Carlo Goldoni: Csetepaté Chioggiában – Miskolci Nemzeti Színház , Városmajori Szabadtéri Színpad

Egyenrangú erők olyan koncentrált közösségi mutatványa ez az előadás, s olyan – egyben a Goldoni féle kórus-dramaturgia tökéletes rendezői működtetését is példázó – friss produkció, hogy beszámolóm címéül kénytelen voltam kölcsönkérni Peter Buckman 1980-ban, Londonban bemutatott, majd később világszerte játszott zenekaros játékának, az All Together Now (Most mind együtt) vezényszavát. Mert csupa zene és csupa ritmus ez az előadás. A rendező, Rusznyák Gábor – aki egyébként 2013-ban Kecskeméten már sikerrel állította színpadra ezt a darabot – nemcsak a Török Tamara által fordított szöveg mondatait vette bátran kezelésbe. A dramaturgiai aprómunka mellett, ami inkább számít honosításnak, mint aktualizálásnak, olyan szépen összefésülte a szerző által kissé boglyasan hagyott cselekményszálakat, hogy még az eredetileg odacsapott befejező jelenetsor is biztonsággal áll a lábán. Rusznyák Gábor tervezte a selyemszürke és levegőkék játékteret is, mely afféle szűk, kő a kövön olasz terecskét ábrázol, számtalan ki- és bejárattal. Családokat rejtő ajtók csapódnak itt az indulat hevében és különböző magasságokban, de égre és tengerre nyíló hasadékok is nyílnak, ha arra van szükség. Fönn, az erkélyecskék közt kihúzott zsinórokon meg – csak hogy el ne feledjük már, hogy hol vagyunk – sokatmondóan lengenek a száradó ruhák. A minden négyzetmétert kihasználó, tizenhárom szereplőt mozgató tér dinamikája olyan, mintha valami szélcsengőkből szerkesztett, óriás mobilszobor működne benne.

Szagos Valter, a bájosan bumfordi törvényszolga képében az ellenállhatatlan kapcsolatteremtő kedvességgel rendelkező Keresztes Sándor jelenik meg, s megköti a nézőkkel az egész estére szóló érzelmi szerződést, szólván: „Chioggia. Ez a mi városunk. Szép város. Kedves város. Lagúnák, tengerszag, sirályok, napsütés... Gyönyörű. Csak hát a mienk. S ezért épp olyan, mint mi.” A történetet minden színházbajáró ismeri. Minden egy kis ártatlan sündörgéssel kezdődik. Toffolo (Puskás Balázs), a faluban maradt kószáló legényke a halászok távollétében mint egyedüli férfi, becsámborog a szorgosan kézimunkázó nők közé, s bár Checcát, a kamaszlányt (Mikita Dorka) szeretné megkörnyékezni, hogy felhívja magára a figyelmet, a régóta Titta-Nanéval jegyben járó, ám most magányos Luciettát kínálja meg fagylalttal. Az meg – amilyen – el is fogadja. No, szájára is veszi mindenki, Lucietta meg nem fogja vissza magát. Úgyhogy mire a fáradt, csöndre és mozdulatlan talajra vágyó férfiak megérkeznek, áll a bál Chioggiában.

Maga a szerző, Goldoni, már Párizsban élve, 1784‒1789 között, franciául írott emlékirataiban így emlékszik vissza a darab San Luca színházbeli, 1762-es bemutatójára: „…E népi tárgyú, bárdolatlan vígjáték csodás hatást keltett ... Nem írom ide a darab rövid tartalmát, a mese úgysem mond semmit. Sikerét teljes egészében a valósághű ábrázolásnak köszönheti. Ifjúkoromban megfordultam Chioggiában a büntetőjogi irodaigazgató koadjutoraként, ami rendőrfelügyelő-helyettesi beosztásnak felel meg; rengeteg olyan nagyhangú halásszal, matrózzal és nőcskével akadt dolgom, akinek nincs más szalonja az utcán kívül; ismertem erkölcseiket, furcsa beszédüket, jókedvüket, csúfondáros hajlamukat: emlékeim hozzásegítettek, hogy lefessem őket.” (Carlo Goldoni Emlékezései ‒ Gera György fordítása)

