Biró Zsombor Aurél: 2031 –Katona József Színház, Kamra

Thomas Mannt Varázslónak hívták a gyerekei.

Vannak köztünk varázslók, netán önzők, sőt akár démoniak is többé-kevésbé, de alapvetően jót akarnak. Képesek megigézni, a hatalmukba hajtani, a hatalmukban tartani, megbabonázni, vagyis elvarázsolni másokat. Ismerik a hatalmukat és hajlamosak visszaélni vele, a varázslás és a mérgezés határai elmosódnak, de közben tényleg segítőkészek. Tegyük hozzá, hogy vannak gonosz varázslók is? Hisz épp Thomas Mann lépteti fel Cipollát, akiből „szigorú komolyság, minden komikumtól való tartózkodás, időnként rosszkedvű gőg” (Sárközi György fordítása) árad, önnön fontosságának tudata. A magabiztosság, netán az önhittség. Semmi kedélyesség, semmi lazaság. A gonoszság egész embert kíván. III. Richárd nem lazíthat, folyamatosan résen kell lennie.

Bíró Zsombor Aurél író és Dohy Balázs rendező nagyjából egyidősek, még mindketten harminc alattiak, az SZFE-n kezdték a tanulmányaikat és külföldön fejezték be, épp ezért a történet és a koncepció közös. 2031 című előadásuk főszereplője, Gelléry Károly (Fekete Ernő rendkívül nagy formátumú alakítása) az Európai Polgár-díj s természetesen számos más kitüntetés büszke birtokosa, rendező, színigazgató és osztályvezető tanár kétségtelenül varázsló, és még véletlenül sem gonosz. Önzőnek persze önző. Mindent elért, amit ezen a pályán el lehet érni, a Petri György Színház vezetője, azt rendez – olykor külföldön –, amit akar, szereti – már amennyire önzése engedi – a tanítványait, köztük Andort, Ricsit, Hannát, Bálintot, Misit (Béres Bence, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Tasnádi Bence, Vizi Dávid), s legalábbis elsőre úgy tűnik, azok is szeretik őt, talán még egymást is, egykor közös osztálytetkót is terveztek, csak Misi megfúrta. Főleg Andor rajongott Gelléryért: „Ha nekem akkor ő azt mondja, hogy… Hát bármit. Próbáljak meg vízen járni? Rendben, tanár úr! És őszintén elhittem volna, hogy majd én simán…” A többiek csak bólintanak. Ugyanő még egy (némiképp pontatlanul idézett) Ottlik-passzussal is előáll, egybeforrottságukat líraian jellemzendő: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket, valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk, valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” (Iskola a határon, persze.) De rögtön pontosít: ezt csak utólag gondolja így. Bálintnak azt mondja: „rólad akkor azt gondoltam, hogy… Hát nem is értettem, hogy te egyáltalán…” Misinek meg ezt: „Te meg eleve nem is voltál soha versenytárs, mert tudtam, hogy csak apuci miatt…” Hogy egy másik prózaírót is megidézzünk: a szereplők leginkább befejezetlen mondatokban beszélnek, nem mondják végig, elharapják őket, ez olykor a komikum forrása is: „Hát az nem egy ilyen… Vagy igen?” „Nem. Igen. Mi?” Andor és Hanna beszélgetnek így, most szinte mindegy is, miről.

A tejsav és a gyanta a későbbiekben gyakran visszatérő metafora, Bálint használja például, amikor kicsit nyomulna Andornál, aki Berlinig jutott, ő meg csak Miskolcig, és öt előadás után ott is levették a Kleistjét. Andor viszont hárít: „Én még nem tudok nektek…” Úgy tűnik, a kohézió mégsem olyan erős. És hát a végzés után az utak divergáltak, igencsak eltérő irányba futottak. Mondjuk Andor Berlinben is él, láthatóan jól, bár panaszkodni szintén tud. Bálint viszont még a főpróbahéten is angolórákat ad, ahogy Hannának is van másik munkája.  

Most, 2031. december tizenharmadikán, Gelléry lakásában gyűlnek össze a végzésük tizedik évfordulóján. A lakás a Kamra nézőtere (díszlet és jelmez Izsák Lili), a színészek időnként beülnek a nézők közé az első sorba, a széksorok közt mennek ki a konyhába. Gelléry késik, amit főleg a kissé hisztérikus Bálint vesz zokon: „Felnőtt ember érjen oda időben. Ne a másik embert szopassa.” Misi, aki a Petri vezető munkatársa, szerencsére ajtót nyitott a pontosan érkezőknek, itt lakik néhány napja, mert nála, mondja, szivárog a gáz.

