáltom a pécsi respublikát.” Gyönyörű, idealisztikus, sőt kommunisztikus szavak. És ki mondja őket? Hercsula, a félelmetes foglalkozású, de jóságos cigány bakó (Rácz János). Naivitását mintha a nagyidai cigányok közül hozta volna.        

A történelem lényege tehát, legalábbis a darab szerint, hogy az embereket folyvást rákényszeríti az embereket a megalkuvásra, a hazudozásra, az alakoskodásra. Rá-kényszerülnek, ha élni akarnak – márpedig általában élni akarnak, ahogy a mottóban idézett Petri-versben olvassuk. Hogy aztán ez azonos lenne azzal, amit szintén a vers állít, hogy „többnyire gyávák és szemetek” lennének, s hogy a gyávaság és a szemétség közel állna egymáshoz, az meggondolandó (szerintem nem). Meglehet, többnyire gyávák vagyunk. Vagy csak naivak. Spiró György egészen nagyszerű regényének, a Tavaszi Tárlatnak a főszereplője – főhősnek nem nevezném –, Fátray Gyula, akit pedig csúnyán meghurcoltak nemrég, kimegy az 1957-es május elsejei felvonulásra. Este visszagondol a napra. „Nem lesz itt semmi baj. Jó arcú, békére és munkára vágyó emberekkel volt tele a tér. Nem kényszerből mentek oda az emberek, most senki sem hajtotta őket. […] Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a tőkével, ezzel a bizalommal élni kell.”

De ne feledjük, van tisztánlátás és van hétköznapi hősiesség is.

Nevezzük inkább, kevésbé patetikusan, tartásnak, jelző nélkül.

Mint amilyen például Eörsi Istváné vagy akár Petri Györgyé volt. Sokaké? Aligha.

Eörsi önhibáján kívül nem volt a téren: még az előző esztendő decemberében vették őrizetbe, 1957 májusában öt, szeptemberében pedig nyolc évre ítélték, 1960 augusztusában szabadult. (1959 végéig 22 ezer embert ítéltek börtönre, 229-et halálra, 13 ezret internáltak. 211 ezren hagyták el az országot.) „Én egy forradalomhoz hű ország képével léptem ki a börtön kapuján – olvassuk Versdokumentumok magyarázatokkal című rendkívül tanulságos és öngyötrően őszinte könyvében (Palatinus, 2001), és kis híján úgy jártam, mint a mélytengeri hal, amelyet a felszínre rántanak. Az ország egyezkedni akart, és ehhez felejtenie kellett.”

Eörsi István a haláláig nem akart felejteni.

A kétfejű fenevadnak nincs ilyen szereplője.

Olyan van, aki nem hajlamos a megalkuvásra, nem érdeklik az ezzel járó előnyök. Csak tenné a dolgát, de nem teheti. Ilyen maga a főszereplő, Bornemissza Ambrus, az író és prédikátor ükunokája, aki mégis folyamatos menekülésre kényszerül, egyszerűen azért, mert valamilyen. Kálvinista, ilyen-olyan. Ambrus alakját igen meggyőzően elemzi Radnóti Zsuzsa (A törvénytelen jelenség): „[…] az élesen változó, az önmaguk ellentéteibe forduló helyzetekben, a körülötte sűrűn személyiséget váltó emberek között is megőrzi önazonosságát, nem sérül, nem torzul el. Számos próbatétel és kaland lesz az osztályrésze, de mindenből sértetlenül kerül ki; megmenekülései csodával határosak, a maga módján ő is mesehős. […] Ehhez a sorsképlethez azonban az szükségeltetik – s itt lép be a mesei szféra, a transzcendencia –, hogy egy nagyon mély, öntudatlan meggyőződés vezérelje, tegye magabiztossá: ő sérthetetlen, mindent túlél, mint a népmesék álruhás királyfija…” Radnóti azt is hozzáteszi, hogy „ettől a mesei, költői szférától tud a mű […] mély karneváli, antropológiai optimizmust sugallni.”

