Szalontay Tündével a Született Wágner Emese című előadásáról

 

Szalontay Tündét sokan ismerik a Pintér Béla és Társulata régebbi előadásaiból, de az utóbbi időben játszott Fejes Endre Vonó Ignácában a Karinthy Színházban, Somorjai Réka Bojzában a Szkénében, sőt operák – Donizetti: Az ezred lánya, Eötvös Péter: Valuska – prózai szerepeiben is láthattuk. Azt már kevesebben tudják róla, hogy örökbe fogadott gyerekként nőtt fel, s csak felnőttként derítette ki a származását. Sokáig nem akart, nem tudott erről beszélni – aztán még egy darabot is írt róla, amiből Szenteczki Zita rendezésében készült egy emlékezetes, szürreális, felkavaró előadás. Sok éve játssza már a Jurányi Házban, ebben az évadban is látható. Nem hosszú, egy óra mindössze, de – tanúsíthatom – mélyen megérinti a nézőket.

 

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Az előadásod furcsa, egyedi látványvilágát egy amerikai fotós, Francesca Woodman képei inspirálták. Sok önarcképet és portrét készített, 1981-ben pedig, huszonévesen, kivetette magát egy New York-i ablakból. Hogyan találtál a képeire?

Nem tudom már pontosan, nyilván véletlenül, a neten böngészve. Arra viszont emlékszem, hogy amikor megláttam őket, nagyon erősen hatottak rám. Feloldhatatlan magány, szorongás, titkok – ez sugárzik róluk. Nagyon fiatalon lett öngyilkos, még huszonhárom éves sem volt, ami félelmetesen hangzik. Gyakran fényképezte magát. Ott látod, elveszve a térben, a világban. És ahogy a testét használja, attól nőből valamilyen lénnyé változik. Lány–foszlány–lény. A szobái a málló vakolattal, a lelógó tapétával végtelenül elhagyatottak. Azonnal éreztem, hogy ez az én gyerekkorom alapérzésének képi megfelelője. Amikor Kollár Árpád versét mondom az előadásban – Anya sötét, vág a szeme, rossz ruha a kedve, / anya ül és lóg a lába, rág valami benne… –, és a fal mellett mozgok, azt is az ő képei ihlették – a koreográfus Gergye Krisztián volt. Francesca Woodman annyira kiszolgáltatott ezeken a felvételeken, hogy a lánysága, a fiatalsága teljesen elhomályosul, tényleg egy lényt látunk. Én is annak éreztem magam gyerekként, kamaszként. Nem tudtam, ki vagyok, mi vagyok.

És te is gondoltál arra, hogy véget vetsz az életednek?

Soha.

Nagyon sok helyet találtál magadnak a világban, de sehová sem szabályos úton jutottál el, a színészi pályára sem úgy kerültél, hogy érettségi után jelentkeztél a színművészetire, majd annak elvégzése után meghívtak egy színházba...

Sőt, nem is a színház érdekelt először, hanem a képzőművészet. Szerettem rajzolni, különböző szakkörökbe jártam. Emlékszem, egyszer a 47-es villamoson megláttam egy hirdetést, az Angyalföldi Művelődési Ház képzőművészeti kört indít, ahová aztán elkezdtem járni. Nemcsak klasszikus módon rajzoltunk, hanem mindenféle kísérleti technikát, módszert is kipróbáltunk. A performance elemei is megjelentek a tevékenységünkben, ami ennek révén már valamennyire színház is volt. A Színművészeti Főiskola eszembe sem jutott, alternatív utakat láttam meg, elmentem különböző társulatokhoz felvételizni. Így jutottam el az Arvisurába, amit akkor még Tanulmány Színháznak hívtak. Pintér Bélát is ott ismertem meg később. Legelőször Tokajban láttam őket fellépni, ahol egy képzőművészeti táborban voltam. Elementárisan hatottak rám. Rögtön érzékeltem, hogy mennyire friss, újfajta, bátor mozgásszínházat csinálnak. Amikor megtudtam, hogy stúdiót indítanak, jelentkeztem és felvettek.

Ezek a keresgélések alapvetően szorongásból fakadtak?

