Beszélgetés Kovács Krisztián színművésszel

 

Találkozásunk előtt többek között próbáltam felkutatni a veled készült korábbi interjúkat, de meglehetősen keveset találtam. Ezzel összefüggésben az is eszembe jutott, hogy bár számos jelentős alakítás van mögötted, mégsem kerültél be igazán a köztudatba, csak azok ismerik a nevedet, akik járnak olyan helyekre, ahol játszol. A színészet azonban arról is szól, hogy minél szélesebb körben megmutasd magad. Nem hiányzik az ismertség?

Érdekes dolog ez, mert olykor velem is előfordul, hogy valamelyik kollégámra úgy gondolok, hogy még mindig egy bizonyos színháznál játszik. Aztán kiderül, hogy már régóta másutt van, netán pályaelhagyó lett, ami újabban megint népszerű kifejezés. A főiskolát követően, bár négy évet kőszínházban töltöttem és folyamatosan voltak bemutatóim, amikor 2013-ban megcsináltuk az Ady/Petőfi című előadásunkat a Nézőművészeti Kft.-vel, az egyik kritikus feltette a kérdést írása bevezetőjében: Kovács Krisztián konyhában, asztal mellett lett ennyire jó színész? Említetted, hogy próbáltál kutakodni rólam. Lehet, hogy még ma is többet találsz az egykori gyerekszínész Kovács Krisztiánról, aki tizenhárom évvel idősebb nálam, és ha jól tudom, külföldön él. Ő akkor nagyot futott a televíziónak köszönhetően. Az sem kizárt, hogy én húsz év múlva „futok akkorát”, mint ő gyerekként, hiszen a színészi pálya hosszútávfutás. Kérdezed, nem hiányzik-e, hogy többen ismerjenek. Szerintem hazudik az a színész, aki azt mondja, hogy őt nem érdekli a taps, vagy az, hogy sokan lássák. Dehogynem! Szükségünk van erre, mint ahogy a növény sem él meg víz és napfény nélkül. Időnként magam is azt érzem, hogy jobb lenne, ha többen tudnának rólam. De bizonyára volt egy csomó döntésem, ami nem ezt segítette elő.

Arra gondolsz például, amikor nem mentél a Vígszínházba gyakorlatra?

Arra is, igen. Marton László volt az osztályfőnököm a főiskolán, és nagyon hízelgő volt, amikor felhívott azzal, hogy Eszenyi Enikő rendezi a következő évadban a Tévedések vígjátékát a Vígszínházban, és engem ajánlott az egyik szerepre. Én pedig azt mondtam, lehet, hogy hülye vagyok, tanár úr, de nem szeretnék gyakorlatra menni a Vígbe. Szerintem ő akkor érthető módon végleg lemondott rólam.

 

 

(fotó: Daniel Casanova Ribalta)

 

Szakmai fenntartásaid voltak, vagy más okból nem vállaltad?

Elsősorban a család miatt. Egy héttel azelőtt született meg Lina lányom, és éppen Tapolcán voltam vele és az anyukájával. Belegondoltam, hogy ha elmegyek a Vígszínházba, akkor nem tudok jelen lenni az esti fürdetésnél és az altatásnál, és nem láthatom felnőni a gyerekemet. Emellett úgy éreztem – és ez talán kissé nagyképűen hangzik –, hogy nem akarok abba a nagyüzembe bekerülni. El tudom képzelni, hogy ha mégis odamegyek, akkor vagy kivet magából a gépezet, vagy én magam pályaelhagyó lettem volna.

Később sem bántad meg, hogy így döntöttél?

