Thealter 2025

 

A jubileumi Thealter, melyet a szervezők evidens módon az idén márciusban elhunyt, Szegedhez több szállal kötődő Tolnai Ottó emlékének ajánlottak – 2010-ben például a 20. Thealter különkiadás a Tolnai Világlexikon címet viselte – csúcsra járt. Úgy hömpölyögtek az előadások nyolc napon át, mint folyónk, a szőke Tisza. Hídja közelében időnként veszélyes örvény keletkezett, amely hirtelen a mélybe rántott, hogy levegőt sem kapott az ember, majd ki is dobott a felszínre, hogy éljünk. Újra? Vagy végre már?

Előadásról előadásra vándorolva számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem arról, miért jó és feltétlenül szükséges ez a független színházi ünnep. Miben ad többet az ide zarándoklóknak, mint ha kőszínházban néznének meg bármilyen hétköznapi előadást? Miért csak szuperlatívuszokban tudok megnyilatkozni a látottakról?

Ez a fesztivál, mely a „tűrt” kategóriába sorolódott évek óta, ahonnan már csak egy lépcsőfok lefelé a „tiltott”, konok módon még mindig, minden gátló tényező és negatív finanszírozási háttér ellenére élni akar, és nem tud unalmas lenni, hiszen a világ folyton változik és éppen erre a változásra reflektál minduntalan. Arra a miliőre, amely körülvesz minket nap mint nap. Szemüveget biggyeszt az orrunkra, hogy lássunk, élesen, tisztán. Helyzetbe hoz, hogy érezzünk, mélyen és fájón. A Thealter megnyitója idén rendhagyó módon nem Balog József-performansszal kezdődött, hanem a Lágymagány című melankolikus stand uppal, melyet Szász Zsófia prezentált a Régi Zsinagóga ikonikus színpadán. A táncművész Terpszikhóréként, a maga horgolta ruhában tette plasztikussá mintegy saját lakásának belsejében a magány állapotát. A bemutatott és fontosnak tartott használati tárgyai önnön magányának szimbólumai: a patchwork takaró, a körbe horgolt tányér, a megemlített, ám be nem mutatott vibrátor helyett a fonallal bevont mikrofon – mind a hiányhoz tartoztak. S hogy ne érezzük magunkat egyedül, a művész kiszólt a nézőkhöz, horgolófonalával "körbeteker" minket is. A harangok kongá-sával megidézett, bármilyen közösséghez tartozást képviselő templom előtt a zúgás ütemére egyedül előadott moldvai körtánc révén még fájdalmasabbnak érezhető a magány. A rövid előadás után végül valami megmagyarázhatatlan űr keletkezik a nézőben, szemben a táncossal és annak a színpad hátuljára vetülő óriási fekete árnyékával.

A Thealter két nagy visszatérője, Lőrinc Katalin és Fehér Ferenc ugyancsak intim térben adta elő a Manga‒Ballet‒Play című táncjátékát. Itt sem kell történetet keresnünk, bár az előadás elején mintha felsejlene valami halvány sztori, amikor egy óriási matracon pajkos nyugalomban játszik a két művész, de 40 perc után a jelentésnek kinek-kinek magában kell megképződnie. Egy nő és egy férfi, a fehér és a fekete, két test kapcsolódik össze és válik szét, erőteljes hang- és látványvilág közepette. Az előadás legijesztőbb pillanata, amikor Fehér Ferenc feketeruhás, fehérgalléros Manga figurává változik az éles reflektorfényben, a legszebb pedig, amikor az óriási fekete hajzuhatagból Lőrinc Katalin szőkesége bontakozik ki fokról-fokra. A zene ritmusára megfeszülő vagy éppen elernyedő mozdulatokat követve végül mindenkinek a maga meséje áll össze vagy éppen hullik szilánkokra.

 

Talált tér – Szünet Együttes (thealterphoto2025)

 

A testek játéka a Gemza Péter által rendezett és koreografált New Genesis című fizikai színházi előadás is, amelyet a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem és a Shoshin Egyesület hozott el a fesztiválra. Színészosztály, vagyis nem hivatásos táncosok vizsgaelőadását láthattuk, tíz fiú és öt lány teremtett előttünk egy új világot, nyers, fiatal erővel, mely úgy hatott energiáival a közönségre, mint egy ősrobbanás. A kezdő és záró pozíció ugyanaz, merev és feszültséggel teli fojtott nyugtalanság a testekben, erőtlen fénnyel megvilágítva. Széttárt karral álló fiatalok, mintha Krisztusként lennének megfeszítve, s erőfeszítésük arra irányul, hogy letépjék magukat a keresztről. Ami ezután kezdődött, az a férfi és női minőség egymásra találása 
és valamiféle közösség összecsiszolódása. A két energia fájdalmak és könnyek közt fonódott egybe. A jól láthatóan elkülönülő szóló és páros, valamint férfi és női koreográfiák végül valamiféle közös rituális örömtáncba folytak 
át. Sok-sok lihegés és izzadtság közepette sikerült a megváltás, a megkönnyebbülés hangjai egy új világ eljövetelét hirdetik.

Az aktuális társadalmi problémák már a tánc világában is megjelentek. A Szabó Réka / SZÜNET Együttes Talált tér című „improvizatív, inkluzív” táncelőadása az előítéletek nélküli világ megteremtésének szükségességét s a különbözőségek elfogadásának lehetőségét villantotta fel. Teljesen szabad, ún. „ovi imprót” láthattunk a különböző kognitív képességű fiataloktól. A csoport „óvónénije”, Szabó Réka, valamint a fények és a zenei váltások irányították az egyébként szabad mozgást, ahogyan ez el is hangzott az előadás felvezetőjében. A tánc a felszabadult létezés lehetőségévé vált, egymás felfedezésének eszközévé, s a belülről fakadó mozdulatok közepette a játszók megtanultak egymás mellett, majd együtt is létezni. Az előadás első részében a nonverbális kommunikáción volt a hangsúly, majd megjelent a közönség bevonásának igénye. Amikor az egyik táncos elmesélte, hogy nem tud aludni, az első sorban ülő egyik nézőből ez olyan erős empátiát váltott ki, hogy egy a színpadon található párnára feküdt a fiú mellé. Majd az „óvodások” kedvenc dalaikra táncolni kezdtek, a Thealter közönsége pedig elfogadta a felé nyújtott kezeket, így közös, felszabadult örömtánccal zárult az „óvodai” nap.