Nem voltam kiegyensúlyozott, de tudatos sem. Kamaszként csak azt éreztem, hogy túl érzékeny vagyok és el vagyok veszve. De ebben az életkorban ezt sokan érzik így, ezért nem tűnt fel, hogy annyira más lennék, mint a többiek. Utólag már tudom, hogy mennyire az voltam. Nem gimnáziumba jártam, hanem óvónőképzőbe, de nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá, viszont azt sem tudtam, igazából mihez van. Az biztos, hogy a művészet vonzott, és az is, hogy ezt az érdeklődésemet nem otthonról hoztam.

 

 

Hogy éltetek otthon, egyáltalán, merrefelé? Hisz ha egy meleg, elfogadó közegbe kerülsz…

Egyszerű körülmények között. Aztán nyolcéves koromtól, amikor elváltak a nevelőszüleim, az anyukámmal – mármint a mostohaanyámmal – egy icipici lakásban. A rajzolást, az olvasást, később a színházat magam fedeztem fel.

Az általánosban vagy az óvónőképzőben aligha te lehettél az ügyeletes szavaló, bár a verseket nyilván szeretted.

Az irodalom lassan vált egyre fontosabbá az életemben. Korszakaim voltak. De Pilinszky, Simone Weil, Emily Dickinson hosszan elkísértek.

Ekkoriban már tudtál valamit a származásodról?

Nem; elhittem, amit a nevelőszüleim mondtak vagy épp elhallgattak, bár akadtak gyanús jelek. Fel kellett nőnöm, el kellett mennem messzire innen, hogy szembe merjek nézni mindezzel, fel tudjam dolgozni, ami velem történt. Huszonöt éves koromban derült ki számomra egyértelműen. Aztán még sok időnek kellett eltelnie, amíg a történetemből írni tudtam valamit. Még ma sem vagyok képes teljesen közömbösen kimondani, hogy én egy örökbe fogadott gyerek vagyok. Egyszerre élek a történetemen belül és kívül. Mivel titokban tartották előttem, nem ez az identitásom.

Valaki, aki egész New Yorkig ment Budapestről az apjával való nehéz kapcsolata miatt, azt mondta egyszer valakinek – Bereményi Gézának –, hogy az ember nem menekülhet el önmaga elől. New Yorkban arra kellett rájönnie, hogy vele vannak a problémái.

Én nem önmagam elől akartam elmenekülni, én önmagamat akartam megtalálni. De ehhez el kellett távolodnom az otthonomtól, Magyarországtól. Jártam akkoriban mindenféle hazai és külföldi kurzusra, az egyik kinti workshop után adódott a lehetőség, hogy Dániában tagja lehessek a Teatro Rio Rose társulatának. Nagyon inspiráló közegbe kerültem, rengeteget tréningeztem, még dánul és olaszul is megtanultam valamennyire. Itthon nehezebb lett volna a szembenézés. Olyan helyzetet „teremtettem” tudattalanul, amiben nagyon hasonlóan érezhettem magam, mint a csecsemőotthonban, ahová az édesanyám a születésem után beadott, és ahol hat hónapot töltöttem. Külföldön voltam, szinte senkit és semmit nem ismertem, a nyelvet sem. Újra át tudtam élni azt a végtelen elhagyottságot és idegenséget, amit ott, a kezdetekkor.

A csecsemőotthonról még nyilván nincsenek emlékeid.

Kognitíve nincsenek, nem látok képeket, de zsigerileg abszolút vannak. És hiszek abban, hogy az első hat hónapunk a világhoz való viszonyulásunknak az alapja.

Ezzel együtt mire volt jó ez az elmenetel?

Egyrészt szakmailag nagyon sokat tanultam. Nemcsak a Tetro Rio Roséban dolgoztam, hanem rendszeresen részt vettem egy Body Weather Laboratory nevű csapat munkájában is. Másrészt újraépült a személyiségem, ami persze a mai napig tart.

Az édesanyád elvileg azt is megtehette volna, hogy nem szül meg.

Ez akkoriban nem volt egyszerű, pláne nem vidéken, Borsodban. Meg feltehetően túl későn merült fel benne ez a lehetőség, már nem lehetett elvetetni. Mikor beszéltem vele erről, azt mondta, úgy akart csinálni, mintha ez a probléma nem is létezne. Tehát már akkor sem foglalkozott velem, amikor még a hasában voltam. A gyereket váró nőre azt mondják, hogy terhes. Hát neki egyértelműen teher voltam. Nem erre készült.

