Beszélgetés Lábán Katalinnal, a 36 éves RS9 Színház egyik alapítójával, vezetőjével

 

Lábán Katalin rendező, színész, szerző, az idén harminchatodik éve működő RS9 Színház igazgatója. Színész szeretett volna lenni, majd rendező, de eltanácsolták. Az ELTE-n angol szakos bölcsészként végzett, majd 1979‒80-ban a Minnesotai Egyetemen színházrendezést tanult. 1990-ben Dobay Dezsővel megalapították az RS9 Stúdiószínházat. Sokféle nehézséggel kellett szembenézniük, de a színház azóta is működik, s Budapest színházi életének jelentős tényezője.

 

 

Valójában már a nyolcvanas évek elején megfogalmazódott bennünk Dobay Dezsővel, hogy jó lenne színházat nyitni, de akkor ez álom, valamiféle játék volt ahhoz, hogy mit is szeretnénk az életünkkel kezdeni. Hazajövetelem után Szolnokon, majd Kecskeméten dolgoztam színházban, s egyre jobban fölerősödött bennem, hogy én kicsi színházat szeretnék. Ezek 
a kőszínházak túl nagyok ahhoz, amiket én szeretnék, Beckettet, Gombrowiczot, meg Karl Kraustól Az emberiség végnapjait. 
A Szkéné Színházban kaptam lehetőséget, s ott rendeztem Beckettet, de ugye ott nemcsak én voltam. Ott volt Somogyi István nagyon jó előadásokkal, meg a 180-as Csoport; csak egy-két név: Forgács Péter médiaművész, Gőz László – ő a Budapest Music Center –, Mártha István, Melis László, Szemző Tibor, Faragó Béla, Hobo. Nagyon sokan voltunk arra a kis térre. Amikor jött a rendszerváltás, őrületes energiákkal kezdtünk helyet keresni.

Nagyon jó helyet találtatok közlekedés szempontjából is. Közel a Deák tér, ugyanakkor távolabb a nagy nyüzsitől…

Akkor ezen a környéken egyetlenegy kocsma volt. Egyébként hatvan-hetven helyet megnéztünk, de én rögtön éreztem, hogy ez kell nekünk. Még akkor tanács volt, nem önkormányzat, s a Helyiséggazdálkodási Osztályra küldtek. Ott ült egy kedves hölgy és megkérdezte, hogy mit akarunk csinálni a háborús óvóhellyel, melyet azóta zöldséges pincének használtak. „Mit? Színházat akarnak? Akkor azonnal kiutalom”. Az volt a szerencsénk, hogy ő tudta mi az, hogy színház. Amikor ez történt, volt egy nagyszerű, hat fiúból és hat lányból álló társulatunk. Csak a szakmunkákra kellett hívnunk embereket. Nagyon-nagyon flow-ban volt az egész társaság, hordtuk a homokot, töméntelen mennyiségű teherautó szállította el azt a mérhetetlen mennyiségű szemetet. Az adott erőt, hogy saját színházat akartunk. Dezső talált egy Gombrowicz-darabot, majdnem egy évig próbáltuk énektanárral, balett-tanárral. Ezzel a darabbal, az Operettkával nyitottunk 1990. március 14-én. Hihetetlen nagy siker volt. Valahogy összetalálkozott 
a nézők világérzésével, hogy mi is ez a rendszerváltás, hogy is lesz, mint is lesz. A darab visszatérő mondata: a „merre haladunk” összecsengett ezzel. Az előadást nagyon sok helyre meghívták Európában. Eljutottunk az Edinburghi Fesztiválra, ahogy az utána következő darabbal, Witkiewicz Menyegzőjével is.

A rendezők adottak voltak, de nemcsak darabokat kellett választani, hanem játszó személyeket is…

Nem kellett keresgélni, mert jöttek. Így jött Huszár Zsolt, hogy azonnal főszerepet akarok, jött Balogh Rodrigó, aki már azóta színházat alapított. Jöttek sorra a fiatalok, a frissen végzettek, akiknek lehetőség kellett. Volt, akinek ez egy ugródeszka volt. Itt megcsillanhatott mint tehetség, s mehetett tovább. Ez nem baj, erre mindig büszke voltam. Ne legyek büszke arra, hogy Németh Ildi, aki itt alapító tag volt, New Yorkban nyitott színházat?

Sokféle színház volt akkor is. Ti milyen színházat akartatok?

Kortárs színházat akartunk, főleg XX. századi szerzőkkel, de ha nem kortárs, akkor abban gondolkodtunk, hogy valamilyen módon aktualizáljuk, hogy annak tartson tükröt, ami bennünket körülvesz. Volt, amikor az érzelmekből indultunk ki, mert színházon belül is nagyon fortyogtak az indulatok, szerelmek, gyűlöletek, a megcsalatás. Volt, hogy 
a darabok ezt tükrözték, ezeket az érzelmeinket, de nagyon sokszor a politikai és társadalmi helyzetet is. Az előadások tükröt tartottak annak, ami éppen azokban az években zajlott. Ezért volt, hogy nagyon sok előadásunk összetalálkozott a nézők érzelmeivel, gondolataival. Mi sosem voltunk igazán szórakoztató színház. Talán amit most Bánfalvi-Orosz Eszter rendezett Stephen Leacock két novellája alapján, a Nektek semmi sem jó, az egy vicces darab. Általában a nézők inkább könnycseppekkel a szemükben vagy magukat, vagy a szereplőket siratják.

Visszatérve a darabválasztásra, ezeket az első periódusban, 1995-ig mindig Dezső találta ki. Addig mindent közösen csináltunk, csak utána váltunk művészileg is külön.

A színház megmaradt.

Igen, megmaradt. De addig mi együtt rendeztünk, együtt csináltunk mindent. Ő választotta a darabokat, inkább a fi-lozófiával foglalkozott, mert nemigen szeretett próbálni. Én szerettem próbálni és imádtam a színészekkel foglalkozni. Így jól kiegészítettük egymást. A szakítás után is békében megvoltunk. Akkor én írtam darabot, meg rendeztem is. Mindent megbeszéltünk, azt is, hogy most fél évig te próbálsz, aztán én. A színház jól működött, a néző ebből nem vehetett észre semmit. Amikor szétváltunk, akkor 
a színészek jó része elment, mert meg-ijedtek. Rögtön jöttek helyettük mások. Abban soha nem szenvedtünk hiányt. Jöttek sokan, mert velünk akartak dolgozni. Balkay Géza bekapcsolódásával aztán ő válogatta és rendezte a darabokat. Én inkább őt támogattam abban, hogy színpadra vihesse azokat a műveket és azokat a szerepeket, amikre addig nem volt módja. A Liliomot például nem játszhatta el, de így legalább megrendezhette.

Erős színházi egyéniségek formálták az RS9-et…

Igen, tulajdonképpen az elejétől fogva velünk volt Vallai Péter, de játszott itt Igó Éva, Börcsök Enikő, Csuja Imre. Színpadon voltak nagy színházban, de nem mindig olyan szerepben, amire vágytak. Itt lehetőségük volt arra is, hogy bár különböző színházakhoz kötődtek, itt együtt játszhassanak. Akkor volt egy ilyen vonulata is a színháznak.

Az én régi társulatomból mára csak Nagy Feri maradt. A harmadik vonulat az volt, amikor kezdtünk befogadni produkciókat. Ha valaki megjelent, hogy tele van ötletekkel, szeretne rendezi egy monodrámát, vagy kisebb léptékű darabot, örömmel fogadtuk. Mára már sokkal több a befogadott, mint a saját produkció. Ennek az az oka, hogy nem kapunk olyan pénzügyi támogatást, amiből fizetést adhatnánk a színészeknek.

Balkay Géza 2006-ban, nagyon fiatalon hagyott itt bennünket.

Akkor én úgy éreztem, hogy nincs tovább, mélységes depresszió után terápia kellett, hogy földolgozzam. A színházat Dobay Dezső vitte. Nyolc évig én itt nem voltam vezető. A sors nagyon érdekesen intézett dolgokat, akkoriban hívtak filmezni (Tóbi, 2005; Egyetleneim, 2005; Hal a Parton, 2006; Majdnem szűz, 2008), Vajda Róbert hívott a Budapesti Zsidó Színházba, Koltai Juci 
a Holdvilág Kamaraszínházba, szóval nem szakadtam el teljesen a szakmától akkor sem, s angoltanításból éltem. A terapeutám tanácsára kezdtem el a drámaterápia felé fordulni.

De visszakapcsolódtál az RS9-be Dobay Dezső halála után.

Igen. 2006 és 2014 között ő nagyon sikeres évadokat zárt. Akkor hívta ide Vallai Pétert, Csuja Imrét, Csáki Rita rendezett több darabot, s ekkor kapcsolódtak szorosabban ide Menszátor Héresz Attiláék is. Ők valamennyien nagyon erős színházi egyéniségek. A mai napig itt van Paizs Miklós a Don Giovanni egyszemélyes, ujjbábos előadásával. Igen, visszajöttem a színházba, mert a színháznak lennie kell! Nyitottunk a fiatalok, a fiatal drámaírók és a rendezők, színészek felé. Nekik ez egy lehetőség. Azt vallom, egyszer mindenki jöhet, s utána meglátjuk a folytatást.

Ezért szerveztek fesztiválokat is?

Igen, mert a kihagyás után úgy éreztem, hogy tájékozatlan vagyok. Nem ismerem az új törekvéseket, a szerzőket, ezért meghirdettük az RS9 off fesztivált. Nagyon érdekes ismerkedés volt szá-momra a fiatalokkal, a szerzőkkel és 
a rendezőkkel, s ez ment is egészen addig, amíg a pandémia félbe nem szakította.

 

 

Az RS9-ben játszóhelyek vannak fönt is és lent is.

És van egy harmadik is, a fehér terem. Ez azért is fontos, mert ez igazi próbaterem. A Vallai kertnek azért lett kert a neve, mert 2012-ben, amikor Vallai Péter meghalt, kaptuk ezt a helyiséget az önkormányzattól. A háború előtt itt a zsidó hitközség szegénykonyhája üzemelt, a befalazott ajtó mögött volt a konyha. Most egy néni lakik abban a részben, amit az udvar felől lehet megközelíteni. Este tíz után ezért már nem zajonghatunk. Itt pedig rengeteg növény volt, Péter sokszor meghívott bennünket a házához, a kertjébe, s rengeteget buliztunk. A kert szó ezért került a képbe, pedig már nincsenek növények sem, de annak az emléke, hogy Péter minden este itt ült akkor is, ha nem játszott.

Milyen darabokat játszanak lent a pincében és milyeneket itt fönt?

Először ugye a pincét hoztuk rendbe, ami most már világítás- és hangtechnikával is jól felszerelt. Ez a Rumbach Sebestyén utca 9-es szám alatt van. Amikor a szomszéd ház felől betörtek hozzánk, akkor láttuk, hogy ott még egy ugyanekkora tér van, s kiigényeltük az önkormányzattól. Itt lett a kávézó és jó pár évvel később a fehér terem. Hogy mit játszanak fönt és mit lent, az a rendezőkön múlik. A fönti részben általában verses estek, zenés produkciók vannak, lent pedig a hagyományosabb színház.

Harminchat év nagy idő. Változott a repertoár jellege?

A koncepció maradt, hogy kortársakat játszunk; próbálunk tükröt tartani úgy, hogy direkten soha nem politizálunk. Nekem mindig nagyon fontos volt a sűrítés. Meyerhold koncepcióját mixeljük Sztanyiszlavszkijéval, vagyis ez itt egy intim tér, elgondolkodtató, érzelmeket megmozgató előadásokkal. Eleinte inkább az értelemre kívántunk hatni, mostanában inkább az érzelmekre. Ebben az évadban példáulShakespeare Titus Andronicusát választottam, a háború szörnyűségei, s a hátország szenvedései miatt. Itt nem folyik vér, de a lényeg benne van. A másik ezévadi bemutató Janka lányom ötlete volt, hogy itt már annyi külföldi él, csináljunk számukra is színházat. Így mutattuk be Harold Pinter Revue Sketches-ét (Kabaréjelenetek) az én rendezésemben. Ősszel volt a bemutató, s lesz áprilisban is előadás belőle. Jelentkezett aztán egy amerikai rendező, hogy meg szeretné nálunk rendezni angolul Füst Milán darabját, amit ő fordított. Ennek nagyon örültem, mert ez nagyon illik hozzánk! Széles László is jelentkezett, aki-vel a Kean után most a Köpönyeget csináltuk. Eleinte nem értettem a választását, aztán rájöttem, hogy mennyire fontos a hatalomtól megnyomorított kisember sorsának felmutatása. Egy kétszer egy órás előadás lett belőle. A háborús helyzet miatt azt gondoltam, hogy megrendezem a Hekabét, Euripidész darabját, amely a háború miatt sérült nők sorsát boncolgatja. Erre nem kaptunk projekttámogatást, viszont kaptunk a Magyar Elektrára. Úgyhogy azt fogom megcsinálni. Egy hónapban több előadást tartunk fönt is és lent is. Itt van Koleszár Bazil Péter, Menszátor Héresz Attila, Csáki Rita, Ladjánszki Márta táncművész-koreográfus, s ők is dolgoznak. Itt van a Kollektív jelen, csupa fiatal táncos, improvizálnak.

A működés anyagi feltételeit hogyan sikerül megteremteni?

Kínszenvedés mindig. Ez nem változott. Voltak jobb és rosszabb periódusok. Tavaly például munkanélküli segélyre kellett elküldenem mindenkit, mert nem tudtam fizetést adni. Pályáztunk, és nem kaptunk semmit. Most talán egy kicsit magunkhoz térünk az úgynevezett közösségi finanszírozással. Vannak nézők, akik ezer, kétezer, tízezer forintot küldenek havonta. Ez óriási dolog, ebből tudunk működni. Jótékonysági estet is szervezünk májusban. A kerülettől kaptunk hétmillió forintot, így most a bérleti díjat ki tudjuk fizetni. Mindig valahogy ez a zsákfoltozás megy. Három embernek van fizetése nálunk. Én itt önkéntes vagyok.

 

 

Széles László a Kean című előadásban

(forrás: RS9 Színház)

 

Sokféle program van, nemcsak színházi előadás. Voltam itt irodalmi esten, zenés műsoron, nyaranta pedig gyerekeket fogadtok.

Igen, nyári napközis tábor van, már régóta csináljuk, és idén is lesz. Észrevettem, hogy a nyolc‒tizenkét éves gyerekeket a szülők nem hagyhatják otthon, valami értelmes elfoglaltság kell számukra, itt pedig jó központi helyen vagyunk. Eredetileg úgy indult, hogy a gyerekekkel együtt készítünk színdarabot. Hétfőn megismerkednek egymással olyan játékok által, amik foglalkoztatják őket, érzelemfókusszal. Tehát mikor haragszol, mikor félsz, mikor undorodsz, mikor örülsz, mikor szomorkodsz – ilyenféle érzelmek köré épített jelenetekkel. Kedden‒szerdán megcsináljuk a karaktereket, csütörtökön a jelmezt, pénteken pedig előadás. A gyerekek fantasztikus előadásokat hoznak létre, különösen akkor, amikor eljátsszák a családjukat. A témát nem én adom, én csak a technikát meg a jelmezt. A nyári táborokat már nem én vezetem. Szerencsére a lányaim folytatják ezt a munkát. A koncepció csak egy picit módosul, mert Juli lányom nagyon szereti a zenét és a mozgást, Janka pedig az érzelmi kibontakoztatást érzi nagyon.

Dolgozol a Nap-kör mentálhigiénés alapítványnál, vezeted a Színjátszó művészetterápiás csoport foglalkozásait, amelyeket érzelmileg labilis személyiségek számára indítanak az érzelemszabályozás céljával.