Adódtak olyan pillanatok, amikor bántam, de utólag nem érdemes tépelődni ezen. Egyszer szintén szerződtetni akartak valahová, de akkor is nemet mondtam, és azt a választ kaptam, hogy elég nagy ez a hajó, be is lehet szállni, de lehet a partról is integetni. Annak idején nem értettem pontosan, mit jelent, de ma már ezt is értem. Vannak a szakmán belül bizonyos buborékok vagy klikkek, és ha nem tartozol valamelyikhez, akkor legfeljebb vállon veregetnek, hogy tök tehetséges vagy, de azért lesajnálóan néznek rád.

Békés megyében születtél, és a békéscsabai színház stúdiójában bontogattad szárnyaidat. Hogyan kezdődött? Miért akartál a színészettel foglalkozni?

Közgazdasági szakközépiskolába jártam Békéscsabán, számítástechnika tagozatra, de éreztem, hogy a programozás világa nagyon távol áll tőlem, és nem akarok azzal foglalkozni. Általános iskolában egy volt egyetemi tanár tanította a matematikát, és olyan jól ment, hogy a szakközépben is abból éltem, ami annak idején rám ragadt, két évig nem tanultam semmit matekból. A magyar nyelvet és irodalmat viszont egyáltalán nem vették ott komolyan, a tanár egy kockás füzetből diktálta le az anyagot, és azt kérte vissza. Egy alkalommal ő említette, hogy az ifjúsági házban működik egy színistúdió, és érdemes lenne oda jelentkezni. Marton Róberttel, aki ugyanabba az iskolába járt, el is mentünk.

Ezek szerint akkor már mocorgott benned valami, amit a tanárod észrevett.

Igazából már az általános iskolában mocorgott bennem valami. Ma is őrzöm azt a fotót, amelyen két testvéremmel egy falnak támasztott betonjárdán ülve zenélünk és énekelünk. Felszabadult pillanat volt. Az iskolai színjátszókörben is felbukkantam, de ott alig jutottam szóhoz, mert A négyszögletű kerek erdőben a pedagóguscsemeték kapták a nagy szerepeket, még csak Dömdödömöt se bízták rám. Voltam viszont madárhang meg égzengés, egyszer pedig én lehettem az erdő, emlékszem, anyukám egy zöld függönyből varrt leveleket a szürke pulóveremre. A középiskolából van még egy emlékem: Bartus Gyula, a Jókai Színház művésze eljött hozzánk, hogy figyelmünkbe ajánlja Dózsa című monodrámáját. Mély nyomot hagyott bennem, ahogy belépett a terembe, megállt előttünk és beszélni kezdett a darabról. Egyszer részt vettem egy szavalóversenyen is. Öten indultunk és én lettem a második. Visszatekintve kicsit vicces, hogy még egy abszolút reál szakközépben sem értem el első helyezést. Sokszor elbizonytalanodtam, alkalmatlannak hittem magam, de legbelül mindig azt éreztem, hogy ez lehet az én utam, és nem jött szembe semmi más, ami eltérített volna ettől.

A főiskolára hatodik próbálkozás után vettek fel. Miből adódott az az elszántság, hogy újra és újra nekiveselkedtél?

Volt bennem egyfajta megfelelni akarás a társadalom és a szüleim felé. Talán nem tartanám magam alkalmasnak a színészetre, ha nem szereztem volna meg a diplomát. Ami valójában hülyeség, mert nem a papírtól függ, hogy ki mennyire tehetséges, és hová jut el itthon egy élethosszig tartó pálya során. Ha visszagondolok, a körülöttem lévő emberek nem értették, hogy nekem miért nem sikerül. Négy alkalommal már az első rostán kirúgtak úgy, hogy a helyükben én is kirúgtam volna magamat.

Miért?

