Beszélgetés Kisari Szabolccsal, a Titkos menetrend szerzőjével

 

A Titkos menetrend című darabot, amely a Budapest 150 drámapályázaton megosztott harmadik helyezett lett, az RS9 Színház mutatta be 2024 novemberében, s játssza ma is. A szerzővel, Kisari Szabolccsal az előadás dramaturgja, Bánfalvi-Orosz Eszter beszélgetett.

Az előadás ismertetője szerint Erika és Péter boldog, nyugodt házasságban élnek. Budai, gyönyörű panorámás, hatalmas lakás, kocsi, Péter épp egy fontos megbízás, előléptetés előtt áll. Nincs semmi gikszer, probléma. Mindenük megvan. Látszólag… Elég ez egy házassághoz? Mi kell a boldogsághoz? Elég ez Erikának? És Péternek? A férj különös megoldást talál felesége visszacsábítására. Titkos menetrend?

 

 

(fotó: Bánfalvi-Orosz Eszter)

 

A Titkos menetrend női főszereplője kilép megszokott helyzetéből – ahol nem léteznek gondok – és bejárja Budapestet, de mintha sehol sem találná a helyét.

Sokat foglalkoztatott az osztálytalanság, vagy inkább otthontalanság gondolata. Az, hogy az ember nem nagyon találja a helyét a meglévő dolgokban itt Budapesten. A szüleim első generációs értelmiségiek, feljöttek Budapestre, én vagyok az első a családban, aki itt született. Csepelen nevelkedtem, a mai napig is nagyon szeretem, de hát nem voltam csepeli. Budapesti sem tudok lenni, mert nem tudok Budapesten lenni,    nem tudom befogadni ától cettig. A második kerületben lakom, ez nagyon jól hangzik. A Margit körúton és a Víziváros egy kis részén jól érzem magam. A drámában is valahova vissza akar menni a főhős, megpróbál keresni egy olyan pontot, ahonnét visszanézi a dolgokat és újra rakosgatja a legókat, újraépíti az életét. Keres egy biztos pontot, ahol otthon lehet. Erika a darabban visszamegy Csepelre, ahol először laktak a férjével. Csak ez a visszamenés több formában is létezhet, a visszatérés a „kezdetekhez”. Erika meghatároz önkényesen egy pontot, hogy    itt volt a fordulópont…! Ami lehetetlen. Az már elmúlt. Elég sok frusztrációt is okozhat, ha valaki így van ezzel. Más lehetőség, hogy az ember mint díszletet visszanézi a múltat, annak különböző pillanatait. Csak szemléli.

Fontosak ezek a helyek? Csepel, Tótkomlós (Erika szülőhelye), Fehérgyarmat (Péter szülőhelye)?

Az, hogy a főszereplők, Péter és Erika vidékiek, nagyon fontos. Hogy feljöttek Pestre. Érzelmileg én is valahol vidékre vagyok bekötve, a Viharsarokba. Dél-Magyarország, Dél-Kelet-Magyaror-szág, alföldi vidék, és akkor    elkezdtem rakosgatni, hogy az ottani történetek hogyan állnak össze. Tótkomlóshoz különösebben nincsen közöm. Átbicikliz-tem rajta. Fehérgyarmat az egyik kedvenc magyar tájegységem központi helye, felső Tisza terület, ott van    mellette egyébként Kisar, de már nem él ott a családom, fene tudja,    mikor éltünk ott egyáltalán. Az ellenreformáció idején űzték el onnan az őspapát állítólag. De az egy csodálatos kör-zet, és Fehérgyarmatot nagyon szeretem. De van bennem    egy ambivalens érzés is, hogy amúgy nem laknék ott. Nem laknék már Mezőberényben, ahol a szüleim élnek, nem laknék Tótkomlóson sem. Szeged talán az egyetlen hely, ahol el tudom képzelni magam. Van vonzalmam Szeged iránt, de ott se laktam soha. Budapesten jól érzem magam, de nem kell már úgy néznem ezt az egészet, hogy de jó lenne, ha közöm is lenne hozzá. Szeretek itt lakni, de ha meghallom a világban, hogy Budapest, nem kapok a szívemhez, hogy ó, az enyém!