Az, hogy 2031-ben, tehát a hetedik Orbán-kormány második évében vagyunk, hamar elveszti jelentőségét, az pedig nem is válik jelentőssé, bár talán szimbólumnak szánták, hogy odakint ítéletidő tombol, „a fél város le van bénulva” (Ricsi), „totál káosz az egész város” (Petra). A Petrinek remekül megy, tudjuk meg Misitől, náluk kopogtat mindenki, „a fél katonás társulat, volt örkényesek, ex-radnótisok, függetlenek, tisztára, mint egy hajléktalanszálló…”, de jövőre már náluk is csak négy bemutató lehet az idei öt helyett. Andor meg azt panaszolja fel, hogy nem normális állapot, ha harminchárom évesen a magyarságtudata leghangsúlyosabb komponense Viktor Orbán – de miért kéne ennek lennie a leghangsúlyosabbnak? Pláne Berlinben? Bálint később oda konkludál, hogy húsz év múlva még mindig ezek lesznek.

Váratlanul beállít Ricsi, aki otthagyta a színművészetit és vendéglátós lett (ki szólhatott neki?), sőt végre megérkezik Gelléry is. Látványos belépővel, ahogy egy primadonnához illik: „Ricsikém! Életem, szerelmem!” Ricsi még nagyon tisztelettudó: „Jó estét, tanár úr!” Nem ivott semmit, öt és fél éve nem iszik. (Érdemes lenne megvizsgálni, ki hogyan szólítja Gelléryt, ki tegezi, ki magázza – ő mindenkit tegez, illetve Hannát hol tegezi, hol magázza. És tud elbűvölő is lenni, a betoppanó Petrával (Kanyó Kata tündökletes kabinetalakítása) például az. Nemcsak primadonna: bonviván is. Világfi. Régi, megrögzött szokásához híven, amit épp a belépője előtt idéztek fel, megkérdezi: „Na, meséljetek, megyünk egy kört?”

Gelléry akaratlanul is felpezsdíti a társalgást, érkeztével kiderül, hogy Misi nem gázszivárgási, hanem párkapcsolati probléma miatt költözött ide, hogy Bálint a Petriben fog rendezni (csak találni kell egy darabot, mert amit ő írt, önéletrajzit, az még nem tökéletes). Azaz eddig mindenki sumákolt. Ha már lendületben van, Gelléry meghívja, sőt hazahívja Andort („neked itt a helyed”). Beszélgetnek, vitatkoznak, csesztetik egymást, emlékeket idéznek, egész jól elvannak, amíg Ricsinek – úgy az előadás felénél – nem villan be, hogy Gelléry egyszer egy próbán megfogta a nemi szervét, s most ő is rámarkol Gelléry péniszére.

Bevillan? Meglehet, évek óta gyötri ez az emlék s most azért jött, hogy ezt megbeszéljék. Hogy számon kérje. Hogy bosszút álljon. Gelléry először nagyon visszafogottan reagál: „Kisfiam, kérsz egy pohár vizet? Rosszul vagy? Baj van?” Ricsi viszont egyre kevésbé visszafogott: „Csak meg akartam osztani a tanár úrral a kedvenc emlékemet. Ha már van ez a körözés. Mert úgy vettem észre, hogy a tanár úr mintha már nem emlékezne. … Az az igazság, tanár úr, hogy nem könnyű elfelejteni, amikor az embernek tönkreteszik az egész életét.” Sőt: „Ne vicceskedjél. Ne vicceskedjél, bazmeg! Az én traumámmal te ne!”

Itt álljunk meg egy pillanatra. Nyilván minden nézőben felidéződik a 2017-es Marton- és a 2019-es Gothár-ügy, amelyek elhíresüléséhez nagyban hozzájárult, hogy ismert emberek voltak a szereplői, lehetett csámcsogni rajtuk. Egyiket sem kezelte jól a magyar társadalom, a legtöbben nemhogy a kognitív disszonanciával – tehetséges ember tesz vállalhatatlant – nem tudtak mit kezdeni, hanem egyenesen hisztérikusan reagáltak. (Nem mintha én megnyugtatóan és higgadtan állást tudtam volna foglalni: fogalmam sem volt, mi a teendő, miként kell – kellene – ezt kezelni. A lincshangulat ugyanakkor határozottan taszított – érzékelhető volt a nyilvános kivégzésekre való zsigeri igény.) Nagyon zavart, hogy szinte mindenki úgy tett, mintha csupán két egyedi, váratlan, meglepő ügyről lenne szó, holott korántsem csak a színházi szakma eseményeinek voltunk tanúi. (Szerettem Pintér Béla 2017-es Ascher Tamás Háromszéken című darabjában azt a részt – a Katona színpadán hangzott el –, amiben Tabajdynak, a katonavári színház igazgatójának két énje egymás szavába vágva beszámol a friss botrányról, ami szerint a megyei kórház igazgatója ápolónőket zaklatott, és megfenyegette őket, meggátolja a szakmai előmenetelüket, ha nem teszik a nemi szervére a kezüket, majd egyikük így kommentálja a hírt: „Hát igen! Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amiket mi el sem tudunk képzelni!”) A zaklatások, a nők lekezelése, tárgyként való használata, egyáltalán, a gyengék, a kiszolgáltatottak kihasználása, megfélemlítése, abuzálása sok évszázados probléma a legkülönbözőbb társadalmakban, s persze egy feudális hagyományait könnyes szemmel ápoló országban jóval inkább, mint egy demokratikusabb közegben. Sok évszázados és mindennapos. (Van egyébként Phaedra-probléma is.)