Ez a foglalkozás nem áll távol a színháztól. Amikor Balkay Géza halála után azt éreztem, mindennek vége, elvitt a barátnőm dr. Ratkóczi Éva doktornőhöz. Az ő hatására kezdtem el járni a rogersi személyközpontú terápiára és tanulni azt. (Carl Rogers humanisztikus elmélete szerint az ember alapvetően jóindulatú, racionális és fejlődésre törekvő lény, aki önmegvalósításra törekszik. A személyiség középpontjában az énkép áll, és a mentális egészség kulcsa a tapasztalatok és az énkép közötti összhang – kongruencia –, amelyet    a feltétel nélküli elfogadás, az empátia és a hitelesség segít.) Aztán jártam 
a Károli Gáspár egyetemre, elvégeztem az érzelem fókuszú terapeuta kurzust, most családterapeutának tanulok. Állandó képzésben vagyok. Az emberekkel való foglalkozás mindig is közel állt hozzám, az RS9 pedig mindig is személyközpontú volt. A színészekkel kapcsolatban ez elengedhetetlen. A szereposztásnál az ember megpróbálja figyelembe venni a színész karakterét, hogy az alak belőle jöhessen. Ilyenkor a színész szívesen jön a próbára. Amikor a Nap-körben a doktornő kérésére elkezdtem ezt a terápiát vezetni, rájöttem, hogy én nagyon hasonló dolgot csináltam harminc évvel azelőtt, amikor workshopokat tartottam színészeknek. Most már nem tartok ilyeneket. A terápián is az érzelmekkel dolgozunk. Foglalkozunk azokkal az emberekkel, akik kétségbe vannak esve, akik nem tudják, ho-gyan tovább, akiket bántalmaznak. Tulajdonképpen a színháznak is van ilyen hatása, amikor előadás után elgondolkozik a néző, hogy vajon hogy is van az ő életével. Foglalkozom azzal a gondolattal, hogy itt a színházban is szervezek egy ilyen programot. Aztán nagyon régi tervem a III/III-as problematika, de ahhoz nagyon komoly kutatómunkára lenne szükség. Nekem is volt megfigyelőm. Minden rendezésemet nézte a Szkénében. Amikor 1987-ben a Soros Alapítványtól megkaptuk a tá-mogatást, hogy színházat alapíthatunk, akkor fölhívott és gratulált. Senki nem tudta a számunkat az albérletben, csak ő. Lehet, hogy most is lehallgatják a telefonomat, de nem érdekel. Igyekszem nem ártani senkinek, sőt megpróbálok valamit hozzátenni a világhoz. Tudom, hogy én már hozzátettem. Azzal, hogy Budapesten van ez a színház, azzal én hozzátettem Budapesthez, ehhez a városhoz, amit nagyon szeretek. Azzal is, hogy foglalkozom olyan emberekkel, akik megkérdőjelezik, hogy érdemes-e élni, s én megpróbálom meggyőzni őket, hogy igen.

Mi ad erőt?

Nagyon sok energiával születtem, alkatilag is tele vagyok energiával, és van egy attitűdöm, hogy nem adom fel. A színház mindig is fontos volt, tizennégy évesen már színdarabot írtam. A szüleim nagyon nem akarták, hogy színész legyek, „magas vagy, nagy az orrod, nem vagy a színpadra elég szép”. Harcolni kellett azért is, hogy egyetemre mehessek. A családunkban voltak híres színészek, Lábán Rudolf híres táncos volt, Lábán Izidor bácsi nagyon híres színész volt Hamburgban. Szüleim ellene voltak, de genetikusan bennem volt a tánc meg a színház. Operarendező akartam lenni, jelentkeztem is itthon, de Vámos László azt mondta, hogy „ez nem hölgyeknek való szakma”. Utólag hálás vagyok neki, mert nem jött volna létre az RS9, ha én operarendező vagyok. Örülök, hogy minden nehézség ellenére mégis sikerült ezt a helyet létrehoznom.

 

Az interjút készítette: Józsa Ágnes