S ha már az ifjabb korosztály problémáinál tartunk,, a JuBo Társulat Lenka és a szem-üveges lány című bábelőadásában az iskolai zaklatás, a bullying témakörén ke-resztül az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás problémáját járhatjuk körül: vajon kiállunk-e magunkért és másokért, ha a szükség úgy hozza, netán hallgatunk inkább, mert akkor nem válunk céltáblává? A rendkívül koherens vizuális élményt nyújtó előadás alapanyagául Szegedi Katalin Lenka- és Palkó-könyvei szolgáltak, nemcsak a színpadi szöveget író Kolozsi Angéla számára; a Palya Gábor tervezte bábfigurák is e kötetek illusztrációi alapján készültek (az egyik rajz meg is jelenik az előadás végén). Lenka és Lenke (báb)figurája lehorgasztott fejű, hátulról mozgatott asztali bábok, míg a csúfolódó osztálytársakat átlátszó kulacsra rögzített fejek testesítették meg, akik éppen annyira tartalmatlanok, mint a testükként szolgáló palackok. Palkó, a távolból leveleket író barát pedig egyszerű síkbábként egy rajzmappából lépett elénk. Hasonlóan ötletes Lenke néni, a tanító figurája, tulajdonképpen egy nyitott könyv, előre- és hátra lapozható, aki szentenciákat sulykol tanítványaiba, s csak nagyon nehezen tudja átlépni saját határait. A bábszínészek, Kovács Judit (aki egyben az előadás rendezője is) és Karády Orsolya bámulatos gyorsasággal mozogtak a szerepek között, léptek egyik figurából a másikba, tökéletes bizonyítékát adva ismét, hogy a báb benső érzelmeink projektálásának kiváló eszköze.

 

Urbanovits Krisztina, Nagyabonyi Emese és Egri Márta

KÖT-EL-ÉK – „Okos lány túlteszi magát rajta!”, MáSzínház (thealterphoto2025)

 

Szintén az ifjabbaknak, egészen pontosan a középiskolás korosztálynak szólt a dunaszerdahelyi Vekker Műhely A fiú című tantermi bábelőadása, melyet az a Fodor Orsolya rendezett, akit a 33. Thealteren a Johanna című látomás-lecture-ben már láthattunk. Gaál Anna író valós esemény, az 1968-ban született Chris McCandless alaszkai utazása alapján meséli el egy fiatal útkeresésének történetét. A kérdés az, vajon miért dönt valaki a fényes karrier helyett egy kalandos utazás és végül a halál mellett. A választ erre minden nézőnek magának kellett megtalálnia, de a kulcs a választás szabadságában rejlik az én olvasatomban. A fiút megszemélyesítő bábfigura szenzációsan egyszerű, fadarabokból készült, minden ízesülésében alkalmas a mozdulásra. Kalocsányi Gábor, hol bábmozgató, hol színész minőségben teljes odaadással jelenítette meg a kalandvágyó fiút, aki Alexander néven csavarogott, de a színész háta arra is alkalmasnak bizonyult, hogy megmászhatatlan heggyé váljék alkalmasint. Lanstyák Ildikó csak egy szerepben, Chris húgaként jelenik meg, míg Czuczor Nóra mindazon karaktereket megeleveníti, akik kapcsolatba kerültek útja során Chrissel. Kivetítve látjuk Chris autóját vagy a buszt, amiben lakott és ahol végül a holttestére bukkantak, de az egyszerűbb tárgyjátékok is – sárga gumicsizmák például mint angolul is beszélő mexikói rendőrök –kifejező eszközei a számtalan remek ötlettel tarkított előadásnak, amelyhez itt nem kapcsolódott feldolgozó beszélgetés, ahogyan az egy osztálytermi előadásnál dukál. Ezt hiányoltam is – nem csak ebben az esetben.

A szegedi Kövér Béla Bábszínház multimediális produkciója, A Patkányfogó Projekt volt a harmadik a bábműfajban. A hamelni patkányfogó XIII. századi történetének újragondolt szegedi változata Varsányi Péter rendezésében (dramaturg: Hajós Zsuzsa) különböző kódokkal játszik: a zenei, a vizuális, az akusztikus és a taktilis kódok szüntelen váltakozása misztikus, baljós hangulatot teremt. Ebben a városban semmi nem az, aminek látszik. A színpadon egy sötét, középkori gótikus miniatűr, város épült fel (látványtervező: Jeli Sára Luca), amelynek utcáin és épületeiben hétköznapi események zajlanak(kocsmázás, mise, gyerekek játszanak, kovács veri a patkót, s ezeket a Patkányfogó bábra erősített kamera optikáján keresztül, a színpad fölötti kivetítőn láthatjuk. A „first person” típusú videójátékokra emlékeztető megoldás, amikor a játékost magát nem látjuk, csak azt, amit ő, hátborzongató, különleges hatást keltett (hang és videó: Labus Gida). Egészen addig, amíg a Patkányfogó szerelmes nem lett, ekkortól ugyanis már teljes valójában láthattuk őt magát is. A bábszínészeket – Balasi Jolánt, Presits Tamást, Schneider Jankót és Nikodémusz Hajnalkát ‒ fizikailag is maximálisan igénybe vevő másfél órás előadás éles tükröt tartott az emberi gyarlóságnak.