Ebben az előadásban azonban, azt hiszem, nem erről van szó. Elsősorban nem erről.

Az egykori osztálytársak először meg sem hallják – nem akarják meghallani –, mit mondott Ricsi, kedélyesen továbblépnek arra a rendkívül mulatságos sztorira, amikor egy házibulin Bálint vodkát öntött Andor ánuszába. Ricsi azonban, mint láttuk, nem tágít, így Gelléry kénytelen előremenekülni: „Beszéljük meg. Ezt is. Meg azt is. Meg mindent. … Bántottam én itt valakit? Menjünk egy kört!”

(fotó: Dömölky Dániel)

Mellesleg: a szövegből sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy Gelléry mekkora intellektus és milyen rendező.

Misi bátran felhozza, hogy a Misike megszólítás harmincöt évesen picit már derogáló. Bálint semmi rosszat nem tud mondani, bár nemrég még – mikor kiment a nappaliból – „vén geciládá”-nak titulálta egykori tanárát. Később nem emlékszik, hogy ott lett volna azon a bizonyos próbán. Andor Ricsi mellé látszik állni: „Mi szemtanúi voltunk egy hatalmi visszaélésnek.” Gelléry pedig már támad is: „Azért neked se kell a szomszédba menni pofátlanságért, édes fiam.” Sőt: „Tudjátok, hogy milyen terveket szövöget?” S hogy senkinek ne legyen kétsége, közli is, hogy Andor megpályázná a Petri vezetését. Misi, akit – ő maga árulja el Bálintnak – a műszakiak már Kisgelléryznek, a lelke mélyén szintén foglalkoztathat ilyesmi, megbotránkozik: „És én még bevettem, hogy a tejsav…” Gelléry már magyarázkodik: „A színész egy külön állatfaj! Egyiknek ez kell, a másiknak az. És igen, olyan is van, akit be kell törni!” Ricsi pedig belengeti, hogy a történetét kitehette volna a facebookra. Gelléry magabiztos fölénnyel – legalábbis látszólag – azzal reagál, hogy „Rakjad ki, fiam.” Láttuk már tőle ezt a magabiztos fölényt, amikor Misi hirtelen felindulásában megkérdezte, mi történne, ha felmondana a Petriben. „Majd kiderül, ha megteszed.” Misi a várt reakciónak megfelelően azonnal visszakozik, Ricsi azonban bekeményít: „Kettőt pislogsz, volt Gelléry, nincs Gelléry…” Andor pedig a volt tanáruk egész nemzedékének nekimegy: 
„A világlátásod, ahogy kommunikálsz, amik ti vagytok, az már nincs.”

Váratlanul megjelenik Petra – ő Hanna szerelme. Aggódott.

Meglepő fordulattal Andor és Bálint Ricsi mellé állnak, aláírnák ők is a posztot. Hanna felháborodik: „Mit akartok? Most komolyan! Szűnjön meg létezni?” Csak rossz taktikát választ: „Hát ilyen sztorija minden barátnőmnek! Hát nekem is!” Nem csoda, hogy Ricsi végképp kibukik. Közben kiderül, hogy Hannának viszonya volt Gelléryvel, de – Andor szép szavával – „konszenzuális”. Azaz ő is akarta. Sőt, még most is akarja: „Nem érted, hogy kibaszottul szeretlek, te hülye fasz?” Még jó, hogy Gelléry észnél van: „Nem vagy szerelmes.” És a lány engedelmesen utánamondja: „Nem is vagyok szerelmes, Károly.” Igaz, hozzáteszi: „Te ne tudjad, hogy én mit érzek! Te ne tudjál mindig mindent! Én akarom tudni!” Mindezt Petra előtt. Pedig Hanna tűnt a leghiggadtabbnak, ő csitítgatta, békítgette a többieket, ő mondogatta, hogy ne szakmázzanak folyton. (Bármennyit szakmáznak, az SZFE lenyúlásáról és a 2020. október 1-én kezdődött sztrájkról egy szó nem esik, ami így nem életszerű.)

Most meg az egyik pillanatban azt mondja, hogy „Az egészet nem is akartam!”, a másikban meg azt, hogy „Persze, hogy akartam!”

