Amint a mennyben - Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Ritkán olvasok a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban játszott előadásokról annak ellenére, hogy rendszeresen követem a színházkritikai sajtót.

Pedig van mit nézni Egerszegen: a 2025/26-os évad kifejezetten erősre és izgalmasra sikerült. Egy igen jó Sirály – a Mihály Péter rendezte előadást Arkagyinaként Pap Lujza „vitte a hátán”, de nagy öröm volt látni Szorin szerepében Farkas Ignácot – és Hargitai Iván irányításával a jelen sorok írásakor épp születő Rokonok között egy, Magyarországon talán ezidáig csak egyetlen egyszer bemutatott igazi meglepetésdarab, az Amint a mennyben – filmes címe: Hétköznapi mennyország; As it is in Heaven – került színre januárban Funtek Frigyes rendezésében. Ezeken felül a 2025/26-os évadot egy minden év első darabjaként színre kerülő vígjáték (idén a Tombol az erény), egy gyerekeknek készült Vuk, illetve egy népszerű Pygmalion (My fair lady) reprezentálja. Ez előadások mellett – nem utolsósorban – két kamaraprodukció is készült: az érzékeny területet (súlyos gyermekbetegség) érintő Oszkár és Rózsa mami, valamint az évad kezdete előtt Esztergomban, ősbemutatóként látott Az utolsó utáni éjszaka, az Esztergomi Várszínházzal közös bemutató. Utóbbi azért is különösen jelentős, mert új helyszínen, a próbateremben játsszák: a Hevesi nagy hendikepje a kisméretű színházi terek / játszóhelyek hiánya.

E probléma kapcsán hadd tegyek egy kis kitérőt: a Göcseji Múzeum alagsorában van egy kicsi, általam nemrég felfedezett, fantasztikus színházi tér: itt láttam októberben a Várnagy Kinga által írt és játszott monodrámát, az Anyanyelve: magyar címűt (alkotótársa ebben férje, a nagyszerű színész, Köles Ferenc). Katartikus élmény volt, amihez az intim teátrumi tér és a stúdiószínházi méretekhez limitált számú közönség még hozzátett. Talán érdemes lenne a Hevesi Sándor Színháznak is megfontolni, hogy ezen a helyen is játsszon: van erre közönség Egerszegen, amint azt az említett előadásra pillanatok alatt elfogyó jegyek is mutatták, illetve a sok évvel ezelőtt erős népszerűséggel működő Lakásszínház is bizonyította – máig emlékezetesek innen a Prah (Ecsedi Erzsébet és Farkas Ignác kettőse), vagy a monodrámák: az Olivetti 82 (Bellus Attila), az Asszony a fronton (Czegő Teréz), a Szeretik a banánt, elvtársak? (Szakály Aurél).

Visszatérve jelen összefoglaló tárgyához: Matuz János egy a kétezres évek elején készült norvég filmet alkalmazott színpadra, Kay Pollack Hétköznapi mennyország című művét. Úgy tűnik, a „járt utat a járatlanért el ne hagyd” elve a szöveghűséget tekintve erénye és – néhány jelenetben – korlátja is az előadásnak. Pozitív hozadék viszont az eredetiben nem szereplő néhány párbeszédbetét, továbbá a filmhez képest új színt hoznak a sokszor „kényszernevetős” viccek, de hát egy ilyen kis közösségnek, mint a norvég falu, sajátja az efféle humor és jól is áll neki.

Egy film vagy egy regény színpadi adaptációja során két aspektus érdekes különösen: hogyan lehet a rendelkezésre álló – általában legfeljebb háromórás – intervallumban visszaadni a mű „egészét” (ami jellemzően sokféle térben és időben játszódó több cselekményszálból szövődik, számos egyéni sorsot ábrázol). Az Amint a mennyben összességében kifejezetten jól sikerült, bár maradt néhány „elvarratlan” vagy „kibontatlan” szál, a film ismeretében azonban e sorsvonalak fájóan hiányoznak. Ha olyan előadást néz az ember, amelynek filmes változatát előtte nem látta, nagy dilemma, hogy megnézze-e előtte, hiszen az „etalon”-hatás óhatatlanul érvényesül. Az előadás szinte a teljes társulatot felvonultatja – bár egyes szerepekben szívesen láttam volna Farkas Ignácot és Szakály Aurélt –, s jó lehetőségeket is nyújt, amelyekkel a legtöbben szépen élnek is. Vannak szereplők, akik egyértelműen rendelhetők hozzá a film egyes karaktereihez, ilyen mindenekelőtt a szelíd lelkű, titokzatos-kiismerhetetlen világhírű karmestert, a főszereplő Daniel Daréust fantasztikusan játszó Bellus Attila, de a hiú és farizeus lelkészként, Stig Bergként sem tudnék mást elképzelni, mint Baj Lászlót, vagy a harsány Arne boltosként-megmondóemberként Kiss Ernőt.