Mert előre elképzeltem, hogy milyen lehet a felvételi, és annak megfelelően próbáltam viselkedni ahelyett, hogy magamat adtam volna. Egyszerűen nem ment át az, ami bennem volt, és az sem derült ki, hogy egyáltalán volt-e bennem valami. Teljesen zárt szájjal beszéltem például. Társaságban nem mertem megszólalni, teljesen befelé élő valaki voltam. Az egyik felvételiztető tanár egyebek mellett azt tanácsolta, hogy éljek. Mostani fejemmel az akkori önmagamnak én is ezt ajánlanám. Túlságosan gyermeki voltam 18‒20 éves koromban, nem karmolt meg eléggé az élet, vagy ha mégis, az nem látszott rajtam. Ahogy teltek az évek, egyre többet tapasztaltam magánemberként és persze a színházban is, hiszen mindeközben a Bárkán voltam. Amikor hatodszor is nekifutottam a főiskolának, már úgy voltam vele – és ezzel talán ellentmondok magamnak –, hogy egyáltalán nem baj, ha nem jön össze. Legfeljebb kijárom a saját utamat, és maradok a Bárka Színházban, ahol addigra már szintet léptem. Akkor készültünk Egressy Zoltán Kék, kék, kék című darabjának ősbemutatójára, amelyben Csoma Judit és Csuja Imre fiát játszottam Lukáts Andor rendezésében.

 

 

A Kalap című előadásban – Nézőművészeti Kft.

(forrás: Nézőművészeti Kft.)

 

A Bárkán erős alapokat kaptál. Mit tett hozzá a főiskola? Kiktől tanultad a legtöbbet?

Bagó Gizellához jártam hangképzésre, aki a legtöbb énekes-színésszel foglalkozott, akár az esti előadásaik előtt is. Rengeteget fejlődtem neki köszönhetően. Avar István és Thoroczkay Miklósné tanította a beszédtechnikát, Méhes László a zenés mesterséget. Tőle például azt tanultam meg, hogy van bennünk egy metronóm, amihez igazodni kell, és emlékszem, volt olyan vizsgám, amikor egész jól énekeltem. Ahogy mondod, a Bárkán sok mindent magamba szívtam, és megtapasztaltam, hogy a színház teljes odaadást igényel. Mindent csináltunk: kellékeztünk, ruhatáraztunk, jegyet szedtünk, takarítottunk, statisztáltunk, és közben igyekeztünk ezt-azt ellesni az ott játszó színészektől. Marton László egy alkalommal Cseh Juditot – aki szintén Bárka stúdiós volt – és engem elküldött a fenébe, mert nem a másoktól átvett klisékre volt kíváncsi, hanem arra, amit saját magunkból a felszínre tudunk hozni. Nagyon belém égett ez a mondata.

Diploma után nem mentél a Szent István körútra, de végül mégis egy kőszínházban kötöttél ki. Hogyan kerültél az Új Színházhoz?

Az osztályunkból többen a Vígszínházba mentek. Két másik osztálytársammal együtt engem egy vidéki színház igazgatója akart szerződtetni, és amikor látta rajtam a bizonytalanságot, megjegyezte, hogy pedig ez egy „hármas csomag” lett volna. Én viszont azt gondoltam, tudod, ki akar egy csomag része lenni. Jobb híján vártam tovább, hátha szükség lesz rám valahol. Forgács Péter volt Marton tanársegédje a főiskolán, és őt hívta Rudolf Péter az Új Színházba Turandotot rendezni, amelynek címszereplője Györgyi Anna volt, és én kaptam meg Kalaf herceget. Így Márta István, az Új Színház akkori igazgatója le is szerződtetett.

Ott a helyeden voltál?

Egy darabig igen. Sokfélét játszottam, jó feladatokat kaptam. Nagyon szeret-tem például a Szonyát, amelyben Rasz-kolnyikovot alakítottam. Volt egy nagy beugrásom, amikor Trill Zsolt szerepét kellett átvennem a Még egyszer hátulról című előadásban. Azt is élveztem, és anyukám meg is jegyezte, hogy ilyen vicceseket kellene játszanom, nem csak vérdrámákat. Eszembe jut még a Jean Paul Marat üldöztetése 
és meggyilkolása a román Victor Ioan Frunză rendezésében. Egy kisebb szerepet kaptam benne, Gáspár Sándor volt De Sade márki. Ő Bubik István halála óta egyedül öltözött, és felajánlotta, hogy öltözzünk együtt, ami nagy megtiszteltetést jelentett.