 

Kovács Judit és Karádi Borbála – Lenka és a szemüveges lány, JuBo Társulat (thealterphoto2025)

 

A szegediek másik unikális produkciója egy részvételi színházi előadás, a Kék Tesla volt, amely a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum és 
a Szegedi Nemzeti Színház együttműködésével jött létre. Nem egyszerűen egy drogprevenciós előadást láthattak a felnőttek és a szülővel érkező kamaszok. Sziládi Hajna színésznő (aki egyetemistaként jött először Szegedre, a Thealter Fesztiválra, s ekkor szeretett bele a városba) és partnere, Kállai Ákos tavaly is jelen voltak a fesztiválon a Minden ember halandó című vitaszínházzal. Most két tizenéves kamasz – Asztrid és Dani – szerepébe bújva a szerhasználat okait firtatták. hogyan csúszik ebbe bele a két fiatal. Életük sorsfordító epizódjait felvillantva mutatják meg szociális hátterüket, az önmagukkal és a családdal, valamint a társadalmi elvárásokkal vívott küzdelmüket, s hogy milyen „beszállni a Kék Teslába”, milyen az, amikor valaki betép (fénytechnika és zene: Erlauer Balázs). Hogyan segít, egyáltalán segíthet-e egy szakember (Búsi Dávid) a függőnek. Különösen értékes a közönség folyamatos bevonása a játékba: először közösen határoztuk meg a prevenció fogalmát, majd rá-, illetve lebeszélhettük Danit, hogy a szerhez nyúljon, s kipróbálhattuk azt a helyzetet is, mit tegyünk, mit mondjunk, ha a kamaszunk zsebében gyanús tablettát találunk.

Két vitaszínház is próbára tette a közönség kulturált véleménynyilvánító képességét. Az egyiket a Freeszfe Egyesület-Közszín Kollektíva jegyezte, Freudból is megárt a sok? címmel. Itt tulajdonképpen három sarkos állítás fogalmazódott meg a bemutatott jelenetek után, mindegyik a napjainkban oly divatos pszichológiához volt köthető. A Motiváció Műhely termének közepén tátongó üres tér két oldalán elhelyezkedő nézők aszerint cseréltek helyet, hogy igennel vagy nemmel foglaltak állást az elhangzó önkéntes érvelések hatására. (A vitaszínház szabályai szerint köztes válaszlehetőség nincs, de a vita közben bármikor lehet véleményt, vagyis ülőhelyet változtatni.) . Probléma olykor adódott, hiszen a laikus néző nem tudta mindig függetleníteni magát a látottaktól, s inkább a jelenetekre szeretett volna reagálni, nem pedig az elhangzó állításra: „A pszichológia fogalmának segítségével jobban megértjük magunkat és másokat”, „Mindenkinek járnia kellene pszichológushoz”, vagy „A pszichológiai szemlélet terjedése teljesíthetetlen elvárásokat szül”. Ezek a kijelentések időnként parázs vitát szültek, s a moderátoroknak – Bácsics Reginának, Vass Violának és Varga Péternek – folyamatosan kézben kellett volna tartania az eseményeket, ám ez néhol akadozva működött.

A másik, alapvetően felnőtteknek szóló vitaszínházát a DR?NKUBÁTOR Produkció hozta el. A Belefér? című előadás a párkapcsolati erőszak témáját járta körül öt izgalmas jeleneten keresztül. A közös gondolkodás, a reflektálás egymás gondolataira valóban inspirálónak bizonyult. Az előadás íve tudatosan felépített volt, A szerző-alkotók, Kocsonya Zsófi, Hevesi Tóth Evelin és Takács Olivér – kérdésfelvetéseikkel megmutatták, hogy ez a probléma nemcsak a nőket érinti, a férfiakat is érheti párkapcsolatban verbális és fizikai abúzus egyaránt. A szépszámú nézősereget érezhetően megérintették a látottak, többen hozták elő saját történetüket, a moderátorok pedig mindannyiszor finoman, profi módon visszavezették a vitát eredeti medrébe. Az előadás így is kifutott egy kicsit a megszabott időkeretből, s bennem felvetődött, nem kellene-e lemondani a vita kedvéért az ötödik jelenetről, de érthető módon azzal együtt válik az előadás teljes egésszé.

Ugyan a Thealteren idén is túlnyomórészt női sorsok kerültek terítékre, de a férfibarátság is helyet kapott azért a tematikában az Apertúra Király Dániel nevével fémjelzett Brománc című előadása által. Mi történik akkor, ha egy összeszokott, zárt férfi trióhoz csatlakozik még egy új tag (Boti – Urbán Richárd), valamint két nő (Tamara – Major Irma és Boróka – Gellért Dorottya) is? Endre/Bandi (Formán Bálint), Frici (Kocsis Gábor) és Máté (Borsányi Dániel) egy erdei házikóba vonulnak el, ahogyan gyerekkoruk óta minden évben, igaz, mint megtudjuk, Endre rosszul sikerült házassága okozott némi törést az összejövetelek rendszerességében. A jelenlegi új felállásban azonban már nem lehet a régi, jól bevált időtöltésekkel foglalatoskodni, bár előkerül a pogózás, éneklés, s folyamatos az ivás, de előkerül a Brománc névvel illetett kísérleti társasjáték is, amelyben időnként kínos kérdéseket kell(ene) megválaszolniuk a játszóknak. Ugyan nem kapunk minden kihúzott kérdésre választ, ami a nézőben hiányérzetet is kelt, de talán éppen ez volt a rendezői koncepció célja. Ez a társasjáték alkalmat ad az újak és régiek közötti kapcsolati háló feltérképezésére, valamint a triumvirátus tagjai közti viszony újraértelmezésére is. A felszínre bukkanó konfliktusok során egyértelművé válik, hogy nem működhet minden úgy a férfihármas tagjai közt, mint régen, a felnőttlét problémáival szembe kell nézniük. Az életszagú szituációk, a gyorsan váltakozó, időnként improvizatívnak ható és lezáratlan jelenetek során a szereplők gyakran egyszerre beszéltek – az érthetőség rovására. Ehhez az előadáshoz eredetileg feldolgozó foglalkozás is tartozik, ami nagyon hasznos lett volna most is, hiszen az előadás keretében tett kijelentések igazságtartalma meglehetősen relatív.