Két színésznőről pedig hadd indítsak egy önálló bekezdést: ritkán jut ilyen jó lehetőség – együtt, egy előadásban pedig különösen – a nagyszerű Czegő Teréznek és Ecsedi Erzsébetnek (aki látta korábban például a Polcz Alaine emlékezéséből készült Asszony a fronton című monodrámát, vagy a Kovács-ikrek Mintapintyét, tudja, miről beszélek), de most itt az alkalom, együtt láthatjuk őket. Azt pedig külön ki kell emelni, hogy a kerekesszékben élő Florance-ot játszó Czegő Teréz, akinek vitathatatlanul kevesebb lehetőség jut kettejük közül, azzal a kicsivel is fantasztikusan tud élni: a tekintet, ahogy Danielre pillant, amikor a karmester először benéz a próbára, mindent visz. Néhány ilyen momentum, és már megérte aznap este színházba menni. Ecsedi Erzsébet plasztikusan ábrázolja Olga megformálásával egy Isten háta mögötti faluból érkező öregasszony attitűdjét: „A liftet ne javítsák; untig elég, ha megcsinálják!”, s megmosolyogtatóan szép, amikor a menedzsert saját süteménnyel kínálja. De más jelenetekben is remekel, elég a „Hát, azt azért nem nagyon hinném!” mondatára utalni – ahogy ezt kimondja, az ezer színésznő közül is felismerhetően Ecsedierzsébetes. (Jó, hogy a budapesti nézők is kaphatnak ebből egy picit, ha a 6Színben megnézik a Hosszú élet titkát.)

^{Pap Lujza és Baj László (forrás: Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)}

Szépen vázolja fel a rendező a faluközösség hozzáállásának változását a kórushoz. Érezhető, hogy a tagok kezdetben nem veszik komolyan a próbákat: épp belejönnének, de elérkezik a menetrend szerinti kávészünet, máskor Arne a többieket zavarva felveszi a telefonját és lebonyolít egy üzletet, vagy Léna éppenséggel elkésik a kezdésről.

Mint említettem, van néhány olyan szál, amelyek kibontására és lezárására nagyobb hangsúlyt helyezhetett volna a rendezés.

Nem válik világossá, Daréus miért hagyta ott a falut iskolás fiúként, s hogyan jut el a következtetésig a karnagy, hogy gyerekkorának és jelenélethelyzetének agresszív megkeserítője egy és ugyanaz a személy: Conny. Ehhez a kamionsofőrt alakító Kovács Martin játéka sem elég erős. Nagyon hiányzik ehhez a kiindulópont, ahogy Danielt kisfiúként bántalmazzák (ha már a mozgókép az előadásban használt és jól alkalmazott eszköz, egy filmes betéttel megoldható lett volna ez), és bár vannak olyan pontok, rövid jelenetek, amelyekre ezt a nagyon fontos szálat fel lehetett volna fűzni, nem rajzolódik ki egy világos dramaturgiai ív.

Valószínűleg nem a színész hibája, de Torre figurájában is sokkal több és mélyebb, emberibb lehetne, mint amit a színpadon láthatunk. Helvaci Ersan Dávid alakításában az értelmi fogyatékos fiú sajnos súlytalan – legtöbbször azt sem vesszük észre, hogy jelen van. Ez nemcsak azért baj, mert a filmből tudjuk, Torre alakja igen erős elem a norvég faluközösség megjelenítésében, hanem legfőképpen mert a Dura Veronika által szépen megformált Léna szeretetének megértéséhez elengedhetetlen Torre; a boltos lány érzelmi viszonyai épp Torre által válnak plasztikussá és átélhetővé (meg Léna előélete által, amelynek megjelenítése csak apró utalások formájában jelenik meg az előadásban, talán nem minden néző számára érthetően). A Torrét játszó színész felvillanásai így egy értelmi fogyatékos parodisztikus megjelenítéseként hatnak ahelyett, hogy nagyon erős szálat képviselnének a történetben. Torre szerepe és „drámai funkciója” csupán akkor érvényesül méltóan, amikor a kórus koncertjén ő adja meg a hangot. Ez azért nagyszerű rendezői megoldás, mert ő az egyetlen, aki nem érti, hogy éppen el akarják küldeni őket – a többiek szégyenkezve már levonulnának.