Misi az, aki annak idején semmit nem tudott az egészről. Összetörve kérdezi: „Ti ezt mind tudtátok? … De miért nem mondtátok ezt el nekem? … Károly, én ezt miért nem tudtam?” Úgy tűnik, Misi és Károly közt is volt valami, sőt van is. És csalódott, átvert, sértett szerelmesként Misi is a posztolásra szavaz. Hanna is. Bálint már korábban is erre voksolt. Most Andor lépne hátrébb: „Nem gondoljuk át ezt kicsit?” Bálint egy szóval válaszol: „Tejsav.”

És Gelléry már bármit csinálhat. Hiába üvöltözik a főpolgármester városdiplomáciai tanácsadójával (Rába Roland hangja), aki végre visszahívta, s aki persze a haverja, mindenki a haverja, meg hát elég teátrálisan üvöltözik („…a Petri György Színház nélkül nincsenek magyar emberek”), de üvöltözik. És – ez is teátrális – hiába vetkőzik meztelenre, hiába vallja be, immár zokogva, amit eddig csak Misi tudott (és tőle Bálint), hogy rákos, halálos beteg, hiába veszi elő a régi feljegyzéseit. Ricsi kiposztolja, hogy megfogta a nemi szervét.

Csak azt ne mondjuk, hogy ez egy felelősségteljes, átgondolt, felnőtt döntés.

Aztán Ricsi és Petra elmennek. Gelléry elővesz egy kardot és egyenként rámutat vele a többiekre. Azok pedig négykézlábra ereszkednek és röfögve, gágogva, ugatva, múzva szaladgálnak a nappaliban.

Gelléry pedig eltűnik egy hatalmas nyíláson át, ezen is jött be. Bevallom, a díszletnek ezt a nyilván lényeges elemét nem tudtam értelmezni. Olyan, mint egy barlang bejárata, de mit keresne itt egy barlang? Eszünkbe juthat még egy vagina és egy végbélnyílás is, de ezeknek kell eszünkbe jutnia?

(Nem voltam rest, megkérdeztem a leg-illetékesebbeket. Dohy Balázs rendező – és ötletgazda – ezt írta: „Szándékosan rejtély, feladvány. Direkt nem került olyan gesztus az előadásba, ami jelezné, hogy pontosan mit jelent. A jelentéstulajdonítást a néző fantáziájára bíznám. Mi úgy kezeltük a lyukat, mint valóságot – tehát, hogy a Kamra falán tátong egy nyílás, ami nem a díszlet része. Ez volt a játék a színészekkel.” Az író, Bíró Zsombor Aurél pedig ezt válaszolta, ráadásul Krakkóból, ahol egy ösztöndíjjal tartózkodik épp: „Asszociatív dolognak lett kitalálva. Szerintem a végbélnyílás remek gondolat, nekem is többször eszembe jutott a próbák során. Balázs számára, ha jól értem, annak az általános szorongásnak a vizuális megtestesítője, amit az elmúlt években az egész generációnk érez. Irreális és abszurd, hogy mit keres itt ez a barlang, és kicsit ijesztő is, mert a világunk is annak tűnik Trumppal, orosz–ukrán háborúval, satöbbivel. Nekem, ha mondani kell valami konkrétat, inkább Orbán Viktort jelenti – egy kicsit olyan ez a barlang, mint az én életemben a Fidesz: egyszer csak megképződött a színház falán, semmi jó nem származik belőle, nem akar eltűnni, és félő, hogy ott is marad örökre.” Mindkettejüknek köszönöm, hogy időt szántak rám.)

Magam pillanatnyilag ott tartok, hogy ez a barlang Gelléry múltja, saját, külön, megosztani nem szándékozott és nem is megosztható világa, itt őrzi a titkait, innen bújik elő és ide bújik, menekül vissza.  

Nem tudom, ki találta ki az utolsó jelenetet. Azt sem, hogy mennyire az alkotók szándéka szerint való, ha nekem ez fejezi ki a leginkább azt, amiről szerintem az egész alapvetően szól: az önálló, szuverén és – ez nagyon lényeges! – érzelmileg is érett egyéniségek hiányáról. Komoly, gondolkodó embereket látunk, akik Ibsent, Esterházyt, Füst Milánt, Németh Lászlót (hm! tőle mit?) akarnak színpadra tenni, s feltehetően meg is vannak az ehhez szükséges képességeik. De lám, egyrészt a magánéletük romokban, másrészt egy erősebb akarat – Gelléryé vagy Ricsié – azt csinál velük, amit akar. És ha velük azt csinál, amit akar, akkor pláne azt csinál azokkal, akik… Hogy én is használjam ezt az írásjelet, ha már egy megfelelő Ottlik-idézet nem jut eszembe.    

Magyari Imre