 

A patkányfogó Projekt – Kövér Béla Bábszínház (thealterphoto2025)

 

A felnőttlét másik aktuális problémájával foglalkozik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi produkciója is, melyben egy fiatal párnak kell szembenéznie a (külföldre) menni vagy (itthon) maradni kérdésével. Amikor az ember megkezdi önálló, felnőtt létét, a sok gond közül az egyik, hogy hol éljen. Hol lehet, hol kell megteremteni azt a bizonyos otthont? Erika (Dedovity Tomity Lilla) elragadóan bájos lénye kalauzolt be minket a Grand Caféba, mely ideiglenesen a lakásává avanzsált. Belemegyünk a játékba, udvariasan utasítjuk vissza a kikészített vendégpapucsokat, s karnyújtásnyira tőlünk megkezdődik a játék. Áron (Nyári Ákos) és Erika egymásra találásának bevezető története a végletekig romantikus, aztán a tárgyak rakosgatása közepette párbeszédeik és egymás melletti monológjaik a fokozatos elidegenedés érzetét keltik. Erika csakis hazájában, míg Áron külföldön képzeli el a közös létet. Képtelenek kompromisszumot kötni, az otthonteremtés helyrajzi kérdése egyre nagyobb éket ver kettejük kapcsolatába. Rendezgetik a játszóteret, kapcsolgatják a lámpákat, rakosgatják a virágokat, izzókkal veszik körbe magukat, vetítővászonná változtatják a lepedőt, csak éppen azt nem képesek eldönteni, hogy hol éljenek, miközben nem veszik észre, hogy a „hol” szimbolikus jelentőségű: ott vagyok (ott)hon, ahol a szerettem. Nincsenek hazafias szólamok, és amellett sem vonultatnak fel hathatós érveket, miért kellene menekülni saját hazánkból. (A Honey Beast Maradok című számában több érvet sorakoztatnak fel a „maradás” mellett, mint ebben az előadásban.) Itt ugyanis nincsenek pro és kontra argumentumok. Csak. Mert így képzeltem el. Mert anyám ezt mondta. Szimbolikus jelentőségű, amikor Ákos videóban mutatja meg Erikának sétáját, és a képek hazaiak. Vajon mikor nyílik rá a szemük, hogy mindenhol otthon lehetnének, ahol önmaguk maradhatnak, ha van egy olyan társa az embernek, akivel megőrizheti az identitását?

A RÉV Színház nagyszerű Bocs, hogy élek című előadásában, Balássy Fanni regényének adaptációjában a Z generáció próbálja magát definiálni. Ifjúsági előadás elsősorban, de valamennyi korosztályt megszólított, hiszen a kamaszkorból a felnőttlétbe vezető utat járhattuk be a humoros etűdök segítségével. Újra átélhettük, hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk beilleszkedni az iskolában, nem felelünk meg a családunknak, a társadalomnak. Szégyenkezhetünk a kinézetünk és a fejünk felett kirobbantott háborúk miatt, és nem tudunk jó magyarok lenni, mert nem tetszik az ehhez felírt recept. A létezésünkért magáért kell bocsánatot kérnünk lépten-nyomon, ez az előadás erős felütése. A folyamat már a születéssel elkezdődik – az első jelenet alatt újraélem a szülőszobai kiszolgáltatottság érzését és magányát. A középpontban álló, három különböző hangon megszólaltatott fiatal nő tulajdonképpen ekkor kerül az ún. bocsánatlejtőre. A bájos Kiss Tünde, a vagány, az előadásban kiváló gitárszólót prezentáló Tóvaj Ágnes és a jókislány Horváth Dóra három különböző karakter, amelyek egyazon személyiség összetettségét mutatják meg feketén és fehéren. Ismerős jelenetek peregnek: hárman együtt elmondott monológ egy március 15-i ünnepségről, amikor otthon maradt a kokárda és ezért természetesen büntetés járt. Az ünnepség abszurditását és közhelyességét az embernagyságú kokárdák mögött megbújó, ünneplőbe kényszerített lányok látványa erősíti. A pályaválasztásról sem dönthetünk magunk, mert akkor szüleink esetleg nem dicsekedhetnek velünk másoknak. Harmincadik születésnapunk megünneplése is csak képmutatás, pusztán a fotókra, a külsőségekre koncentrálunk, valódi tartalom nélkül. Párválasztásunk és párkapcsolatunk pedig, amelyet minden szinten a megfelelni vágyás motivált, csak életre szóló sérülést okoz. Életszagúak a gyorsan pergő jelenetek, egy bolti kiflivásárlás vagy egy tömött buszon elszenvedett zaklatás, a régvolt kedves megpillantása szivárványos esernyők alatt, a kórházi tartózkodás mind fájó humorral és remek ötletekkel jelenik meg. S mi más lenne az életünk, mint szerencsekerék, amit más pörget helyettünk, s mintha már előre be lenne lőve, hol álljon meg. A nők mellett férfiak is feltűnnek ebben a világban, a „tesztoszteronszagú férfihősök” uralta képben minden az óvodában kezdődik, ahol elveszik a zsírkrétánkat, majd egész életünkben huzigálják a copfunkat. Szántó Dániel hol apa, hol a szeretett férfi, hol pedig egy orvos, de mindig olyan karakter, akinek a nő érezhetően alá van rendelve, sohasem mellé, akinek meg kell felelni. Balla Richie pedig olyan az előadásban, mint Tarantino a filmjeiben, mindig feltűnik, hozzátesz valamit a produkcióhoz – ebben az előadásban legalább nem robban fel… Nemcsak rendező, kezeli a hangtechnikát, kelléket ad át – érezzük folyamatos jelenlétét és színészi   hiányát az előadás mind a 65 percében.

 

Márfi Márk és Für Anikó – Lassan, Lóvasút   (thealterphoto2025)

 

A Szegedi Nemzeti Színház balett-termében Balatoni József (mindenkinek, de az FB lakóknak mindenképpen Jocó bácsi) számomra kissé didaktikus regényének adaptációjában Horolovszky Tamás, azaz Hori (Ivanics Tamás) 31 éves felnőttként tekint vissza kamaszkorára. Megpróbálja megtalálni végre önmagát a nagybetűs élet forgatagában, kiderül, mennyire éli azt az életet, amit szeretne. A Ferencvárosi Pinceszínház és a Terminal Workhouse az adaptált regénynél sokkal jobb előadását hárman játszották, Márfi Márk és Grisnik Petra alakították a Hori történetében felbukkanó karaktereket, a fiú szerelmeit, szüleit, tanárait, munkatársait. Színpadról viszont csak képletesen beszélhetünk, hiszen a terem kétoldalán helyezkedtek el a nézők, balvégen állt egy zongora, ez a felnőttkori én tere, szigorúan szemben a tükörrel, hogy egészen biztosan szembe nézhessen önmagával. A játéktér másik végén pedig a 17 éves Hori jelent meg, s ott ültek a színészek, innen léptek kaméleon módjára bravúrosan egyik szerepből a másikba. Hori megtalált naplója segítségével felidézett múltjában az akkori fontossági sorrend adott: a család, iskola/pályaválasztás és szex szentháromságában a prioritás a szexé, mert amíg ez nincs kipipálva, addig képtelen másra koncentrálni. Felvillannak a párkapcsolati kísérletek, a nagy barátság Ambrussal, az utolsó kudarcos szerelem, s az igazi nagy kérdés, hogy eközben hol vesztette el önmagát. Az előadás végére a fájdalmasan elszenvedett veszteség hatására megszületik a nagy felismerés: jobb vállalni önmagunkat, mint hazugságban élni. Happy end, Hori újradefiniálja önmagát és végre a saját útjára lép.