Pest, Buda, van-e konkrét hely, ami fontos számodra, vagy inkább ez az otthontalanságérzet a jellemző…?

A Vízivárost azért szeretem, mert kicsit atipikus a formája van. Falu a városban. Az a kis közeg nekem emberszabásúbbá teszi az egészet,    na ott, az az én helyem.    Vannak helyek a városban, ahol egyszerűen szorongok mind a mai napig, mert    valami különös módon idegenek. Erika, a főhősnő is hasonló helyzetben van. Jogot végzett, nagyon okos nő, rettentő intelligens, szorgalmas. Nem a férje tette alá azt, amit elértek – abban Erika is nagyban benne van. Aztán mégis az lett a státusza, hogy ő a feleség, és Péter viszi a vállán a dolgokat. Erikának ez nem is okoz igazán törést, sőt, még akkor sem, amikor elkezd BKV-zni, ami ugye a fő    konfliktusforrás. Ő továbbra is szereti a férjét, csak azt mondja, oké, de most talán eljött az én időm, hogy megnézzem, egyáltalán hol élek. A darab keletkezésének motivációja egyébként egy utcáról elkapott mondat volt. Egy szülő azt mondta, hogy nem tud semmit az új tanító néniről, de reméli, nem BKV-val jár.    Nem hagyott nyugodni    a lehetőség,    hogy egy gazdag nő elkezd BKV-zni,    megnézi, hogy hol él, hogy hová jutott, és hogy mi veszi, vette körül.

Az Erika‒Péter házaspárnak, a budai gazdag világnak volt valami előzménye a te életedben?

Nem. Ez azért is vicces, mert tényleg voltak, akik feltették nekem a kérdést, hogy na ki az az Erika. Úgy gondolták, hogy ezt meg lehet feleltetni, hogy bizony ebben én is benne vagyok, de nem, semmilyen formában nem vagyok se a Péter, se az Erika. A BKV Oktatóba talán a saját idealizált képemet tettem bele. Mert például sokszor gondolok arra,    milyen az, amikor az ember úgy él, hogy a többieknek teljesen mást jelent az, amit csinál. Hogy ő    hétköznap mondjuk a BKV-nál villamost vezet, de meglátja benne a távlatokat. Elképzeltem, hogy tényleg van egy ember, aki megelégszik azzal, hogy vezet egy villamost, buszt, trolit, bármit, és közben gondolkodik; nyilván odafigyel az utasok biztonságára, odafigyel a szabályokra, odafigyel mindenre. Ez ad egy keretet. Itt mindenki ideális figura. Péter belátó,    Erika okos, vagy ott van az Ügyeket intéző személy – akin még én is nevettem, miközben írtam – és a BKV Oktató, ők mindannyian olyanok, akik-kel szívesen lennék körbevéve.

De nem vagy.

Ez az, amit viszont nem tudunk, mert lehet, hogy körbe vagyunk véve velük, ez az abszurditása egyfelől a darabnak, hogy egyébként ez lehetséges. Azt mondják, hogy ez egy romantikus komédia – szeretnék rámutatni, hogy nem! Abszurd, hiszen ilyen a valóságban nem történik. Nincs olyan, hogy valaki egy olyan szintű gazdagságból, mint a Péteré, egy olyan elzárt életből, amikor már mások életét is meghatározza, kilépne. Nem fog kilépni a szerelemért. Nem fog kilépni,    mondván,    végül is a feleségem rávezetett arra, hogy igen, van más is a gazdagságon, meg a hatalmon kívül. Péter a darabban látszólag vagy nem, de kilép ebből. Vegyünk egy embert, mondjuk a rokonságunkból is akár, aki nagyon-nagyon gazdag, nagyon fönn van. Majd három-négy hónappal később újra hallunk felőle, és kiderül, hogy Kispesten él egy lakótelepi albérletben, és állítólag pizzafutár. Mire gondolunk először? Hogy tönkrement, valamit csinált és bebukott. De ez az ember azt mondja, hogy átgondoltam az életemet, és nekem az nem tetszett. Ezért az egész családommal ide költöztünk, a gyerekek a körzeti óvodába járnak, a feleségem itt bölcsödében tanít, én pedig ételfutár vagyok, és mi boldogabbak vagyunk így! Ezt a büdös életben senki nem veszi be, mert mindenki azt mondja, hogy nem, hát nektek medencétek és házatok volt Pasaréten. Ez nem lehetséges. Holott ha az abszurddal játszunk, akkor lehetséges. Ahogy a darabban is.