Nem elég erős a lelkész és feleségének dra-maturgia szála sem, pedig ennek a nagyon fontos életszakasz-történetnek mélyebb ábrá-zolásához Pap Lujza és Baj László színészi kvalitásai maximálisan alkalmasak. Az e két ember élettragédiájáról szóló beszélgetés többet érdemelt volna. Hatásos viszont, ahogy a lelkész latinul kiűzi az ördögöt a feleségéből, miután ujjain demonstratívan megszámlálta Daréus „bűneit”, illetve szép a búcsúzásuk, amit a filmhez képest érzékenyebbre, finomabbra hangolt a rendező, illetve erős az a közös jelenetük, amikor a rejtegetett újsággal Inge megszégyeníti a férjét.

Kiss Ernő, Ecsedi Erzsébet, Kovács Martin és Magyar Cecília 
(forrás: Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Arne alakja, a nagyhangú, mindenkinél mindent jobban tudó, a település életében vezetőként leginkább önmaga által elfogadott boltos Kiss Ernő megformálásában szerethető ugyan, de erőszakossága sok esetben kissé taszítóvá is teszi. A filmben szépen kibontott szituáció, amikor Holmfrid, a kórus és a község háttérbe szorított polgára megelégeli Arne verbális durvaságát és kifakad – a Hertelendy Attila által alapvetően szépen ábrázolt figurának az előadásban nem sok lehetőség jut arra, hogy ezt a búvópatakként évtizedek óta meglévő ellentétet és Holmfrid frusztrációját, majd kirobbanását jobban megértsük. Van azonban ebben a szálban is olyan pillanat, amely a filmváltozatban ugyan nem szerepel, de a Holmfrid–Arne viszonyt jól jellemzi, amikor is az első kóruspróbák egyikén Arne nem engedi, hogy Holmfrid kiénekelje a nevét.

Bellus Attila és Dura Veronika az Amint a mennyben című előadásban– Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

A film ismerete nélkül nem érthető, hogy a kórus koncertre érkezése után a foglalkozását tekintve pénztáros Léna miért nem akarja beengedni szobájába Danielt, a színpadi változatból ugyanis hiányzik az a pillanat, amikor a lány a karnagyot volt kolléganői, rajongó művészek, jórészt csinos hölgyek koszorújában látva hirtelen visszafordul és bezárkózik. A történet szempontjából nem kulcsfontosságú a jelenet, így akár elengedhető is lett volna. Ehhez kapcsolódóan azonban nagyon jó a média erős jelenléte a koncerten, maivá, aktuálissá teszi a történetet, a média mindenhatóságát ezen az eseményen is kiemelve.

A filmes betétek alkalmazásának művészi értékük mellett sok esetben „egyszerűsítő” funkciója is van (és itt nem a díszletpótló vetítésre utalok). A színpadon nehezen megvalósítható / ábrázolható jelenetek, illetve a régmúlt és a jövő történéseinek megjelenítésére a film könnyen használható eszköz – ha jól élnek vele, sokat ad hozzá az előadáshoz; ha nem, inkább gyengíti. Szerencsére az Amint a mennyben esetében az előbbiről van szó, Daniel karmesteri „előéletét” (összeesését-szívinfarktusát) a második felvonás elején így mutatják be (mint időben távoli, régmúlt eseményt), illetve miután a direktor már többé-kevésbé jól biciklizik, Léna és Daniel első közös bringaútját is a vetítővásznon látjuk. Ötletes, hogy a bejátszás végén a színpadra érkeznek meg, mintegy „kilépve” a filmből. Ezeket a jeleneteket Egerszegen forgatták, ami hozzájárul ahhoz, hogy a zalai nézők magukénak érezzék a produkciót az ismerős-otthonos tájjal, templomtoronnyal, utcaképpel. Ugyanakkor a kóruskoncert felé visszaforduló főszereplő vívódását is mélyen emberivé teszik a közeli felvételek.

Éves repertoárdarabként az előadás 19 alkalommal került a nézők elé. Bár ez megyei, minden korosztályt megszólítani hivatott, bérleti rendszerben játszó színháznál szokásos szám, kár, hogy csak ennyit „élt”. Hosszabb távon érdemes lenne végiggondolni, hogy a megyei színházak évaduk legjobban sikerült előadásait hogyan tudnák utaztatni, akár például a Déryné program részeként. Ez nemcsak az érdeklődő (távolabbi) nézők, hanem az alkotók számára is komoly morális megbecsülést jelenthetne. Ha volna ilyen lehetőség, a Hevesi Sándor Színház helyében ebben az évadban az Amint a mennyben című produkciót vinném.

Tóth Péter