Horváth Sári Rosszkedvünk tele című monodrámájában (Magnum Produkció – MASZK Egyesület) már egy negyvenes nő szemszögéből kaptuk a sűrítményét a ránk ömlő médiaszennynek, amiben napi szinten fuldoklunk. Szinte már követhetetlen, hol, mikor mi történik, hangosításon keresztül kapunk mindenből egy kicsit a nyakunkba. Dobra Mara nem lineárisan meséli el a történetét, hanem ahogyan eszébe jut, felváltva fut a magánéleti szál az éppen csak működő házassággal, megidéződik a szintén a médiában dolgozó, ám fajsúlyosabbnak ítélt munkát végző oknyomozó újságíró férj és az önmagát kereső nagyfia, az ügyeskedő, „morálisan ingoványos” apa, a lánya életét uraló jogász anyafigura, s mindez finoman összefonódik napjaink közéleti-politikai eseményeivel (dramaturg: Al-Falman Petra). A színpadon velünk szemben egy törékeny szőke nő, előtte két mikrofon, s ülve vagy állva   öltögeti össze egy patchwork szabálytalan foltjait egy képzeletbeli Teslában. Csak kapkodjuk a fejünket a sok és olykor ötletszerűnek hatóan gomolygó színpadi füstben, a különböző zenei effektek bombatámadásai és a főnöktől érkező telefonhívások közepette. Azt éreztem az előadás végén, hogy bár a főhősbe belekapaszkodó mosómedve megmenekült, de a kevesebb több lett volna.

 

Fullajtár Andrea – A Tíz hónap Babilon-ügy, Gólem Színház (thealterphoto2025)

 

Az Aurora Film és Színház Egyesület MONDJ IGENT! című, ugyancsak monodrámájában Sárközi-Nagy Ilona igaz történetet mesélt el a Régi Zsinagóga színpadán egy rendezői székben ülve, ami azt a látszatot keltette, mintha a darabbeli Eszter maga rendezné az életét. A gyerekkori traumáiban gyökerező, a nyomasztó apai tekintélyre válaszreakcióként megkötött ötletszerű házasság tárgyjátékkal (napszemüveg, baseball sapka, virágcsokor) kiegészítve elevenedett meg. Eszter életének jelenetei a két rendező – Miklós Marcell és Kreszner B. Zsófia – ellenére is ötletszerűnek hatva villantak fel. Az időnként stand upba átváltó monodráma csak jelzés értékűen mutatott fel lehetséges utakat arra vonatkozóan, hogyan lehet túllépni a hozott családi mintákat és elkerülni a mindenhonnan ránk leselkedő Antalokat és apákat.

A családi minták felülírásának kísérlete sikeresebbnek bizonyult a MáSzínház talányos KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” című,   Róbert Júlia és Bakonyvári Krisztina írta előadásában. Három nagyszerű színésznő, egyúttal három generáció mérkőzött meg egymással és szerepbeli önmagával a balett-terem ringjében. Egri Márta a nagymama, Urbanovits Krisztina az anya, míg Nagyabonyi Emese a lány karakterében. A jól megkomponált monológok és párbeszédek váltakozásának közepette nem tudtam nem asszociálni Voltaire Pangloss mesterének örökérvényű bölcsességére: „Műveljük kertünket, vár ám a munka a kertben”. A Nagymama férje halála után is meg akarja őrizni a látszatát, hogy minden tökéletes, s önvallomása közben letekeri a felgöngyölt műfüvet. Az Anya partner ebben, lendülettel ülteti a mű- és kerámiavirágokat. A Lány szintén ad a látszatra, hiszen sikersztorija van a házasságáról, amiről azonban hamar kiderül, hogy csak mese. A hazugság‒igazság, mű és valódi határán egyensúlyoznak mindhárman, s miközben olyan érzékeny témákat boncolgatnak, mint karrier vagy család, mi a nő beteljesítendő társadalmi feladata, lebontják a látszatvalóságot és képesek lesznek valódi virágokat ültetni. Napnál is világosabb, hogy nem a családi kötelékből, hanem a társadalom által ránk kényszerített sztereotípiákból kell kiszakadnunk ahhoz, hogy nőként önmagunk útját járhassuk.

Személyes útjára lépett az a két fiatal alkotó is, a FREE SZFE végzett hallgatói, Juhász Maja és Kovács Luca, akik az elmúlt évadban a Trafóban mutatkoztak meg hónapról hónapra sikeres előadássorozatukkal. A Thealterre a mostakkor különkiadást („special edition”) hozták el. Autobiografikus performance ez a javából, saját életük egy-egy darabját, múltjukat, jelenüket és elképzelt jövőjüket élték át és meg 120 percben s a nézőkkel szoros kölcsönhatásban, projektorral és laptoppal, valamint egy nélkülözhetetlen mikrósütővel felszerelkezve. Multimediális előadásuk legviccesebb epizódja számomra az volt, amikor elmesélték, hogyan vettek részt tavaly nyáron tapasztalatgyűjtési céllal egy férfiaknak szóló Pick Up Artist-kurzuson, ahol megtanulhatták, miként lehet rámenős pasinak lenni. Az itt és most pillanatát élhettük meg pl. az e-mail jelen idejű, a nézőkkel közös megfogalmazása közben Jászay Tamásnak a „Jászai Mari 200. születésnapjának alkalmából tervezett összművészeti, interdiszciplináris előadás” ügyében. Összegzésül önmaguk megtalálását mutatták be a Szkalla-lányokban, vagyis az őket megformáló Torday Teriben és Béres Ilonában, YouTube videók montírozásával. Ez talán időben már kissé túllépte az én tűréshatáromat, ahogyan a mikrós süti elkészítése is. Ha valaki elmeséli a saját életét, annak epizódjait, az még nem válik automatikusan művészetté (ahogyan a Thealteren megfordult más életrajzi ihletésű előadások esetében is látható volt). Ezek a kis etűdök viszont túlmutattak önmagukon, hiszen mindenki számára adottak a lehetőségek, kérdés, mennyire bevállalós valaki és mennyire akar bármit végig vinni. Mert minden lehetséges, a siker csak önmagunkon múlik.