Van egy rész az előadásban, amiben Bagdy Emőke egyik könyvéből idézed a csecsemő elmagányosodásának a fázisait. Egész rémisztő: „1. fázis: tiltakozás. A csecsemő intenzíven sír, üvölt, kapálódzik. 2. fázis: reményvesztettség. A csecsemő elfárad, már csak hüppög, apátiába esik, előre-hátra himbálódzik. 3. fázis: feladás. A csecsemő elcsendesül és nem mozog. Tekintete kifejezéstelen, kiüresedett. Testtartása fagyott, merev. A kontaktusfelvétel nehézséget jelent. 4. fázis: felejtés. A csecsemő már azt is elfelejti, amire vágyott.” És, gondolom, hamar eljut ide…

 

 

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Igazából nem Bagdy Emőke könyve volt, amiben ezt olvastam, bár az előadásban tényleg az ő figuráját idézem meg. Ez Dániában történt, ott olvastam egy izomterápiáról szóló könyvet, amiben rábukkantam ezekre a sorokra. Egyszerre van szó a fizikális és a lelki életben maradásról. Az utolsó mondat nagyon szíven ütött: már azt is elfelejti, amire vágyott. Azt éreztem, én a magam huszonöt éves testében még mindig ez a csecsemő IS vagyok. Akkor értem el oda, akkor lett erőm hozzá, hogy kiderítsem, miért érzem ezt, mi történt valójában. Akkor határoztam el, hogy hazajövök és utánajárok a történetemnek. Karácsonykor érkeztem meg. Először a nevelőanyámat kérdeztem meg, hogyan születtem, amire ő válaszolt valamit, én pedig teljesen összezavarodtam. Elmentem az apukámhoz, de nem őt kérdeztem, hanem az új feleségét, egy olyan személyt, aki kívül is van a történeten meg belül is. Ugye, én nem az igazi gyereke vagyok a szüleimnek? Tehát az örökbe fogadó szüleimet nem mertem direkt megkérdezni, mert nem voltunk olyan bensőséges viszonyban. Az új felesége pedig beigliszeletelés közben végre elmondta az igazságot: Hát persze, hogy nem. Akkor egyetlen pillanat alatt „megvilágosodtam”, úgy éreztem, mindent megértek, megértem azt is, miért lettem olyan, amilyen. Aztán a következő pillanatban teljesen szétestem.            

Van egy hosszú és mulatságos monológ is, amit nem a saját nevedben mondasz, hanem egy olasz kolléganődében, aki Tundraként, sőt Tundrinaként emleget, mivel a Tünde nevet nehéz egy olasznak kiejteni. Elkísért Miskolcra, aztán egy Miskolc melletti kis faluba, hogy megtaláld az édesanyádat.

Dramaturgiailag fontosnak tartottuk, hogy a nehéz téma ellenére, ahol lehet, a humor is megjelenjen. Az is izgalmasnak tűnt, hogy ne én mint érintett, hanem egy kívülálló mesélje el ezt a kálváriát. Megtudtam az édesanyám nevét és a helyet, ahol keresnem kell. Próbálkozhattam volna hivatalos úton is, de az nagyon körülményes lett volna. Így inkább kalandos lett. Végül májusban eljutottunk, gyalog, mert a vonatok épp nem jártak, egy Miskolc melletti kis falu, Aszalós egyik házába. Nem anyámhoz, hanem egy ismerőséhez. Akinek nem mondhattam, hogy a szülőanyám az, akit keresek, ezt titokban akartam tartani. Ezért kitaláltam egy fedősztorit, amit én magam is alig hittem el. A néni eleinte, mivel gyanúsak voltunk, nem is akart semmiféle információt adni ott a faluvégen, aztán tárcsázott egy számot a vonalas telefonon, és váratlanul átadta a kagylót. Én pedig először beszéltem az édesanyámmal, akit addig soha nem hallottam, soha nem láttam, azt se tudtam, hogy néz ki – úgy, hogy nem árulhattam el, ki vagyok valójában. Végül nagy nehezen megkaptam a számát. Miskolcon két órát ültem egy presszóban, gyűjtöttem a bátorságot, hogy fel merjem hívni egy utcai fülkéből és be merjem vallani, hogy az ő lánya vagyok. Féltem az elutasítástól. Sokáig kellett győzködnöm, mire beleegyezett. Kiderült, Pesten lakik. Megbeszéltünk egy találkozót másnapra a Ferenciek terére. Úgy képzeltem, magas lesz, hosszú hajú, jó illatú… Mint egy anyuka. Egy nénivel találkoztam, akire egyáltalán nem hasonlítottam.