Itt jön be a társadalomkritika. Mi például nem is romantikus komédiaként zárjuk az előadást.

Megfogott a 80-as évek szabad gondolkodásmódja, az underground. Ez a beszédmód, a mai napig is nagyon tetszik, ez az én fővonalam. Társadalomkritika, igen. De tegyük úgy bele, hogy legyen hulláma, ereje. Több befejezés is volt a fejemben. Úgy gondoltam, legyen annyira abszurd, hogy    Erika és Péter mennek a buszon, és megszólal az ominózus dalmű, az Üzenet Eddynek című Illés-szám, és akkor van egy boldog pillanatuk. Illetve hogy boldog vagy nem, igazából még ebből sem derül ki, ezt majd még hozzátesszük vagy elvesszük. Az előadásban más lett, de nekem    tetszett, így    más értelmet nyer a vége. Volt egy olyan befejezés is a fejemben, mint lehetőség, hogy Erika Csepelen vesz egy panellakást, amit berendez magának, és Péter néha hazaviszi busszal. Néha visszamennek a házba. Ez is elég abszurd.

Volt olyan irány az előadásban, a meg-valósításban, ami nagyon nem tetszett?

Mások voltak a    helyzetek, talán a beszédmódok, de alapvetően semmi    olyan nem volt, amit mondjuk nem így értelmeztem volna. Volt egy-két helyzet, például a svájci bicskás jelenet, amikor Péter meg az Ügyeket intéző személy találkozik … azt én mondjuk kicsit erősebben a francia komédia vonalára helyeztem fejben, sokkal teátrálisabban. Az, hogy ez hogy megy a színpadra, Lábán Kati döntése, nem is bírálom felül. A kulcsmondatok – amiknél én is megálltam, amikor írtam a szódagyártás közben, hogy igen, ez súlypont – mind benne vannak.    Nekem ez az első színdarabom. Ez egy nagy kaland, amikor az ember életében először látja azt, hogy talpra áll egy történet, amit ő írt, hogy azt a karaktert ő csinálta.    Valószínűleg még nagyon-nagyon sok ilyen Kisari Szabolcs szintű csávó van Magyarországon, nekem valahogy bejött ez az egy darab. Ez egy lehetőség, és ez szuper, de nem tudom, hogy ki olvasta el. Kijött a dráma, kötetben, de a szakmától visszaigazolás nem nagyon jött, hogy egyáltalán jó-e    vagy rossz. Ennél idegesítőbb dolog nincs. Jött a dilemmázás, hogy most akkor mit jelent ez az egész. Jött Cseicsner Ottília, hogy szól a Lábán Katinak. Akkor már kicsit úgy voltam vele, hogy jó, most majd még egy ember elolvassa. Csak a Lábán Kati különbözik a többiektől. Nem sokkal később felhívott, hogy akkor most megyünk a Bambiba, megismerkedünk személyesen és megbeszéljük a részleteket. A részletek megbeszélése egyszerű volt, mert egy alapkérdése volt: mennyire akarok én benne lenni a kivitelezésben? Amire én rutinosan mondtam, hogy nem akarok benne lenni. Ez egy jó válasz volt, láttam rajta. És hogy változtattak kicsit a végén, nem baj-e. Mondtam, ez egy szakma, színpadra tenni, én nem csináltam ilyet soha, nem tudom, hogy működik. Csinálja az, akinek ez a szakmája.