Ha már az autobiografikus előadásoknál tartunk, a szegediek nagyon várták a Bagossy Júlia rendezte és Márfi Márk által írt Lassan című önéletrajzi ihletésű előadást a szerző és Für Anikó szereplésével. Rendkívül nehéz élethelyzetekben, amikor trauma éri az embert, az írás sokat segíthet. Ezzel élt az író-szerző színész is, hiszen elveszített édesanyja megidézése volt a célja ennek a második, bensőséges hangulatú darabjának a megírásával (az első a Telik címet viselte, és készül a trilógia harmadik része is). A független színházi produkcióként (Lóvasút) megvalósult előadásban a szinte díszlet nélküli színpad közepén sokáig csak egy idősebb nőt látunk egy asztal mellett, aki óriási elszántsággal vesz részt egy felvételről közvetített istentiszteleten. Egészen addig, amíg el nem megy az áram és meg nem jelenik a fia, az összeolvasott szöveg szerint Fiú2. A nagyon életszagú „színház a színházban” szituációban kettejük játékából bonyolult családi viszonyrendszer rajzolódik fel, a fikció maga a valóság, amellyel az anyának és a fiúnak is meg kell birkóznia. Egyiküket a megértés és elengedés szándéka, másikukat a megértettség és a feloldozás vágya motiválja. Mennyire nincsenek azonos hullámhosszon a különböző generációk, mennyire fontos lenne a tiszta, egyenes beszéd, az őszinte, időben is helyénlévő kommunikáció az elhallgatások és csendek helyett – az előadás ezt az üzenetet hordozta magában.

Nemcsak kortárs előadások, hanem klasszikus szerzők is jelen voltak a fesztiválon valamilyen formában. Így a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Egy elment, a többi meg követte című, felnőtteknek készült mesedrámáját Bertolt Brecht két műve – a Carrar asszony fegyverei és Az anya – ihlette. Ebben egy magányos, meghasonlott népmesei hős, Ede (Dudás Dániel) azért indul el a háborúba, ahonnan mások inkább dezertálnak, mint barátja, Bence (Andrassew Milos Fülöp), hogy legyőzze azt, s megtalálja a békét. Az útján őt követő elrajzolt karakterek (Drunek Sára, Pintér Janka és Koós Csenge) a vándorlás során sorozatos veszteségeket szenvednek, mígnem felismerik Ede igazságát, miszerint áldozatok kellenek a béke érdekében. A ráismerés azonban elkésett, kudarcot vallanak. A Némedi Emese által írt és rendezett produkció a háború és béke napjainkban fájdalmasan aktuális kérdéskörét firtatta nagyon érzékeny és árnyalt megközelítésben, a fekete humor, az irónia, a nyelvroncsolás eszközét, népmesei elemeket és songokat (zene: Madarász Péter) felhasználva. Az előadásban végül szándékoltan érthetetlenné is vált a többnyelvű hangzó szöveg, s a hangsúly inkább a színpadi történésekre esett, emiatt a nézői figyelmet a fényekkel széttördelt jelenetek nem tudták maradéktalanul fenntartani.

Az emberi természet bonyolultságát, a férfi és nő viszonyát s annak ellentmondásos voltát mutatta meg A Mizantróp című Moliére-tragikomédiában az Anyaszínház, az RS9 Színház és a Jelenlét Színház koprodukciója. Menszátor Héresz Attila rendezte az előadást, tervezte a díszletet és a jelmezeket, valamint játszotta az önmagával vívódó címszereplőt is, pontosabban Alceste-n kívül Oronte-ot és Clitandre-t is. Hogy ezek akár egyszerre legyenek jelen, ezért a média segítségét is igénybe vették a karakterek megjelenítésében. Fantoly Nikolettet (Celimene), aki Alceste szenvedélyének tárgyát testesíti meg, hétköznapi, kopott jelmezekben láthattuk, míg Csáki Rita kettős szerepben (a rezonő, Philinte-ként és Arsinoeként) bravúros átöltözésekkel oldotta meg az egyik karakterből a másikba lépést. A retró hatású piros-fekete-fehér színek uralta színpadkép meglehetősen eklektikus Ezzel harmonizál a címszereplő vörös posztónak ható öltözéke, mely a társadalom arculcsapásaként hat. Petri György fordításának használata remek választásnak bizonyult, az előadás végére pedig mindenki eldönthette, mennyire képes azonosulni Alceste döntésével, illetve elgondolkodhatott azon, milyen lehetőségei vannak saját identitásának megőrzésére – száműzetés nélkül is.

Lestyán Attila, Urbanovits Krisztina és Martinkovics Máté – A színházcsináló,

 

KV Társulat – MASZK Egyesület (thealterphoto2025)

 

