Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem – Budapest Bábszínház, Orlai Produkciós Iroda
A nézőktől karnyújtásnyira lévő színpadon, a Kemény Henrik Stúdió intim, fekete terében súlyos beteg férfi fekszik egy kórházi gépezetben. A főszereplőt vastüdőben ápolják, vagyis egy olyan szerkezetben, amelyben a légzésbénultaknak az egész életüket tölteniük kell. Már ha élni akarnak egyáltalán. És ő akar. Leginkább azért, mert el szeretne mondani valamit, amit eddig magába zárt. Óriási elszánás kell ehhez. Egyszerre küszködik mindinkább súlyosbodó fizikai állapotával, lelki terheivel és az egészségügyi személyzet ellenállásával. Erősen vele érzünk, többszörös kiszolgáltatottsága, tragédiákba torkolló élete megrendít.
Barna Zsombor (fotó: Piti Marcell)
Pedig semmi mást nem látunk a színpadon, csak egy elsősegélydobozt és egy oxigén-maszkot. Meg persze életre keltőjüket, a játék egyetlen hús-vér szereplőjét, Barna Zsombort, aki hol kellékeket megelevenítve, hol saját maga valójában karakterek egész sorát állítja elénk. Az előadás előrehaladtával Dékány Barnabás rendezésében az egészségügyi doboz egyre több tartozéka kerül játékba, színre hozva az adaptáció fő cselekményszálának szereplőit (látványtervező: Ottlik Jikka). Szavakkal beszámolni minderről persze sokkal kevésbé hatásos, mint nézőként szemlélni, amint az áttetsző szilikonmaszk a beteg férfi arcává lényegül át, érzelmeket és indulatokat tükrözve, vagy amint az odaképzelendő test helyén fekvő fémdoboz vastüdőként jelenik meg a folyamatosan pumpáló morajlás hangkulisszájától áthatva.
Több év telt el azóta, hogy Krusovszky Dénes nagyszerű regényét olvastam. Az író lendületes történetmesélése éppúgy lenyűgözött, mint erős figurateremtő készsége, de mindenekelőtt is talán az, ahogyan összeszövi a több idősíkban játszódó, több generációt felsorakoztató cselekményszálakat. Egy regény színpadra adaptálása minden esetben súlypontozással, anyagválogatással jár. Macsuka Patrik dramatizálása a kórházi szálra fókuszál, és az itteni két főszereplőt állítja középpontba: az ápolót és betegét, illetve részletesen kibontja az utóbbi elbeszélését: hogyan keveredett gyerekként a falusi zsidópogrom elkövetői közé. A dramatizálás ugyanakkor a legkülső kerettörténetet sem hagyja el teljesen, ami viszont – nyilván kényszerű döntések nyomán – annyira foszlányossá válik, hogy az a benyomásom támadt: akiben nem él elevenen az olvasmányemlék (akár az ebben a részben valóban túlzsúfoltnak mondható történésekkel), nem tudja a cselekményhez kapcsolni ezeket a vonatkozásokat. (Rögtönzött, igaz, mindössze két nézőre kiterjedő vizsgálódásom megerősített a feltevésemben.)
Amennyit a Krusovszky-történetekből az előadás felvállal, annak viszont nagyon jól áll a választott bábszínházi formanyelv. A tárgyanimációban talán az a legszebb, hogy egy olyanfajta fantáziavilágba hívja be a nézőt, amely a hétköznapjainkban – kinek-kinek már kisgyerekkorától fogva otthonosan – körülöttünk heverő dolgokból alkot érvényes, új világot. Kellő leleménnyel megáldott alkotók kezén a választott tárgyak úgy kelnek életre, mintha mindig is csak pont erre vártak volna. Barna Zsombor játéka bájt visz a minden kellemet nélkülöző helyzetekbe, humort csempész az elkeseredésbe. Egy fél pár lila gumikesztyű „mozdulatai” jelenítik meg az arrogáns-érzéketlen kisfőnököt mint a kórházi világ meghatározó figuráját; egy méretes fecskendő az unott-szórakozott nagyfőnököt adja (aki ugyan csak epizódszereplő, viszont igen szellemesen játszható el, és úgy tűnik, éppen ezzel nyerhetett a tárgyak castingján). A vastüdőben ápolt vonzó nő egy rebbenő gézkendő képében jelenik meg, és vele betelepszik a színpadra a fájdalmasan plátói erotikus vonzalom: az örök hiány maga. Képek és mozdulatok – amelyek éppúgy emlékezetünkbe ivódnak, mint Krusovszky felejthetetlen történetei.
Dömötör Adrienne