Négy évnél tovább mégsem maradtál. Mi változott addigra?

Több előzménye is volt annak, hogy eljöttem. Először is úgy volt, hogy Vinnai András ír egy darabot a társulatnak és Anger Zsolt fogja rendezni. Nagyon örültem, de aztán valami konfliktus miatt az előadásból nem lett semmi. Egyre többször éreztem úgy, hogy olyan magánéleti történéseknek vagyunk részesei a színházban, amik nem tartoznak ránk, színészekre. Az előadások előtt gyakran rossz volt a hangulat, és egy-szer csak határozottan megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok részt venni ebben. Felmentem Márta Istvánhoz, el-mondtam, mennyire nem érzem jól magam. Felidéztem, amit egy barátom mondott, és amit akkor viccesnek találtam, hogy ez olyan, mint amikor túlságosan sokat ettél és ittál, érzed, hogy kezdesz rosszul lenni és mindjárt ki fogod hányni, ami benned van, de viselkedned kell, ezért megpróbálod visszatartani, odateszed a kezedet a szád elé, de végül csak kijön. Amikor befejeztem 
a történetet, éreztem, hogy abban a helyzetben mégsem tűnt viccesnek. Az igazgató úr sem találta annak, teljesen félreértette, mert azt szűrte le belőle, hogy hányingerem van a kollégáimtól. Egyáltalán nem erről beszéltem, csupán érzékeltetni akartam 
az akkori állapotomat. Ő még hozzátette – ahogy a vezetők szokták hasonló helyzetekben –, hogy most játszottam volna a Hamletet, meg ki tudja, még mit. De magamban már elengedtem ezt a dolgot. Bizonyos helyzetekben jobb csöndben maradni.

 

A gyáva című előadásban – Nézőművészeti Kft. – Manna

(fotó: Hetesi Anton)

 

Más lehetőség híján lettél szabadúszó, vagy tudatosan ezt választottad?

Inkább az előbbi. Úgy voltam vele, hogy valami majd csak lesz, és lett is. Szerencsém is volt, mert arra mindig szükség van ezen a pályán, jó időben kell jó helyen lenni. Találkoztam például Gyulay Eszterrel, és benne már akkor körvonalazódott A gyáva ötlete, amit később a Nézőművészeti Kft.-vel együtt hoztunk létre. Az Új Színházban voltam még, amikor Koltai M. Gábor hívott a Stúdió „K”-ba a Philoktétész egyik szerepére, aztán később is dolgoztam velük A Danton-ügyben és a W. S. Othellóban, utóbbit Zsótér Sándor rendezte. Emellett játszottam a Karinthy Színházban Kéry Kitti első rendezésében, a Tudós nőkben, belekerültem a Szálinger Balázs által írt Oidipusz gyermekei című darabba a Radnóti Színházban, amit Valló Péter rendezett.

Másfél évtizede a Nézőművészeti Kft. jelent egyfajta állandóságot a pályádon. Még a Bárkáról ismeritek egymást?

Persze. Kapa és Pepe szövetsége még a bárkás Szentivánéji álomig és a Jancsó-filmekig nyúlik vissza, Katona Laci pedig a Krétakörből ismeri őket. Ilyen értelemben az én helyzetem speciális ebben a csapatban, hiszen annak idején Kapa is ott volt a felvételiztetők között a Bárkán, amikor a stúdióba jelentkeztem, és ezt néha még ma is emlegeti. De Pepe is ott játszott, és jóval a Nézőművészeti Kft. előtt együtt próbáltunk, például az Egressy-darabban. Ráadásul Eszter is a Bárkán kezdett, tehát valóban mindannyian abból a fészekből jöttünk.