Vannak visszatérő mondatok, visszatérő elemek, például az ikonikus svájci bicska…

A svájci bicskát gyerekkorom óta egy nagyon erős tárgynak tartom. Hét éves lehettem, amikor nagybátyámtól kaptam egyet. Más a formája mindenhez képest, amit addig láttam.    Azóta is mindig van svájci bicskám. Mint eszköz, mint kép, nekem ez egy berögzült dolog. Van egy jelenet a darabban, ami valóban    megtörtént az életemben. Én már 2020-ban lejöttem mindenről. Az írás egyik mérföldköve, az első, a legfontosabb talán, hogy nem iszom, hogy józan vagyok, sosem ébredek másnaposan. A gondolkodásomat, a napi rutinomat nem határozza meg. 2020. március 13-án a rádió bemondta, az interneten megírták, hogy bezárnak az iskolák, kész, vége. A feleségem megkérdezte, hogy Szabi, most mit fogsz csinálni? Mi lesz veled? Be kell zárkózni. Egy hónap bezárás, minimum, nem lesz jó, de együtt. Az egy hónap el is ment. 
Sem fizikailag, sem lelkileg nem volt akkora nagy trauma, le lehetett jönni. Hát nem volt jó. Viszont nagy szerencsére tavasszal volt, sütött a nap, gyönyörű április jött utána. Eltelt egy hét, eltelt tíz nap, eltelt két hónap, és akkor elindult belül, hogy jó, ez most már egy program. Jött egy pillanat, az volt a nagy mélyzuhanás, amikor rájöttem, hogy én nem is fogok többet inni, tehát hogy vége. Mert előtte ugye hadakozik az ember. És akkor jött a fürdőszoba-jelenet, ami velem megtörtént, és a darabba is beletettem, persze más kontextusban. A kádban ültem és kihúztam a dugót. Ment le a víz... és lett egy nagyon súlyos csönd. És akkor azt mondtam, hogy igen, most kiszállok a vízből.    Utána már belemosolyodik az ember, hogy a víz szentség, megkeresztelkedés; a tisztaság, a megtisztulás, a Gangesztől a nem tudom hány rituáléig. Kihúztam a dugót és lement rólam az a víz. Jót tett.

 

 

Kassai László és Benkő Bence – Titkos menetrend, RS9 Színház
 (fotó: Mihály Bendegúz)

 

Ehhez kapcsolódik az interjúidban általad sokat említett „kegyelmi állapot” kifejezés?

A kegyelmi állapot az az új lehetőség. Az a kegyelmi állapot, hogy le tudtam jönni, ki tudtam jönni. Az a kegyelmi állapot, hogy írhatok. Hogy ezt látják, olvassák, hallják. Egy nap jött ez a lehetőség, ez a    drámapályázat. Szódás voltam akkor a Fény utcai piacon. Jöttek az emberek, megkérdezték: mit ír Szabolcs?    Kiadtam a három szódát 360 forintért, és mondtam, hogy éppen egy drámát. Miről ír egy drámát? Hát egy nőről, aki békávézik. Az emberek továbbmentek, persze nem foglalkoztak vele, miért is tették volna. De nekem adott egyfajta kényelmet, hogy ott vagyok, szódásként dolgozom, de közben írok. Nem akartam a történetet a piachoz kötni, mert az, hogy a Rózsadombról lemegy valaki a Fény utcai piacra,    még nem egy nagy dolog…

Budapestről szól, Budapesten játszódik ez a történet, de lényegében játszódhatna bárhol máshol is?

Nagyvárosban, fővárosban játszódhatna, 
a világ több helyén. De miért nem működne? Azért nem, mert itt van a vidék és Budapest ellentéte. Erika és Péter azért outsiderek a maguk módján. Az, hogy feljöttem vidékről és lettem valaki, pofonok nélkül nem megy. Feljutni nagyon magasra, ahhoz azért kell harcolni is. Erről is szól a Titkos menetrend. Én idealizáltam a főszereplőket: ők jól tanultak, és egyszerűen nekik sikerült. Erika és Péter az én fejemben szeretik egymást, ez egy alap. Nem veszélyezteti a házasságukat a félreértés, amit egyébként megoldanak. És nem követtek el soha semmi olyat, amiért megütnék a bokájukat. Nem hazudtak, nem tettek másokat tönkre. Ez is egy gyermeteg történet, valószínűleg ilyen sincsen. Van egy olyan szint, amikor morális kérdés, hogy mire hogyan reagálunk. Van egy ilyen különös pillanat az ember életében, amikor azt mondja, hogy eddig tartott, de ezt már nem teszem meg. Majd jön a következő lépés, amikor mégis megteszem. Azért, mert különben más teszi meg. A magyar közgondolkodás egyik nagy problémája, hogy mit csináltunk a múltban. A XX. század erre meglehetősen sok helyzetet ad. Vegyük mondjuk a Kádár-korszakot, ami meghatározó elem az életünkben. Nagyon sokan a mai napig nem vallják be, hogy    egy lépéssel tovább mentek… Amikor azt mondom, hogy én soha nem követtem el semmit, valahol belül valószínűleg mégis van valami… Akár egy elejtett mondat... Ha egyszer ezt az ember átengedte, utána fausti a dolog, hogy beengedted magadba. De megéri tisztességesnek lenni. Én csináltam tisztességtelen dolgokat az életemben.    Most van egy kérdéskör, ami rettentően elkezdett izgatni. A morál. Hogy az ember elkövet hibákat, elkövet bűnt, de szembesüljünk csak, nem kell feltétlenül föltépni az ingünket, meg mindenkitől bocsánatot kérni. Mert például a piáról való leállás, vagy a drogokról, szerekről való lejövetel    tipikusan    megtisztulás, kegyelmi állapot, ami azzal is jár, hogy valakik feloldozást adnak. Fűtől-fától bocsánatot kérünk olyan dolgokért, amiket hozott az élet. Akkor abban a helyzetben így döntöttem. Lehet, hogy nem volt elegáns, lehet, hogy nem volt szép, sőt, lehet, hogy nagyon fájdalmas is volt a másiknak, de így történt. Ettől függetlenül én voltam benne, én hoztam össze. Fel kell tudni ismerni, mi az, ami viszont nem működik anélkül, hogy az ember bocsánatot kérne.

Egy belső utazás is ez, amin te végig mentél. Mennyit dobott rajta, hogy bemutatták, hogy volt visszhangja?

Az önbizalom például jó. Az ember azt hiszi, hogy a gondolkodás belül egy teljesen szabad dolog. Ez nem feltétlenül van így, nagyon sok minden akadályozhatja, vagy keretek közé szoríthatja a gondolkodást. Az emberben megnő az önbizalom, hogy azért mégis csak bemutatták a darabját. Egy kis underground színházban. És bele lehet zuhanni abba is, hogy jó, de miért nem valamelyik másikban, nagyobban…

Ez történt, ezt hozta ez az élet nevű dolog, és ez tök jó. Ha ebbe beleáll az ember, akkor elkezd egy kerekebb önbizalomvilágot teremteni, ami a gondolkodásnak is egészen jót tesz. Nem a lehetséges, vagy magának interpretált kudarcélményeket pörgeti az ember. Ez sikerült, ebből vonok le bizonyos következtetéseket. Az is tök izgalmas, ki mit gondol a darabról.    Én megírtam, bemutatták és akkor ez egy jó történet, aminek itt nyilván nincs vége.    Elindul az emberben, hogy fú, de jó lenne mást írni.

 

 

Az előtérben Tóth Szilvia Lilla és Kovács Andrea – Titkos menetrend, RS9 Színház

(fotó: Mihály Bendegúz)

 

Írtál mást is, meg is jelent. A Kazettás padló…

Igen. A Forgó kapcsokat részegen írtam, a Kazettás padló ennek a része, a Tiszatáj című folyóiratban jelent meg. A másik könyv, a Rejtőzködő ember kész van, ennek kergetek valami lehetőséget. Amikor már tudtam, hogy meglesz ez a darab – azt még nem, hogy milyen lesz –, elkezdtem azon gondolkodni, hogy megírom ezt a másik könyvet, aminek az egyik betétnovellája egyébként egy hosszú prózavers. 2020-ban kezdtem el írni, nyáron, akkor éreztem, hogy nagyon sok van belül, menjen csak kifele, mint a a víz, amikor kihúzod a dugót. Az egy egészen vegyes szöveg, össze-vissza gurul, botlik, döccen. Úgy megy kifele. Utána hozzátettem még elemeket, összeállt. Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy van jó sok ötletem, el is kezdek újra írni valamit. Három épkézláb mondatot nem tudtam leírni, vagy amit igen, hát az olyan is lett. Volt egy tök érdekes találkozásom a régi világgal. Akkor jöttem rá, hogy ilyenkor isznak az emberek. Ilyenkor van a „magam alatt vagyok”, „nincs ihlet”, „inspirációt keresek” és rommá iszom magam – ez a magyar értelmiségi valóság. „Most éppen anyagot gyűjtök” egy következő könyvre, drámára, ez azt jelenti, hogy félig-meddig belepusztul az ember, mert annyit iszik. Felismertem magamban, hogy ez a feszítő erő a „kell valamit csinálni”. Most elengedtem ezt a „kell” dolgot, mert a Titkos menetrendet sem kellett megírni, senki nem mondta nekem, hogy meg kell írnod, mert a világ nem fog tovább menni. Most éppen továbbra sem tudok semmi épkézláb dolgot írni, de legalább nem pörgetem magam ezzel. Az egy kicsit ijesztő gondolat,    ha mondjuk már semmi mást nem dob ki a gép, ha csak ez volt, akkor az talán nem lenne elég. De remélem, nem csak ez volt, jutok valahogy egyről a kettőre – hát ez nyilván egy játék odabent is. Most egy multinacionális cégnél dolgozom home office-ban. A két gyerek meg az élet mindennapos hercehurcája miatt most annyira nincs helyzetem. De lehet, hogy majd adódik. Lehet, hogy ez nem mostanában lesz… Amikor rommá isszák magukat az emberek, nem foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy akár három hét múlva potenciálisan beüthet ez a pillanat, amikor leül az ember, hogy ja, itt van, csinálom.

Erika szemével látod inkább a világot, vagy a BKV Oktató bölcsességével?

Mind a kettőnek van olyan gondolata, ami az enyém. Sőt, mind a kettőnek csak olyan gondolata van, ami az enyém. Én most kifejezetten bezárkózó vagyok, főleg amióta szabadon élek, szermentesen, azóta nem szeretek otthonról eljárni. Nagyon szeretek csak ülni és gondolkodni. A színpadiban nincs benne, csak a leírt darabban, hogy mit kezdene az Oktató a kapott pénzzel. Fogja a feleségét és elmennek Olaszországba. Tök kényelmesen végigutaznak azon az egészen döbbenetesen csodálatos országon, aminél nem nagyon találunk jobbat. Én éltem Franciaországban, Párizsban, egész Franciaországot nagyon szeretem, de Olaszország egy olyan csoda, amire azt szoktam mondani, hogy az emberi létezés lehetséges csúcsa, a relatív jómód. Ez szerintem egyszerűen überelhetetlen.    Minden olyan, mint máshol, csak egyszerűen tökéletes, élhetőbb. Én így láttam mindig Olaszországot. Nem éltem ott, csak élveztem.    Átnézek a túloldalra és látom, hogy a kapualj alsó hangon 2500 éves, aztán van rajta egy emelet, ami mondjuk kora középkor, utána még egy emelet, az reneszánsz, aztán egy terasz, és az ember így látja az ezer éveket. Ha egyszer tényleg végig lehetne menni északtól délig vonattal, biciklivel, hogy az ember úgy Isten igazából magába szívja, az valami csodálatos lenne. Ez egy luxus. Dél-Franciaország is ilyen, rettentően szeretem, de a „Római birodalom”!… Ott is ledöbbentem. Minden nagyon más léptékű, nem tudjuk azt mondani, hogy a kultúra, hanem van az az atmoszféra… Amikor sétálsz egy utcán, és úgy érzed, hogy ez nem egy díszlet, ezek tényleg itt élnek. De jó lenne Budapesten is így élni!