Az előadásban itt kapunk választ arra a rengeteg kérdésre, amik az elején elhangzanak. „De hogy történt meg?” „Hát semmi különös nem volt, elkapott és kész, ennyi.” Egyszerre hátborzongató és banális történet. Aztán a szövegkönyv szerint egy angol nyelvű szöveget hallottunk volna, de végül kimaradt: „It is a pleasure not to wake up each morning with stabbing fear. It is a pleasure to sleep at night. It is a pleasure to enjoy sex. It is a pleasure to move your body.” Mi ez és miért angolul halljuk?

Dániában angol nyelven zajlott a terápiám.

Az édesanyád látott színpadon?

Párszor. Elég hullámzó lett a kapcsolatunk, először nem akart találkozni velem, aztán később átbillent a másik oldalra. Mivel több mint öt évig Dániában éltem, eleinte csak nagyon ritkán láttuk egymást. Lassan alakult, változott a viszonyunk. De az anyám nem tudott azzá válni, aki huszonöt éven át nem volt, nem lett az édesanyám. Az édesanyám mégiscsak egy idegen maradt.

Nyilván volt köztetek valami alapfeszültség, ami nem oldódott fel.

Egy megmászhatatlan hegy volt a viszonyunk. Nélkülem élte le az életét, nem tudott rólam semmit, csak azt, hogy valószínűleg létezem. Neki sem lehetett egyszerű.

Mennyit segített, hogy megírtad a darabot és játszod az előadást?

Ez alapvetően fordítva működött: sok minden segített abban, hogy minderről nyíltan tudjak vallani. A legelső alkalom egy beszélgetéssorozatban való részvétel volt a Magvető Caféban, jóval a Covid előtt: mint ismert embert Bán Zsófia és Heller Gábor arra kértek, hogy valami olyasmiről beszéljek, ami számomra fontos és még nem beszéltem róla. Akkor határoztam el, hogy erről mesélek, hisz mi másról is mesélhetnék, mint ami leginkább meghatározta az életemet. Bár sokáig szégyelltem is, ami velem történt, és a nevelőszüleim miatt sem beszélhettem róla, hisz egyikük sem vállalta, hogy örökbe fogadtak. El kellett jutnom odáig, hogy nyíltan beszéljek a velem történtekről. Számomra is furcsa volt, de ugyanakkor felszabadító és felemelő is. A Magvető Caféban valami elindult.

Megnéztem a felvételt: rutinosan beszélsz, ugyanakkor nagyon-nagyon izgatottan, azzal kezdve, hogy a lányod, Flóra is ott ül.

Igen, hiszen életemben először tudtam így megnyílni. Sokan voltak, a netre is felkerült a felvétel, ma is megnézhető, Sokan reagáltak is utána, hisz kevesen ismerték a történetemet. Végül eljutottam oda, hogy készítek erről egy előadást.

Nehéz volt írni – ha segített is egy dramaturg, Zsigó Anna?

Hatalmas gyűjteményem van, amiből még számtalan előadás születhetne. Az volt igazán nehéz, hogy rájöjjek, mit, mennyit tudok a velem történtekből megosztani. Nem csak magam miatt, hisz ez nem csupán az én történetem, miközben persze nagyon is az enyém. Amivel például kezdődik az előadás, a kérdések blokkjával, az igazából nagyon későn került bele a szövegbe, mert nekem ez a rész túlságosan intim, úgy éreztem, kiadom az édesanyámat. 2022 tavaszán a Jurányi szervezésében volt egy Anyacsak1 című, elég nagyszabású fesztivál, harmincvalahány programmal, köztük tizenhét színházi előadással, akkor mutattam be. Azóta sokat változott, velem együtt.

Úgy érzem, ez letehetetlen teher, amit cipelned kell életed végéig.