Egy másik klasszikus, Thomas Bernhard is visszatért a Thealterre, hogy ezúttal A Színházcsinálónak tapsolhassunk. A KV Társulat és a MASZK Egyesület közös előadása arra reflektál, milyen ma (Magyarországon) színházat csinálni. Megéri-e önmagunkat feszíteni Thália oltárára, egy életen át megszállottan dolgozni azért, hogy a közép-szerűek, akiknek nincs érzékük a magas kultúrához, pusztán jól szórakozzanak? Hiszen a dilettáns nézők – az előadás 
szerint – a hazugság ígéretéért járnak színházba, elvárják, hogy hazudjanak nekik, ezért fizetnek. „Minden idők legnagyobb színésze”, Bruscon egy óriási csavarral ebben 
az előadásban ráadásul nő, „klasszikus színésznő”. Urbanovits Krisztina rendező-dramaturg elementáris erővel formálta meg a megszállottan rögeszmés, zsarnok színházcsinálót. Az általa megformált karakter úgyszólván egyfolytában kinyilatkoztat, gondolatai egyetlen óriási monológgá sűrűsödnek a szinte üres színpadon („képzeljük el a díszletet, használjuk a fantáziát”), miközben ugráltatja tehetségtelennek tartott fiait, az ütődött és éppen törött karú Ferrucciót, a „nyomorékot” (Lestyán Attila), valamint az anyját kifigurázó, pimasz Brunot (Martinkovics Máté). A fiúknak nem lehetnek önálló ötleteik, pedig vannak, egyet be is mutatnak a közönség legnagyobb örömére. Minden egyes mozdulatukat (koreográfia: Cuhorka Emese), hangsúlyukat javítja a zsarnoki Bruscon, aki egyenrangúnak tartja magát Voltaire-rel és Shakespeare-rel, s önhittségében nem tudja, hogy Pirandellót idézi-e vagy éppen saját magát. (Vajon magára ismer-e és magába száll-e akár egy mai elhíresült rendező is?) Kérdés, meddig mehet el az instruálásban, meddig vállalható még, és mikor válik nevetségessé. A társulat tagja még a köhögős, néha felbukkanó vagy csak megemlített, háttérben mozgó férj (Dióssi Gábor), akinek szinte nincs is szövege, tekintetének találkozása a nézőkével annál beszédesebb. Rendkívül erős a jelenléte. Az eredetileg háromfelvonásos monstre Bernhard-darabot Urbanovits Krisztina alaposan átdolgozta, hogy a (független) színházi lét önvallomásává válhasson. Az előadáshoz sokat tettek hozzá a fiúk által előadott Mozart-áriák és Cuhorka Emese koreográfiája is.

Nem volt egy pillanatra sem kacagtató a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! történetek a hátországból című dokumentarista koncert-színház (Sarolta Kulturális és Közéleti Tér – Soharóza), amely visszarepített az időben, 1944‒1945-be, hogy a második világháború sokáig elhallgatott szörnyűségeit szenvedjük végig a Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplórészleteire és Polcz Alaine Asszony a fronton című művére épülő előadásban. Döbrösi Laura Polcz Alaine-t, Levko Eszter Gyarmati Fannit személyesítette meg, a színpad közepére helyezett óriási ebédlőasztal körül serénykedő Száger Zsuzsa időnként átvette tőlük a megszólaló szerepét. Ez az asztal jelentette a biztonságot, az otthon melegét, a helyet, ahol a jóízűen elfogyasztott étel mellett a család kibeszélheti problémáit, s ez biztosította egyben az előadás közegét, a vágyott biztonságot is. Mire vége lett a játéknak, a csipetke is készen lett, tálalhatóvá vált a forró, gőzölgő leves… Azonban ez az asztal lett Gyarmati Fanni abortuszának a színtere, ahol csaknem életét vesztette, s miközben hallgatom a fásult monológot, szinte érzem a fájdalmat, amelyet elszenvedett és vele dermedek. Az elhangzó, már-már szenvtelen vallomások annyira megrázó erejűek, hogy az előadás első pillanataitól csorognak a könnyeim, hiszen a fekete ruhába öltözött nők higgadtan, méltóságukat és belső tartásukat megőrizve idézték fel azokat a megpróbáltatásokat, amelyeknek tanúi, illetve részesei voltak. A pusztán testnek tekintett, meggyalázott nők a felszabadító Vörös Hadsereg katonái által elkövetett rémtettek, szenvedéseik közepette sem veszítették el önmagukat. Ahogyan a három színésznő, szemben a nézőkkel monologizál, nemcsak együttérzünk velük, hanem osztozunk a tehetetlenségükben, megértjük azt a szégyent, amit kiszolgáltatottan át kellett élniük. Vallomásaikba belesimul a háttérben éneklő kórus, amelynek tagjai időnként a széken ülő nők közé nyomulnak, s energikusan, erőteljesen és nagyon szépen énekelnek ismert orosz dalokat. Néha riasztó harsánysággal érzékeltetik az erőt. Az előadás legdrámaibb jelenete Polcz Alaine felismerése, hogy még az anyja sem érti meg azt, amin keresztül ment. Mert valóban hihetetlen és felfoghatatlan. Szenvtelen párbeszédben idéződik fel az a bizonyos vacsora, amelynek hangulatába belehasít a címadó mondat: „Kislányom, mondd, hogy nem igaz! – mintha bármikor is meg nem történtté lehetne tenni egyéni vagy történelmi traumákat, szörnyűségeket.

Ugyanezt a katartikus fájdalmat élhették át a nézők A Tíz hónap Babilon-ügy című monodrámát nézve (Gólem Színház). A színpadon megjelenő színésznő, Fullajtár Andrea nemcsak megszemélyesítője a naplót író Galló Olgának, hanem az unokája, aki saját életének meghatározó darabját is elénk tárja a nagymama lágerben írt holokausztnaplója és levelezése alapján (dramaturg: Solt Róbert). A szerepbe lépés a távolságtartás legbiztosabb eszköze, hogy kívülről szemlélhesse a nagymama haláltáborbeli és azon túli szenvedéseit, valamint, a kis ceruzacsonkokkal körmölt memoár kiadása érdekében folytatott küzdelmét a Kádár-korszakban. A csak jelzésszerű díszletek között – egy íróasztal, rajta írógép, egy retró rádió, egy telegépelt papírlapokkal tapétázott sarok (díszlet- és jelmeztervező: Simon Ferenc István, rendező: Borgula András) – párhuzamos monológokat hallunk. Szinkronban szólal meg a naplóból feltáruló múlt, illetve szembesülünk az azt elfogadni nem akaró, a szembenézést nem vállaló közelmúlt rendszerével Fullajtár Andreának minden rezdülése játszik a Régi Zsinagóga színpadán. Még nem látjuk őt, de már halljuk bársonyos hangját, majd belép és betölti a színpadot. Keserű humort érezni a szövegben, amikor Hofi Gézának adná alapanyagul a naplót Galló Olga. Egy autobiografikus történet mindig akkor válik értékessé, ha önmagán túlmutató jelentéssel bír. Ez a 80 perc a könnyes szemmel meghajló Fullajtár Andrea jóvoltából ilyen.

A Thealter zárónapja unikális csemegét kínált, hiszen háromszor állt színpadra egyazon szí-nész az Aradi Kamaraszínház Tapasztó Ernő rendezte három monodrámájában. Ebből kettőt – a Rudolf Hess Tízparancsolata és a Sex, Drugs, Gods & Rock’n Roll címűt – már láthatott 2008-ban, illetve 2014-ben a szegedi közönség, míg a Kean először szerepelt a fesztiválon. A három 50 perces előadásban Harsányi Attila elementáris erővel vitte magával a közönséget, a sötét oldalt megmutatva: egy náci főbűnös, Hess, valamint Káin és Kean próbálta igazolni cselekedeteit a közönség előtt.

Az Aliga Nelega drámája alapján készült Rudolf Hess Tízparancsolata Hitler helyettesének utolsó gondolatait közvetíti. A Nürnbergben tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Hess, „a század legnagyobb bűnügyi tévedése” éppen öngyilkosságra készül 1987. augusztus 17-én, az „Öngyilkosok Világnapján”, ám előtte megtisztulásként végigtekint életén a tízparancsolat alapján. Fekete papi zubbonyban, az ártatlanság komor szobraként magasodik a nézőtér fölé, mély meggyőződéssel állítva, hogy hitt Istenben és betartotta a parancsolatait. Miközben lázasan beszél, a testét megvilágító reflektor célkeresztjében véres húst tép a fogaival, majd üvöltve ledarálja azt kézfejével együtt, félmeztelenre vetkőzve tisztálkodik, árnyéka a fehér háttérre vetül, mosdóvizéből iszik – mi pedig rendre elborzadunk. Igazi rémnek látjuk a hatalmi gőgjétől megittasult Hesst, Harsányi Attila megformálásában egy szörnyszülött ő.

A Sex, Drugs, Gods & Rock ’n’ Roll című előadásban (a Bakelit Multi Art Center és a MASZK Egyesület közös produkciója) más oldaláról mutatkozott meg a színész. Az amerikai Eric Bogosian és a portugál José Saramago szövegeiből, saját ötleteket felhasználva állt össze az előadás. Itt is, akárcsak a Rudolf Hess Tízparancsolatában, minimális díszlettel dolgozott a rendező, Tapasztó Ernő – a hangsúly kifejezetten a provokatív szövegen volt. Harsányi Attila ingben és gatyában, az Úrral folyamatosan perlekedő Káinként egy forgószékben ülve mint menedzser pörög, telefonál. Hol a feleségét irányítja, hol Noéval beszél, vagy éppen ebédet rendeltet titkárnőjével, akit Angyalkának nevez. Egészen profán hangvétellel, más nézőpontból idéződnek meg ismert bibliai történetek, így Lót és felesége cselekedete is észszerűnek tűnt, mert ki ne nézne adott helyzetben a háta mögé? Természetesen drogos meséket is hallunk, végül felhangzik az üzleti szempontból értékes Halleluja is egy plüss rénszarvas egyéni performance-ával súlyosbítva. Tulajdonképpen lehet így is értelmezni az Istenhez fűződő viszonyunkat, s az előadás végén megkönnyebbülten nevethettünk.

Az Aradi Kamaraszínház Kean című bemutatójának nyitó színpadképe lefelezte a Régi Zsinagóga színpadát. Fekete, táblaszerű fal, középen egy fekete trón – vagy inkább villamosszék? –, ami nem is volt meglepő, hiszen egy színészkirályt vártunk. A kép közepén mélyedés, a peremből füst szivárgott, a Pokolban éreztem máris magam. Kíváncsi voltam, mikor kerül le a háttérből a „FRAGILE” feliratú ragasztószalagokkal felerősített fekete zakó. (A rendező, Tapasztó Ernő Harsányi Attilával közösen jegyzi a díszletet, valamint a jelmezt, továbbá ketten osztoztak a dramaturgiai munkán is.) Vártam tehát a színészkirályt, akiről korábban olvastam már, de az előadás után minden előzetes tudásom felejtőssé vált. Kean, „Shakespeare reinkarnációja” számomra már csakis a Harsányi Atilla által 50 percen keresztül prezentált őrület.

Monológja magáról A színészről, a színészi létről szól, időtlenné tágulva. Olykor nem is értettem pontosan, mit mond, mert orra alá motyogott folyamatosan, s csak ismerős szófoszlányok ütötték meg a fülem. De kiről beszélt tulajdonképpen? Melyik korból és melyik korról? Mit keres itt Hannibál Lecter és a népszámláló a lóbabbal? Shakespeare hősei, III. Richárd, Hamlet, Othello, Lear helyett Pinokkiót kell játszania? Nyelvtörők és mindenhonnan Shakespeare-áthallások. A saját család feláldozása és Szoboszlai (Dominik), továbbá mindenkori színházigazgatók kritikáját halljuk, térben és időben össze nem illő személyek füstként gomolygó káosza. Miközben Harsányi pontosan tudta, mit akar mondania a hiteles színészi munkáról, igazgatókról, vidékre száműzésről és méltatlan szerepekről, én – bevallom – időnként elvesztettem a fonalat. Végül beterített a performance-szá vált előadás: kényszerzubbonnyá lett az a bizonyos falra ragasztott zakó, fröccsent széjjel a fehér-piros-kék festék, amellyel Kean, a színész extázisban bekente magát. Ebből jutott a cipőmre is, de már akkor azt gondoltam, hogy le sem fogom mosni, mert én is kimerültem nézőként, nemcsak az óriási bravúrt végrehajtó, a színész magányosságát megtestesítő Harsányi Attila. A színpadról hirtelen távozva, utolsó villanásként még meghökkentette a közönséget, majd a döbbenetes csendbe visszatérve leült arra a bizonyos peremre és kiszólt: „Van valakinek egy cigije?”

Látva a nyolc nap előadásait, mindaz, amit eddig tudtam a független színházak nehézségeiről, összegződött bennem.

Nincsen pénz, ezért nem lehet próbatermet és előadóteret bérelni, ezért nem futja díszletekre, profi (?) jelmezekre, sokszor a hangtechnika és a fény megoldása is a színészek feladata. Mindez azonban nem vált az előadások kárára, vibrálóan izgalmas kalandban lehetett részünk.

Én ezekkel a bámulatos Színházcsinálókkal vagyok és maradok.

Ódor Klára