Erika azt mondja a darabban, hogy minden utcának van egy története…

És minden embernek vannak tárgyai. Mondjuk azért annak örülnék, ha egy kicsit több energiát tenne bele az átlag budapesti, hogy hol és hogyan él. Mert nagyon sok minden van körülöttünk. Tárgyak. Otthon nálad, vagy az ismerősödnél. Megkérdezed, hogy mi ez a bögre. És ő elmeséli, hogy ebből a nagymamám akkor ivott, amikor megtudta, hogy látták a férjét valahol Rákoskeresztúron az egyik Vöröskeresztes lágerben, amikor megtudta, hogy él.    Ezekkel a történetekkel rakjuk körbe magunkat. A történet nagyon fontos, az, hogy Budapesten vannak utcák, terek, kerületek, negyedek.    Van története. Történetek nélkül pedig nem működünk, sem társadalmilag, sem emberileg.    Egy-szer elmentem egy teljes napra biciklizni Budapesten, főleg kelet felé. Átmentem egyik negyedből a másikba. Csupa olyan helyen bicikliztem, ahol azt mondtam magamban, nem lennék képes itt élni. Ez egy dölyfös hozzáállás. A másik ember viszont, aki benne van, más szemmel nézi az egészet, neki ott van egy lakás, benne az élete, ott van benne mindene, a gyerekei ott születtek, tehát én azt nem bírálhatom felül. Úgy tudnak az emberek ott élni, hogy történetük van. A történet nélküliséggel elszabadul a pokol. Történet teszi a lakókat. Ez egy tök izgalmas dolog, hogy mondjuk hogyan kerül valaki abba a lakásba. Miért? Milyen dolgokon megy keresztül? Nagyon szívesen foglalkoznék azzal, hogy hogyan lehetne tárgyakkal, szövegekkel egyes terepeket megvilágítani. Szerintem itt 2025-re azért is van olyan rohadt nagy ereje a komolyan nem vehető külvilágunknak meg a híreknek, mert kiüresítettük a tereket az egymás közötti életünkben is. A külvilág, az utca pedig az a terület, ahol átszaladunk, átrohanunk gyorsan.    Nem feltétlenül kellene egy betonvályúnak használni a városunkat, hogy csak fusson le rajta a tavaszi víz, öntse le a port, aztán megyünk tovább.

A Titkos menetrendben fontos kérdés, hogy mi a szabadság. Neked mit jelent?

Az elfogadhatónál nehezebb vagy rosszabb, erősebb kényszerítő körülmények nélküli élet. A szabadság az, amikor leszállok a bicikliről és leülök fél órára a padra. Mert megtehetem. Valahol van egy lehetőségem, alakítgatni az életemet, átgondolni. A szabadság az, amiről tényleg nagyon sokan gondoltak már nagyon sokfélét, egy központi elem az életünkben. Annál nagyobb szabadság nincs, mint hogy az ember elkezd írni, ez is egy kegyelmi állapot. Szabadság és kegyelmi állapot. Aki szerfüggő, az nem szabad.    A mai napig hálás tudok lenni, hogy már nem használok semmit, hogy nem vagyok például másnapos.    Nem lesz jobb az ember ettől, nem leszek több, mint bárki más. Megszabadultam valamitől. Az is szabadság, hogy nem nyomasztja az ember magát lelkiismereti kérdésekkel. Az is szabadság, amikor felismeri, hogy ez így tök jó. Ad egy könnyedséget. Sokszor párosítjuk fejben egy könnyed, kellemes érzéssel. Az irodalomban, a filozófiában persze van nehézsége, súlya, felelőssége a fogalomnak. De a magyar közgondolkodásban szerintem a szabadság egy olyan dolog, mint a tavaszi szél.

Erika kilép egy burokból, azt mondja, hogy neki már nem a „kiszámítható viszonyok és nem létező gondok” kellenek. Valamilyen értelemben harcol.

Szerintem az elején még csak nem is harcol, csak sodródik. Lehet, hogy azt érzi,    van a hatalomnak egy szintje, ami elpusztít, az már nem lesz jó, annak már kérései,    követelései lesznek. Az már azt mondja, hogy „Figyelj, azért, hogy ez így működjön,    most alá kell ezt írni!” Péter, a férj egy ilyen világban létezik. Ez a nagyon rossz magyar történelmi „hagyomány”. Ha itt ezt aláírod, akkor átkerül a szomszéd zongorája hozzád. Nem vesszük észre, hogy ez neked van, vagy mondjuk téged nem viszünk el. Ez    megintcsak a morál kérdésköre. Hosszútávon nem lenne rossz ezzel foglalkozni. Hogy lehet nemet is mondani.