Első közös bemutatótok A gyáva volt, ami egy drogos fiú vallomásaira épült, és megkerülhetetlen problémával szembesítette a nézőket, köztük elsősorban a diákokat. Több mint ötszáz alkalommal játszottad sokfelé, középiskolákban is, körülbelül tizenhárom éven keresztül. Ilyen hosszú idő alatt miképpen változik, formálódik benned az anyag és a figura?

Egyrészt a diákok is változtak tizenhárom év alatt, és mivel szerves részei voltak az előadásnak, rám is hatott az, amiben vannak. Ennek az előadásnak olyan volt a szövete, hogy akadálytalanul tudtam velük kommunikálni. A fiatalok figyelmét mindig borzasztó nehéz lekötni, és azonnal kiderül, ha valami hamis. Ettől én is mindig friss és jelen idejű tudtam maradni. Nem tanár voltam abban a helyzetben, hanem olyan volt, mintha egy lennék közülük. Sokat kaptam tőlük. A másik a gyakorlat: nagyjából kétszázötven után már az Astorián vagy a Blahán is le tudtam volna nyomni, mert addigra kialakult a jó értelemben vett rutin. Észrevettem magamon, hogy miközben a szöveget mondom, tudok számokat összeadni vagy bármi máson gondolkodni anélkül, hogy kiesnék a ritmusból, annyira beleivódott a zsigereimbe, és magabiztosan hoztam ezt a figurát. Teljesen mindegy, hogy milyen állapotban voltam az előadás előtt, ahogy elkezdtem mondani az első monológot, máris rácuppantam. Pepe rendezőként rengeteget segített, formált, hogy rálazuljak az egészre. A „belövős” rész idővel egyre jobban mélyült, és mertem bátor szüneteket tartani ott is, ahol korábban nem. Rengeteget tanultam A gyávából, és azok a tapasztalatok más munkákban, a klasszikusabb előadásoknál is kapaszkodót nyújtottak.

 

 

Kovács Krisztián és Katona László az Ady/Petőfi című előadásban 
– Nézőművészeti Kft. (fotó: Böjte Ági)

 

Erre a szerepre vagy akár A kutya különös esete az éjszakában főszerepére másképp készültél, mint a többi feladatra? Szükséged volt előtanulmányokra ahhoz, hogy tisztában legyél a kábítószerfogyasztás hatásaival, vagy éppen az autizmus sajátosságaival?

Főleg A gyáva esetében volt ez lényeges, mert ott nem állt rendelkezésre egy előre megírt darab. Elkezdtünk beszélgetni, meghívtam egy olyan családi barátot, aki drogprevencióval foglalkozik, ő is sokat segített. Ezenkívül könyveket olvastunk, dokumentumfilmeket néztünk. Dettre Gábor, mielőtt a Felhő a Gangesz felett című filmjét megcsinálta, sok interjút készített, amiket nem tett közzé, de nekünk kölcsönadta, és azokból is inspirálódtunk. Az előadásban fontos az apa‒fiú viszony is – Scherer Péter játszotta az apámat –, amelyhez azok is tudtak kapcsolódni, akiket a drogprobléma nem érintett közvetlenül. Aztán ez a munka magával hozta a követ-kezőt. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója jóban volt Pepével, és eljött megnézni az előadást. Akkor már tervezte, hogy színpadra állítja A kutya különös esete az éjszakában című darabot, és amikor megnézte A gyávát, rögtön tudta, hogy megvan a főszereplője. A próbafolyamat előtt elolvastam a regényt, kerestem cikkeket, néztem YouTube-videókat az autizmusról. Közben előjöttek olyan gyerekkori élmények a környezetemből, amikor láttam ezt a fajta működést. Félelmet keltett bennem, de pontosan nem értettem, mitől félek, mert nem beszélt róla senki, tabuként kezelték. Innentől kezdve már nem tudtam volna mellé menni, és fontos volt, hogy beszélhettem erről a szerepen keresztül. Bár nem vagyok jó szövegtanuló, mégis azt kértem Puskástól, hogy ne húzzunk ki semmit a monológokból, mert így jobban látható, hogy mi játszódik le a fiú agyában. Csupán tíz perccel lett hosszabb az előadás, ami egyáltalán nem vált a kárára. Előfordult, hogy néhány néző megkérdezte, miért egy autistával játszatják el a szerepet. Nyilván ez az ismeretlenségemből is adódik, amiről az elején beszéltünk, de amúgy meg óriási elismerés. Csakúgy, mint amikor egy negyvenes éveiben járó anya, aki életében nem volt színházban, mert nem úgy szocializálódott, odajött hozzám, és azt mondta, köszöni ezt az élményt, mert rádöbbent arra, hogy a fia valószínűleg autista.