Magam nem tudom, beszélhetünk-e a mű kapcsán antropológiai optimizmusról, dacára Ambrus figurájának. Ehhez, azt hiszem, túl sok rosszat láttunk, túl sok rossz történik. Azt ugyan maga Petri György sem gondolhatta komolyan, amit egy keserű pillanatában ironikusan leírt, s amit szintén mottóként idézek tőle: „Aki bármiben is hisz: az hülye.” De csak valami megtépázott, töredezett, majdhogynem irracionális bizakodás, amibe kapaszkodhatunk. Mintha a művészetnek lenne például valamelyes ereje. Nem véletlen, hogy Ambrus művészet-, színházközeli ember, ráadásul az éppen német fennhatóságú Sárváron keleti színjátékot próbál betanítani, a török uralta Pécsen pedig nyugatit, a Szicíliai versengést (bár először ott is a Leila és Medzsnunt ajánlotta). Mindkettő szerelmes történet persze – Weöres Sándor nagy élvezettel találhatta ki őket, megidézve például Gyöngyösi Istvánt, hisz a mondatok csodálatos zenével zengenek: „Oh te banga! ha nem kellek, / Már a szélbe messzi lengek, / nézd ragyogva tűnő szárnyam, / Napsugárban szünő árnyam.”

Viszont mindenképp rákényszerültek, ma is rákényszerülnek a megalkuvásra, a hazudozásra, az alakoskodásra azok, akik az egyszerű túléléssel nem érik be, hanem pénzre (sok pénzre: vagyonra), jól fizető állásra, némi hatalomra vágynak, netán úgy érezve, végre eljött az ő idejük. Mert bizony jócskán akadnak ilyenek… Láthatjuk (a IV. jelenésben) a történelem magas rangú irányítóit is, a díván, a török hadi tanács a pécsi kádi, Hadzsi Ibrahim – valójában, ahogy említettem, Mandelli Avram zsidó bankár – házában tartja ülését, itt van Szulejman basa, nagyvezér (Farkas Sándor), Hajdar tatár khán (Rácz János), Dzserzsis janicsár aga (Feczesin Kristóf) és Orkhán pécsi szandzsák-bég (Rózsa Krisztián). A tanácskozás hivatalos részében mézédesen folynak a szavaik, a szünetekben már kevésbé: „Szulejman nagyvezír – kezdi Hajdar –, te sápoló gazember, aki a megvesztegetés dénárjait és tallérjait tíz körömmel kaparod magadhoz: megint mit fizetett neked a bécsi császár? Hogy nem engeded Buda várát megvédenem!” Aztán megint átváltanak a legkifinomultabb udvariasság hangnemébe. Látjuk (a VIII. jelenésben) a német hadvezéreket is, Lotharingiai Károly herceget (Rózsa Krisztián), Miksa bajor királyt (Puskás Balázs), Savoyai Jenő herceget (Rácz János) és Badeni Lajos őrgrófot (Farkas Sándor), épp Nagytétényben üléseznek. „Teméntelen kincset zsákmányolánk!” – büszkélkedik a bajor uralkodó. Károly herceg érzékletes, szép hasonlattal inti visszafogottságra: „Oly nagyra vagy az elvett aranyokkal! Pedig ha teméntelen is, a harcban úgy elkenődik, mint nyélen a takony.” A zsidózást már nem is részletezem. Illetve pár mondatot mégis idézek, oly szépek: „Avagy te azt hiszed – kérdi Miksa Károlytól –, mi a németek háborúját víjuk? Fiam, irégyellek tiszta lelkedért. Ez nem Lipi papa inváziója, hanem a vereshajú éjszaki askenáziké a déli setét szefárdok ellen.” De a kakaskodás és az ellenséggel való alkudozás ismertetésétől tényleg eltekintek.

Vannak, és ez az igazi pech, akiknek az alakoskodás sem sikerül: ilyen Windeck komisszárius (Bodoky Márk), aki túlbuzgóságában rossz taktikát választ, amikor a Pécset elfoglaló Badeni Lajos figyelmébe ajánlja magát, s azért az őrgróf rövid úton felakasztatja.

A négy német hadvezért Ibrahim kádi és főbíró „varázslatos kerestály glóbusza” segítségével láthattuk. Még kezdetleges volt a technika, sehol egy drón, egy nyomorult arcfelismerő rendszer. Még jó, hogy a glóbusz a hierarchia csúcsán ülőket is megmutatja. IV. Mehmed és I. Lipót beszélgetése (az V. jelenésben) a darab s – Fandl Ferencnek és Gáspár Tibornak köszönhetően – az előadás egyik csúcsa. „Te gyaur disznó!” – kezdi ordítva a török szultán, akit szegényt nemsoká megfosztottak trónjától. Mire a vasvári és a karlócai békét megkötő osztrák császár: „Te krisztustalan, pápátlan, körösztöletlen fosógém!” Aztán rájönnek, hogy csak ketten vannak, nem hallják őket a népeik, és látványosan változtatnak a tónuson. Megkönnyebbülten hazudnak – nem mintha eddig őszinték lettek volna: „Édes szerelmesem, filemile-csattogású gyöngyvirágom!” – szinte mindegy is, melyikük mondja, de karját tárva Lipót az. És mint két régi haver, két futballcsapat-tulajdonos, akiknek az érdekeik igazából azonosak, lezsírozzák a meccseket. „Picinke húrim, én értlek, de te is érts meg – kéri Mehmed Lipótot –: a népeim vérit nékem is folyvást folyatnom kelletik, mert vagy ők élnek, vagy én.” A végkövetkeztetést is a szultán vonja le: „Millen idők! Leghelyesebb volna nemzetjeink az utolsóig kiirtani, hogy ne fájdítnák szívünket.” „Biz a! – tódítja Lipót népiesen. – Csupán mink ketten maradnánk, és végre zavartalan szeretnénk egymást.”              

És mintha a történelem tényleg ilyen lenne.

Szőcs Artúr rendezésének számos érdeme közül az egyik, hogy a színpadon ott vannak azok is, akiket kissé elkoptatott, Dosztojevszkijtől vett kifejezéssel úgy szoktunk emlegetni, hogy a „megalázottak és megszomorítottak”. Mondhatnánk azt is – nekem jobban is tetszik – Vörösmarty szavával (Gondolatok a könyvtárban), hogy a „számon kívül maradtak”. A legkiszolgáltatottabbak, a legszegényebbek, akik nem élik, nem is túlélik, hanem leginkább elszenvedik – bármily agresszívek is időnként – a történelmet, a rádió, a tévé megjelenéséig azt se nagyon tudva, kik országuk vezetői. Ők nem alakoskodnak, nem bújnak szerepekbe – vannak, léteznek, vegetálnak.  

    

„Szivedre zártan / szivem dobog”    

És ott a szerelem, két ember testi-lelki össze-tartozása, összefonódása, mely összefonódás Weöres szerint, ha jól értem, önmagában, a szerelem érzése nélkül is lehet teljes élmény. Ezt olvassuk a Fairy Spring III. részében: „Ámor mondja: – Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik.” Szeretőkről van szó és nem szerelmesekről! És a létezés örömének átéléséről, ahol a létezés nem csupán az emberi létezést jelenti, hanem, ha mondhatom így, a lét, minden élő, sőt élettelen létezését. A kétfejű fenevad elsősorban történelemfilozófiai mű, de melléktémaként ott van benne férfi és nő kapcsolata. Teljes joggal írta György Péter az 1984-es vígszínházi előadás kritikájában, hogy Báthory Susánna – akkor Bánsági Ildikó játszotta, most Miskolcon Mészöly Anna – „a darab legmitologikusabb figurája, az őshetéra”. Ő a nő – a női princípium – egyik arca, megtestesülése. Susánna egy ízben, Báthory Erzsébet rokonaként, így jellemzi magát Leának: „Ah, én minden bűnre kapható vagyok.” Ennek jegyében azt is kijelenti, immár közös játékmesterüknek: „Ha én tüzet kortyolok, nékem mingyárt férfiú kellettik.” S rögtön konkretizálja is vágyát: „Baccá vélem Ambrus.” A fiú kicsit kéreti magát, aztán enged az erősebb akaratnak. És aztán le is mond Leáról.

Férfi és nő testi kapcsolatára egyébként már a darab címe is utal.    

Hisz legalább három jelentése van. Az egyik világos: utalás a Habsburgok háziállatára, a kétfejű sasra, amit rögtön az első jelenésben megemlít Windeck, ekkor még császári komisszárius (rendbiztos). A másik jelentése az utolsó, huszadik jelenésben kerül elő, Badeni Lajos monológjában: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, akár ebek a condrát [rongyos, piszkos ruhát, D. M. I.]. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri. Tehát: le a világtörténelemmel!”

A kifejezés harmadik jelentése határozottan erotikus: „Mert míg uralkodik a kétfejű szörnyeteg – elmélkedik Ambrus az első jelenésben önigazoló jelleggel –, ott lappad az ágyban is: a magános asszony s a menekvő férfiú kétfejű vadállattá búvik össze. Vagy a rémség elgázolja.”

Önigazoló jelleggel: a „menekvő férfiú” ő maga lenne, a „magános asszony” pedig – hát akit talál. Ambrus nem kifejezetten monogám. Mikor a komisszárius kiutasítja a kálvinista deákot a katolikus Sárvárról és Pécsre zavarja Ibrahim kádihoz, Evelin, a menyasszonya (Rudolf Szonja) megkérdi: „Hívem maradsz?” Igennel felel, de mikor Evelin konkretizálná a hívséget – „Testben, lélekben?” –, nem épp megnyugtató a válasza: „Lélekben – bizonyosan, testben – ki tudja?” Evelin el is pityeredik, de Ambrust nem hatja meg: „Menekülés, bujdosás egész életem, és többnyire az asszonyok rejtenek és mentenek – mint most te –, hát lehetett így szűz maradnom?” Meg kell értenünk: nem lehetett. Kolozsváron egy cigány jány, Debrecenben egy „szép piros orcájú” mészárosné, Kassán egy cipszer fraj, Nagyszombatban egy plébános gazdasszonya – valahogy meg kellett köszönni a jóságukat. Evelin persze iszonyodik, mire Ambrus azt ajánlja, fogadjanak egymásnak hívséget, ámde ha a helyzet úgy hozza, ő felmenti a lányt fogadalma alól s ezt kéri tőle is.

Később Susánna így számol be egy évig tartó közös bujdosásukról Evelinnek – szavaiban a történelem legsötétebb, legkomorabb, legtorzabb arca villan fel: „Leperzselt falvak, kormos vályog-falak, s a szántások helyin véghetetlen bozótok, pusztaság. Ott mégis emberek támolognak, és nincs mit enniök. Az anya ennen tomporábul szeletel, sütni a picinek emberhúst, mert nincs más. Laktunk Ambrussal hóban, zsombékban, feldúlt temető koporsajában, s csak ritkán valamelly megmaradt gunnyóban. … S tudod, akik halálos nyomorúságba jutnak, már egyebet mit tehetnének, gyereket csinyálnak. […] Ambrussal nem vagyunk egymásnak szeretői, csupán egymásnak istápolói; de már az is elmúlt.” Evelinhez intézi szavait, Kőszegen, Evelinék házában (Chernel Evelin neves kőszegi família tagja): a kör bezáródik, a mese véget ér, Ambrus és Evelin, Evelin és Ambrus újra összekerülnek. Bízzunk abban, hogy szerelemmel szeretik egymást.

 

Az előtérben Simon Zoltán, Czvikker Lilla és Fandl Ferenc (fotó: Éder Vera)

 

Weöres Sándor nagyon sokat tud a testiségről, a vágyról és a szerelemről. Tamás Attila monográfiájában külön fejezet a „Kettősségek egysége – férfi és nő viszonya”. Egy mondat a 121. oldalról: „A beteljesülés misztériuma majd tragikus, majd játékosabb változatokban, majd megint e két változattípus elemeit egymással elegyítve lesz Weöres lírájának egyik legfőbb tárgyává.”

A mű egyetlen szereplője, akinek valódi drámája, ha úgy tetszik, realista színműbe illő tragédiája van: Lea, Avram lánya. Amikor a főbíró házában először megpillantja, Ambrus pillanatnyi révületében Evelinának szólítja. Ő is részt vesz a színjátékban, amit Ambrus Pécsen kezd próbálni (az egyik próbán hangzik el a „Szivedre zártan / Szivem dobog” mondat), aztán a fiú elkíséri a főtérre, Ibrahim másik házába, az ott rejtegetett magyar menekültekhez (azok is megérnének egy misét, de nem celebrálom). Egymásba szeretnek, ám Ambrus kálvinista, Lea Mózes-hitű. „Forgó örvénybe hulltam – mondja a lány szerelmesének –, szédülök, mit sem tudok. Bár felelhetnék tiszta szívembül néked, meg atyám uramnak, mindenkinek! De most bűnös vagyok, mert olyat cselekedtem veled, amirül nem lehet felelnem, se neked, se másnak.” Ambrus szívesen áttérne Lea hitére, bár csak a szombatosságig menne el. Lea lesz az, aki hosszú belső tusakodás után kimondja: „Én nem vagyok sidó. … Minden lélegzetemmel, szívemnek minden verésivel, én magyar vagyok.” Csakhogy eddigre „ama gauner” már elment Susannával… Czvikker Lilla eljátssza Lea minden rezdülését. Fandl Ferenc és Gáspár Tibor kettősén kívül az előadás másik, megrendítő csúcsa, amikor váratlanul énekelni kezdi a Szól a kakas már kezdetű, egyszerre magyar és zsidó népdalt: „Szól a kakas már, / majd megvirrad már”...

És közben tudja, hogy az nagyon soká lesz. Ha megvirrad valaha is.  

Ambrus a vérzivatarban

Radnóti Zsuzsa A törvénytelen jelenségben rendkívül invenciózusan veti egybe Weöres drámáját Örkény Istvánéval, a Pisti a vérzivatarban cíművel (a vérzivatar Berzsenyi szava, A magyarokhoz írt első ódájából!), aminek hasonlóan hányatott sorsa volt. 1969-ben íródott, de csak tíz év múlva, 1979. január 20-án, egy szombati napon mutathatta be a Pesti Színház Várkonyi Zoltán és Marton László rendezésében, természetesen számos, a cenzúra kívánta átalakítás után. Ezek a művek „az életösztön, az életerő drámái, a diktatúrákban, a háborúktól sújtotta, idegenek által megszállt országban (tatár–török–német–orosz) kényszerűségből vagy meggyőződéses kollaborációból kialakult egyéni és kollektív túlélési technikákról, alakváltozásokról, személyiségszéthullásokról, személyiségcserékről beszélnek, s azokról nyújtanak helyenként kegyetlen, szarkasztikus, helyenként ironikusan megbocsátó, sőt gyakran elfogadó, bölcs és szeretetteljes képet.” A kétfejűben Ambruson kívül minden férfi szereplő „megmaradása érdekében […] azonosult vagy mimikriként magára vette a történelem által felajánlott, illetve rákényszerített szerepeket, s szinte valamennyien súlyosan sérült személyiségekké váltak. Örkény Pistijében viszont az évszázadokig egységesnek hitt emberi személyiség hasadt többfelé, egymással egyenrangú részekre osztódva.” (Pistinek, úgymond a sajátján kívül, még három énje van, és ezek is ő: „A tevékeny”, „A félszeg” és „A kimért”.)          

Írásában Radnóti Zsuzsa idézi az eredeti, 1969-es változat mottóját – ebből vettem a címet. Nagyon fontosnak érzem, hogy utolsó sorában nem az szerepel: „Kit merre fordítanak”, hanem ez: „Ki merre fordul…” Mert annyi szabadságunk talán a legszörnyűbb helyzetben is van, hogy megválasszuk fordulásunk irányát. Talán.

 

„E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok

egy időben, egy helyütt és egy személyben.

Ki merre fordul, aszerint.”

Magyari Imre