Igen, a kérdés az, hogy a súlyán lehet-e valamennyit könnyíteni. Sokáig cipeltem egyedül, úgy, hogy tulajdonképp fo-galmam sem volt, mit cipelek.  

Ugyanakkor sokaknak segítesz az előadással, s nyilván sok olyan embernek is szüksége lenne a segítségre, aki nem jut el a Jurányiba: pár hónapja hallottam a Klubrádióban, hogy tavaly háromszáz csecsemőt hagytak kórházakban, nem is azért, mert nem akarnak törődni velük, csak nem tudják őket hová hazavinni.

Jó lenne minden előadás után beszélgetni a közönséggel. Szerencsére volt már több olyan alkalom, hogy egy-egy pszichológus, köztük Kádár Annamária, aki maga is fogadott örökbe, beszélgetett a nézőkkel. Sőt olyan is, hogy örökbe fogadó szülők nézték az előadást és aztán velük beszélgettünk. De ha nincs közönségtalálkozó, akkor is adódik lehetőség arra, hogy pár szót váltsunk egymással. A meghajlás után kilépek az ajtón a folyosóra, de nem tűnök el, oda is szoktak jönni hozzám a nézők. Ez nekem is fontos. Azért is, mert a nézőtéren néha kevesebb a reakció a szokásosnál, megdöbbennek a kitárulkozástól.

Az előadás során meglepetésszerűen előkerülnek szövegek, dallamok, amik nyilván fontosak neked, valahogy kapcsolódnak hozzád. Szabó T. Anna Elhagy című verse nagyon könyörtelen, vagy inkább tárgyilagos:

„Elárul és elhagy. / Kilök magából és elhagy. / Önmagát adja ennem és elhagy.”

Annát megkértem, hogy írjon szövegeket a darabhoz. Őt leginkább a gyerekkori fényképeim ihlették meg. Bár a szövegeiből végül csak néhány sor került be az előadásba, a litera.hu lehozta az egész csodálatos, szívbe markoló, gomolygó anyagot. Mi igazából ezt a már létező verset tudtuk beilleszteni az Anyák napi műsor című jelenetbe. Minden sora fájón rímel az én elhagyatottságomra.  

 

 

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

Hallunk egy litániaszerű, megrendítő szöveget is: „Nem voltál ott… / Amikor annyira fájt a hasam, mert olyan sokat sírtam / Amikor nem ízlett az étel / Amikor féltem a sötétben…” Ezt te írtad?

Én, igen. Gerlóczy Márton immár háromkötetes regényének egy mondata inspirált. Apróságokat, jelentéktelenségeket sorolok fel, amik számomra mégis meghatározóak. És amikor történtek, tényleg nem volt ott az édesanyám. Litánia, mondtad te. Nekem ez inkább ráolvasás. Mindazok a végtelen, fájó pillanatok, amik ki-maradtak az életünkből.

Furulyán eljátszol egy gyerekdalt is, ez rendben, de megszólal egy részletet a Sír a telefon című olasz slágerből is, Koós János előadásában, ami meglepő, mert aligha a te ízlésed.

Nem igazán, de jól emlékszem rá gyerekkoromból. Ez a dal így, ebben a formában bizarr jelenetté válik az előadásban. Egy apuka beszél benne a kislányával, sőt énekel is neki, de nem árulja el, hogy ő az édesapja. Ami a dalban édeskés-bús, az a valóságban szívet tépő. Nyilván azért sem felejtettem el, mert rímel az én történetemre.  

Nagyon szép és bensőséges az előadás vége: a lányod hív telefonon.

Fontos volt, hogy megmutassuk, van remény, lehet egy nehéz történetnek is jó a vége. Bár nagyon küzdelmes volt idáig eljutnom, de lett egy családom: egy párom és egy gyönyörű lányom, Flóra. Ez a legcsodálatosabb, ami történhetett velem.                  

Tudsz már valamit az új évadról?

Novemberben mutattuk be a Váci utcai Fém – Fame – Színházban az Una notte a Napoli című előadást, Cziczó Attila írta, olasz sanzonokból, slágerekből áll össze a történet. Sok előadásban énekeltem már, de nagyon izgalmas kihívás egyedül végigénekelni egy egész estét. És persze játszom tovább a szerepeimet a Pintér Béla és Társulata előadásain.  

Az interjút készítette: D. Magyari Imre