Az említett bemutató után 24 évvel járt Goethe Itáliában, s 1786 október 10-én jegyezte föl a következőket: „Végre elmondhatom, hogy egy komédiát is láttam! A Szent Lukács-színházban játszották ma, Le Baruffe Chiozotte a címe; így lehetne lefordítani: „A chiozzai csihi-puhi”. A szereplők: csupa tengerész, mind chiozzai, s feleségeik, nővéreik, lányaik. E népség jóban-rosszban egyaránt megszokott zsivaját, civódásaikat, hevességüket, jólelkűségüket, ízetlenségüket, tréfáikat, humorukat és fesztelenségüket mind jól ábrázolva adja vissza a darab. // Hanem olyan örömet sem láttam még életemben, amilyen a népé volt, amiért magát és övéit ilyen hű ábrázolásban látta. Kacagás, ujjongás elejétől végig. Igaz, a színészek is kitűnően játszottak. Jellemeik természete szerint mind egy-egy, nép körében széltében hosszában közismert hangot vittek. // De méltán dicséretet érdemel a szerző is: remek szórakozást csinált jóformán semmiből. Ám ilyesmit csak saját életvidám népének adhat az ember.” (Goethe: Itáliai utazás, Rónay György fordítása)

Annak elég nagy, kárörvendő híre van, hogy bár Goethe beleszeretett az olasz komédiákba, sikerült azokat úgy elszögletesíteni német földön, hogy mindegyiket elkerülte a siker. Magyarországon Kelemen László s vele az első magyar színjátszó társulat játszott Goldonit, 1793-ban. Ezt A furfangos özvegy (La vedova scaltra) című, 1748-ban írott művet Mérey Móric fordította németből, Ravasz özvegyasszony címmel. Született egy kiadvány is, Kolozsvár‒Nagyszeben 1795 jelöléssel, amit egy J. G. Laudes nevű szerző jegyzett, és az ő Goldoni alapján írott – de Molière Szerelem mint orvos című balettkomédiájára gyanúsan emlékeztető – darabját A tettetett beteg kisasszony vagy A derék orvos címmel fordította Seelmann Károly. Aztán majd száz évig néma csend. Se kiadott fordítás, se előadás. De végül megmozdult a levegő.

Czvikker Lilla, Fazakas Júlia és Mikita Dorka Júlia (fotó: Éder Vera)

Érdekesség, hogy a Goldoni válogatott vígjátékai című könyvben megjelent, Révay József által fordított „Chioggiait” Szegeden játszották először, 1957 tavaszán, Horvai István rendezésében, a leegyszerűsített „Csetepaté” címmel. Majd 1970-től – ahogy mondani szokták – le sem jött a mű a magyar színpadokról. Mindezeket azért említem, mert ennek a mostani játéknak van valami sajátosan fanyar íze, valami finoman szólva is sprőd, azonnal oppozícióba ugró, magyaros harcra készsége. Sőt. Valami finom hitetlenség is terjeng a színpadon. Az asszonyok várják ugyan az öt hónapja távollévő férfiakat, mit is tehetnének, de megviseli őket a titkos gyanú, hisz ki tudja, mik történnek ott a távoli kikötőkben. Ennek a kibeszélhetetlen, fájdalmas feszültségnek a hárítása is eredményezi, hogy egymás közé bezárva, minden apróság miatt fölkapják a vizet. Már elegük van a várakozásból. A férfiak pedig komolyan belesápadnak a munka esetleges elvesztésének gondolatába. Tihanyi Ildi falusi otthonkákat idéző, szerényen színes ruháit, turkálókból hozott cipőit bármelyik magyar külváros nehezen élő asszonyainak ruhatárában is megtalálhatnánk.