Láthatóan közös nyelvet beszéltek a Kft. művészeivel, hasonlóan gondolkodtok a színházcsinálásról. Meg lehet fogalmazni ennek lényegét?

Sok esetben meg helyzetben valóban így van, máskor meg teljesen másképp gondolkodunk, néha akár a legapróbb dolgokban is, bármilyen furcsán hangzik. Szerintem az egymás iránti emberi és szakmai tisztelet és elfogadás tartja össze a csapatot. Gyulay Eszter anyatigrisként vigyáz ránk, olykor mintha eltévedt gyerekek lennénk, és jó érzékkel terel vissza minket a megfelelő útra. Maxi-málisan igyekszik figyelembe venni az igényeinket és a kívánságainkat, ami főleg Kapa és Pepe esetében fontos, mert ők különösen elfoglaltak. Eszter remekül súlyozza a feladatokat: ha mondjuk Lacika valamiben nagyot játszik, akkor a következő évadban rám vár egy komolyabb kihívás.

Társalkotók vagytok? Mindenki hozzáteszi a magáét egy-egy produkció születése közben?

Olyannyira, hogy gyakran éppen ebből van a legnagyobb konfliktus. Mindenki máskor és máshol érkezik el arra a pontra, amikor úgy érzi, nem baj, ha most nem dolgozunk együtt, jöjjön egy olyan meló, amit nem közösen fejlesztünk, mert 
már unjuk magunkat és az összes sztorin-
kat, épp ezért inkább foglalkozzunk egy előre megírt anyaggal. Persze mind-annyian dinamikusan változunk az évek előrehaladtával, és ami egyszer kevésbé volt kényelmetlen, az máskor nagyon is azzá válhat, de idővel mindig visszatalálunk egymáshoz. Kőszínházban gyakran elő-fordul, hogy mondjuk évi öt bemutatóból csupán egyhez van kedved, mégis meg kell csinálnod. Itt viszont mindegyiket szeretem. Ha menet közben elégedetlen voltam valamelyikkel, utólag beláttam, hogy nem volt azzal semmi baj, csak bennem lehetett a hiba.

 

 

A Tóték őrnagya, Thália Színház – Nézőművészeti Kft. (forrás: Nézőművészeti Kft.)

 

A Tótékat is szereted, amit a Thália Színház Télikertjében játszotok?

A huszadik előadás környékén már megszerettem. Későn készültem el vele, hátráltattam a többiek munkáját is, amit igyekeztek tolerálni. Egyébként is jellemző rám, hogy szeretek szöszölni, ellenni a magam ritmusában. Egy fokkal talán elemzőbb és önelemzőbb vagyok, mint mások, ami önmagában nem volna baj, de amikor már mutatni kellene valamit, én még akkor is elemzek. A próbákon eleinte nagyon keveset adok magamból, és hosszú idő telik el, mire láthatóan megmozdulok valamerre. Tehát befelé dolgozom, és ez eléggé idegesítő lehet a többieknek, hiszen a színház mégiscsak csapatjáték. A Tóték próbaidőszakában a csillagok nem álltak annyira jól, és akár rossz vége is lehetett volna. De szerencsére helyreállt minden, talán pont azért, mert szeretjük, tiszteljük egymást, és tudunk megbocsátani.