Az    egész darabot átszövő Illés-szám mennyiben kapcsolódik a döntéshez, a szabadsághoz, az egész történethez? Mit jelent ez a szám neked?

Én nagyon szeretem az Illést.    Ez az ifjúság, szabadság, 60-as évek, ebben van egy életigenlés.    Nekem a gyerekkoromat juttatja eszembe mindig, pedig felnőtt koromban jóval többet hallgattam. Ráadásul nagyon erősen hozzánk szólt, ez a magyar kultúra szerves része.   

„Erzsébeten van egy liget” - mondja az Oktató - „Tele csipkebogyóval. Ősszel, ha szerencséje van az embernek, akkor úgy látja a bokrokat a ködben, hogy közben átszűrődik egy kevés napfény az ágak között. Ez olyan szép, hogy alig tudok vele betelni. Évente egyszer.” Ez egy hitvallás, vagy testamentum a városhoz.   

Lehet szeretni azt, amit igazából elvileg nem kéne. Meglátni a kis dolgokban a szépet, hogy például várok évente egy napra. A Soroksári út közepén van egy épület, amiről    az Oktató is azt mondja, hogy az szürke. Szerintem senki nem figyel fel rá, hogy az egy gyönyörű épület. Nem gondolná az ember első blikkre. Azt hiszem, én az a csávó vagyok, aki észrevette ezt a házat.    Ha mondjuk film lehetne ebből a darabból, akkor ezt az épületet jól beleraknám, hogy tessék már megnézni, mi van mellettünk! Azt mondjuk, keveset olvasnak az emberek, kicsi a figyelmük. Akkor meg kell csinálni. Akkor legyek én az a bölcsész, aki megcsinálja. Ha be kell írnom valahol, hogy mi a munkám, gondban vagyok mindig. Most már teljesen nyugodtan beírom, hogy bölcsész. A bölcsész olyan, mint a svájci bicska: szúr, vág, dugót húz. Meg kell tudni látni a verset, a regényt, a színdarabot, az épületet. Elsőnek ezt valószínűleg egy bölcsész fogja meglátni. A bölcsész feladata, küldetése ez még akkor is, ha egyébként ebből nem ír semmit. Folyamatos gondolkodás, folyamatos felismerés. Aztán persze vagyunk bölcsészek, akik napközben, mint én is, kódokat meg számokat írunk, van bölcsész, aki tanít, és van bölcsész, aki sört csapol. Van, aki pizzafutár, van aki villamost vezet. A BKV dolgozóinak ugyanúgy vannak történeteik, mint a tárgyaknak. Csak ezt is jó lenne irányba tenni, hogy a BKV dolgozó egy menő dolog.

Változott a képed Budapestről?

Most már ki tudom mondani, úgy mozgok benne, hogy nem keresem az otthonosságérzést. Vannak helyzetek, amikor azt mondod, hogy a francba, azért ez így nem oké, a szegénység, amit lát az ember az utcán. Ez mar, ez nem jó, ez félelmetes. Számos alkalommal van az embernek bőven komfort érzeten kívüli élménye. Dölyfösségtudat, hogy azt mondod, ide nem szeretnék születni, vagy de jó, hogy nem ide születtem. De más oda született. Aztán hirtelen ott vagy egy nagyon kellemes kertvárosi zónában, ahol megint csak nem laknál, mert igazából van egy helyed, ahol szeretsz lakni.    Én most már szeretek ott lenni, ahol vagyok. Ez érthető a lakásra is, a családomra is, meg a világomra is. Most oké először.

Az emberek vagy a helyek fontosabbak?

Ha hierarchizálni kell, akkor először a hely és utána kapcsolódik hozzá az ember. De lehet, hogy holnap meg mást mondanék erre.

Az interjút készítette: Bánfalvi-Orosz Eszter