Ezért is különösen szép, ahogy a rendezés a figurák indulati buborékjait néhány tárgy segítségével még megnagyobbítja, s nem lehet nem nevetni, amikor például a magát szépen elmackósító Lajos András Hajigálós Antoniója dühében lekapja az egyik ajtót, hogy azzal tegyen rendet a megvadultak között. Ennek ellenére csak meghűl a vér az emberben, amikor az elkeseredett Titta-Nanét játszó Farkas Sándor kezében meglendül a méretes belezőkés. Hogy nem könnyű a halászélet, azt jól érzékeltetik a kirakodás mozdulatai. De a magyar fülnek szinte szokatlan a Salat Lehel játszotta halkereskedő, Vicenzo bácsi embersége és tárgyalókészsége. Varga Andrea mint Tepsi Pasqua, Fazakas Júlia mint Pokróc Libera rendelkeznek mindazzal az asszonyi ravaszsággal és érzékenységgel, amit a helybeliek el is várnak tőlük. Mészöly Anna Alfa-nősténynek készülő, ámde most épp hoppon maradni látszó Pulyka Luciettájának tartását és erejét nehezen viselik a szomszéd lányok. A Tegyi Kornél által játszott, szelíd Beppére váró Málé Orsetta a mindig hibátlan ritmusban játszó Czvikker Lilla fölvezetésében, s az ebben az előadásban váratlanul kifényesedő, élettel teli Mikita Dorka mint Kefír Checca, a magával nem bíró, Titta-Nanéról álmodozó kamaszlány fékezik magukat egy ideig. (Ezzel a nagyon városi Kefír csúfnévvel a hajdani Túrócska helyett én sajnos ugyanolyan nehezen barátkozom, mint a valós munkát igénylő kötést, varrást, csipkeverést vagy akár stoppolást jelző, értékesebb vagy nehezebb munkadarabok helyett bevezetett, pár évtizede a magyar panellakásokat a rémes subahímzésekkel együtt díszíteni próbáló, fonnyadt makramé kezdeményekkel. De ez elhanyagolható ellenérzet.)

Lajos András és Tegyi Kornél (fotó: Éder Vera)

Mint jeleztem, mindenki a legjobb formáját futja. Két kiváló alakítást mégis muszáj kiemelnem. Az egyik a fiatal büntetőbírósági jegyzőt játszó Börcsök Olivér Isidorója. Produkcióról produkcióra érik Börcsök egyre gazdagabb színészete, s itt is pompásan vezérli a történéseket. Jól sikerül például a férfiak megszelídítése, vagyis hát leitatása is, pedig ez az a jelenet, ami el szokott veszni a nagy fölfordulásban. Igaz, itt még olyan beszólások is színezik a jelenetet, mint az ivásra felszólító „Hajófenékig!, vagy a tengerészeti tapasztalatra valló, felejthetetlen „Savanyú a sellő!”. A másik nagyszerű teljesítmény az évad más előadásaiban is ragyogóan játszó, s itt most a dadogós halászt alakító Fandl Ferenc bravúros Dibbancs Fortunatója. Imádja is a közönség.

Láttam én már nem egy szenzációs Fortunatót. Ezek egyike volt a híres-neves, Major Tamás által rendezett, 1982-es miskolci előadás csodálatos dadogósa, Csapó János. Ezt a „Chioggiait” csak tévéközvetítés során láttam annak idején, de emlékszem Sándor Erzsi Luciettájára, Horváth Zsuzsa Pasqua asszonyára, Máhr Ági Orsettájára és Igó Éva Checcájára csakúgy, mint az ügyvédet alakító Blaskó Péterre, Gáspár Tibor Beppe figurájára és Bregyán Péter Titta-Nane alakítására. Ugyanazt a sodrást, és ugyanazt a fájós, kicsikart boldogságot lehetett érezni benne, mint ebben a mostani, majd fél évszázaddal későbbi, ugyancsak remek, miskolci előadásban.

Gabnai Katalin