A bemutatóra nem is készültél el a szereppel?

Akkorra is álltam már valahogy, megcsi-náltam a premiert, de nem voltam elé-gedett magammal, mert csupán egy-két ecsetvonással ábrázoltam az Őrnagyot. Mostanra már több árnyalatot is képes vagyok megmutatni, akár a humorát is, sokkal inkább jelen vagyok, és jobban tudok rezonálni a partnereimre.

A Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezte előadásának szövegkönyvéhez nyúltatok vissza. Miért éreztétek ezt leg-inkább helytállónak?

Ez abszolút Gyulay Eszter dramaturg és a rendező, Kovács Lehel érdeme. Több előadást és szövegkönyvet megnéztek, és ezt találták a leginkább megfelelőnek, mert jobban kiemeli a család és az Őrnagy viszonyát. Felesleges a többi mellékszerep-lő jelenléte ahhoz, hogy érzékeljük: Tóték teljesen értelmetlenül próbálnak mindenben megfelelni a hatalomnak azért, hogy a 
fronton harcoló fiuk sorsa valamivel jobb legyen.

A te Őrnagyod mennyire van tisztában azzal, amit a családdal művel?

Azt hiszem, nincs vele tisztában. Ő egész egyszerűen így működik, így közlekedik a világban. Néha persze jól esik neki, hogy genyózhat Tót Lajossal, az egyetlen férfival.

Beszélgettünk a jelenről is, de annál többet a múltról. A jövőhöz hogyan viszonyulsz? Szoktál azon gondolkodni, hol tartasz majd néhány év múlva?

Nem zárom ki, hogy egy új fejezet következik az életemben. Az is lehet, hogy akkorát fordul a világ, hogy pár év múlva sokkal kevesebb színház lesz, esetleg csak néhány kőszínház marad meg, és egy művésznek másképpen kell kitalálnia magát. Nem tu-dom, elképzelhető, hogy egy kisvárosban, talán nem is Magyarországon, kertész leszek vagy vízvezeték-szerelő. Vagy valami más. Például szívesen lennék darukezelő, és egyedül ülhetnék fent a magasban. Minden reggel szondáztatnának, de egyébként sen-
ki nem szólna bele, hogy mit csinálok, csak azt kellene tudnom, mit hová emeljek. Persze ezekbe a szakmákba kevésbé látok bele, valószínűleg ott is lenne valaki, akinek az elvárásaihoz igazodnom kell. Ha túlságosan sokfelé kell megfelelnem, egy idő után hajlamos vagyok a szétesésre. Az is lehet, hogy ez a nagy változás csupán annyiból állna, hogy nem csak pofáznom kellene erről, hanem megtanulni, hogyan tudok kiállni magamért, akár a próbákon is. Ami pedig a közeljövőt illeti, Gyulay Eszterrel készülünk egy kétszereplős előadásra, Szolnokon lesz a bemutató, egy ottani színésznővel, Pertics Villővel fogok játszani benne. Amikor pedig nem próbálok új darabot, akkor játszom a futó előadásai-
mat, a Nézőművészeti Kft.-vel közös munkák mellett például az RS9 Színház Vallai kertjében az Etűdök elképzelt érzésekre című darabot Sediánszky Nóra rendezésében.    
De olyan is van, hogy nem csinálok semmit, csak várok és figyelek; esetleg fejben felhívok egy-két kőszínházat, hogy számolhatnak velem, de még nem tettem meg ezt a lépést. Nehezemre esik kérni, pedig nem nyomulásról van szó, egyszerűen csak tudatom, hogy létezem.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor