Molnár Ferenc és Szabó Magda a Debreceni Csokonai Nemzeti Színházban
Két múlt században született magyar dráma bemutatójára is sor került az ősszel a debreceni teátrumban. Az üvegcipő az utóbbi idők legtöbbet játszott Molnár Ferenc-vígjátékainak egyike, csaknem biztos sikerdarab, amelyet megfelelő szereposztás esetén igen nehéz elrontani. Szabó Magda alkotása viszont egyre ritkábban és egyre kevesebb sikerrel szerepel a színházi repertoáron. Ami aligha véletlen: a rendszerváltozás előtti évtizedek azon történelmi/paraboladrámái közé tartozik, amelyek felett eljárt az idő, s amelyek közül alig néhány fog tartósan, klasszikusként fennmaradni (de az is lehet, hogy Székely János kimagasló alkotása, a Caligula helytartója lesz az egyetlen ilyen). A debreceni premierek azonban alaposan rácáfolnak az előzetes várakozásokra: bizonyítást nyer, hogy Szabó Magda darabjából igenis létrejöhet erőteljes, mai kérdéseket is felvető, kortárs színházi nyelven megszólaló előadás, de az is, hogy Az üvegcipőt is el lehet rontani.
Molnár Ferenc: Az üvegcipő
Molnár Ferenc komédiája a nagyszínházban került színre, és Göttinger Pál rendezésének első problematikus pontja maga a tér. Az első felvonás alapvetően kamara jellegű játékához egyszerűen túl tágas a nagyszínpad – talán ez sarkallhatta a rendezőt és a díszlettervezőt, Ondraschek Pétert egy sajátos és nem könnyen megmagyarázható látványvilág kidolgozására. Az első felvonásban nem Adél panziójának szobája a díszlet, hanem egy jóval tágasabb tér, amelynek a szoba csak egy kisebb (a teljes játéktér nagyjából harmadát-negyedét elfoglaló) része – látjuk mellette-mögötte a ház további részeit, a szoba felett pedig hatalmas, szürreálisan elrajzolt piros virágok (inkább pipacsok, mint muskátlik) pompáznak. Ezzel csak három probléma van: egyrészt a szereplőknek folyamatosan küzdeniük kell azért, hogy ne vesszenek el az összeszorított térben, és a jelenetek ne váljanak a megírtnál statikusabbá. Másrészt a rendezés nem használja ki a láthatóvá tett hátteret (ott semmi érdemleges nem történik). Harmadrészt a szürreális pipacsok semmilyen viszonyban nincsenek a színészi játékkal; a főszereplők alakítása nem elrajzolt, sőt, egy fokkal realisztikusabb a szokottnál. A második felvonásban a látvány ugyan némileg visszafogottabb, de azért itt sem realisztikus: láthatunk agavét, a ház egyes részei inkább barlangra emlékeztetnek, és hátulról-oldalról az első felvonás pipacsai is látszódnak. A harmadik felvonásban pedig végletesen elrajzolt a díszlet: a hatalmas méretű könyvekből, borítékokból felépített rendőrőrs leginkább egy kafkai hivatalra hasonlít. Ami nemcsak meglehetősen idegen Az üvegcipő világától, de ilyesfajta koncepciót az előadás egyetlen más eleme sem támogat. Hacsak azt nem soroljuk ide, hogy a továbbra is realisztikus tónusban játszó főszereplőkkel szemben az epizodisták többsége élesen elemelten, karikatúraszerűen fogalmaz. Aminek megint csak nemigen mutatkozik mélyebb értelme; a helyenként groteszk, helyenként parodisztikus játék szinte értelmezhetetlenné tesz egyes szituációkat (sőt, gyakran magukat a figurákat is), miköz-ben mulatságosnak sem igen mondható.

Balázs-Bécsi Eszter, Szép Evelin és Bakota Árpád – Az üvegcipő
(fotó: Gálos Mihály Samu)
Mélyebb értelemre, vagy legalábbis a szerepkonvencióktól való eltérés markánsabb indoklására a főszerepek kiosztásánál is szükség lett volna. Itt nem megkerülhető és kissé kényes kérdés a szereplők életkora. Hiszen az egész történetet Irmának az apja korabeli Sípos iránt érzett szenvedélyes szerelme tartja mozgásban. Így kiemelten fontos, hogy ez a szerelem szokatlan, de hihető legyen – és a hitelességet biztosan csorbítja, ha a két szereplő között a megírtnál érzékelhetően nagyobb az életkori távolság. Márpedig Bakota Árpád amúgy formátumos és átgondoltan megrajzolt Síposa egyértelműen idősebb a szerep optimális koránál – inkább nagyapja, mintsem apja lehetne Balázs-Bécsi Eszter illúziókeltően megteremtett Irmájának. Ennek megfelelően Bakota inkább mintha szülői szeretettel fordulna a lány felé, ami kicsit érthetetlenné teszi Irma elementáris vonzalmát is. Ez a Sípos még Adél számára is a csendes megnyugvást jelentheti – és ezt Újhelyi Kinga plasztikusan játssza el. (Azt viszont kevéssé érteni, hogy Adél miért viselkedik néha teljesen inadekvát módon: miért csap például patáliát a második felvonás végén, amikor éppen azért kellene mindent megtennie, hogy elkerülje a botrányt.) Már csak azért sincs számára alternatívája Siposnak, mert arról mintha nem született volna határozott színészi-rendezői döntés, hogy Császár Pali Adélt a maga módján valóban szerető, kissé könnyelmű fiatalember vagy jó svádájú szélhámos legyen-e, így Kránicz Richárd alakítása kissé bizonytalannak és kevéssé kontúrosnak látszik. Így aztán a molnári szerelmi négyszög egyfelől sokat egyszerűsödik, másfelől hiteléből is veszít némiképp. Szerencsére nem annyit, hogy tétjét is teljesen elveszítse – ami elsősorban Balázs-Bécsi Eszternek köszönhető. Aki ugyan magától értetődő természetességgel teremti meg a lány szeleburdiságát, kajlaságát is, de elsősorban az elementáris szenvedély szuggesztív ábrázolásával ragad meg. Főként a második felvonásban mutat különleges drámai erőt – akkor is, amikor a talajvesztettség érzésének elhatalmasodását játssza el, és akkor is, amikor a lány kirobbantja a botrányt. Az ő alakítása menti valamelyest az előadást, amelyről nem könnyű eldönteni, hogy stílustörő elemei csupán az eredeti alkotói elképzelés hiányáról hivatottak elterelni a nézői figyelmet, vagy tényleg létezett egy sajátos rendezői koncepció, amely aztán zátonyra futott.
Ennek az ellenkezője állapítható meg az Az a szép, fényes nap bemutatójáról.
Szabó Magda: Az a szép, fényes nap
Szabó Magda drámája a magyarsá jövőjét meghatározó paradigmaváltás idején, Vajk megkeresztelésének napján játszódik. Az aktus tétje maga a nemzet megmaradása, még ha erről nem is vesz mindenki tudomást. A kereszténység felvétele sokak számára a szabadság feladását jelenti. Géza fejedelem azonban pontosan látja, nincs más út, a kereszténység nélkül Magyarországot bekebelezi Nyugat-Európa. Így semmilyen áldozattól, vérontástól nem riad vissza azért, hogy célját elérje. Ám Géza nem hithű keresztény, nem akarja az országot véglegesen erre az útra terelni; minden, amit tesz, pusztán a politikai stratégia része. Úgy gondolja, színlelni kell néhány nemzedéken át, majd megerősödni annyira, hogy immár ne kelljen tartani a Nyugattól és vissza lehessen térni a hagyományokhoz. Nem számol azonban azzal, hogy fia és örököse, Vajk valóban hívővé vált, nem akar hadakozni az inkább mintának, mint ellenségnek tekintett Nyugattal, és nem fogja megvalósítani az apja által kigondolt stratégiát. A mű kérdései, vagyis a hagyomány és a továbblépés, a Kelethez vagy Nyugathoz tartozás dilemmái, nem beszélve a politikai fondorlatok ábrázolásáról, alighanem aktuálisabbak ma, mint a mű megírása idején. Ha ez a komplex kérdésfel-vetés drámai erővel, sodró erejű nyelvezettel, gazdag karakterábrázolással, igazi feszültséggel párosulna, és a történet előrehaladtával nem válna a cselekmény teljesen kiszámíthatóvá, akkor a mű alighanem ma is a színházaink állandó repertoárdarabja lenne. Mindennek híján fontos mondandójú, ám nehézkes, statikus, avíttas, nem könnyen játszható drámaként szoktunk rágondolni, amit az alkalmanként megvalósuló, a művel többnyire adekvát bemutatók igazolnak is.

Komlódi Márk és Balázs-Bécsi Eszter – Az a szép fényes nap
(fotó: Éder Vera)
Kukovecz Ákos debreceni rendezése vi-szont az első perctől az utolsóig feszült, erős atmoszférájú, a nagy emberi-politikai dilemmák tétjét pontosan láttató előadás, amely alaposan átgondolt és következetesen megvalósított, eredeti színházi nyelven szólal meg. A játéknak a nagyszínpad forgója alatti tér ad helyet, amely automatikusan kiszakítja a darabot a saját, meghatározott történelmi síkjából. Hiszen hangsúlyozottan színházi térben vagyunk, ahol a díszletelemek voltaképpen a színpad műszaki eszközei (a kör alakú forgó mögött látszik is egy tágasabb hátsó rész, ahol olyan díszletelemek, kellékek is felsejlenek, amelyek alighanem más előadások tartozékai). A tér egyes tartóoszlopai között alkalmanként kötelek, illetve textíliák feszülnek. Ezek kötik gúzsba, húzzák-vonják magukkal a szereplőket; van, akit a felsőbb politikai akarat, van, akit saját akarata feszít szét vagy tart fogva. Mindenesetre senki nem lehet valóban szabad – és Katona Gábor koreográfiája annyira erőteljesen, dinamikusan és találékonyan érzékíti meg e metaforát (is), hogy a plasztikus képekben és mozgássorokban semmi didaxis vagy kimódoltság nem érződik. Ebben a térben természetesen elképzelhetetlenek a historizáló jelmezek, de a színészek nem mai öltözetet viselnek; Elise Paris Turco ruhái stilizált és hangsúlyozottan teátrális jelmezek, amelyek akár futurisztikusnak is mondhatók – felvehetnék őket egy rockkoncert vagy egy extravagáns divatbemutató szereplői is –, miközben több elemükben visszautalnak egy-egy történelmi viseletre, és/vagy metaforikusan jellemzik az adott szereplőt. Tata „hivatalnoki” öltözetének gallérja és ingujja például a jellegzetes „udvari” intrikusokat idézi, míg a sokat szenvedett, óhitű Bönge ruhájának szakadozottsága sebeit juttathatja eszünkbe. A két főszereplő öltözéke éles kontrasztot képez: Géza sötét, látványos, egy alternatív rocksztár viseletét idéző bőrszerkóban, míg Vajk fehér, elegáns, divatos sállal kiegészített ruhában jelenik meg. Hasonlóan stilizáló, metaforikus (vagy éppen metonimikus) a kellékhasználat is: Gyula diadémját pél-dául trófea helyettesíti, gyilkos fegyverek zaja helyett pedig ostor csattog. Vagyis a látványvilág egyszerre teremt nagyon erős atmoszférát és gördülékenyen működő színházi nyelvet, amelynek segítségével az előadás részben az alapmű legfontosabb kérdéseire, részben a főbb szereplők e kérdések fényében változó viszonyára fókuszálhat. Kukovecz Ákos rendezése nem próbál a mű tipizált, papírmasé karaktereiből bonyolult hús-vér figurákat létrehozni, hanem a karakterek szándékainak, lehetőségeinek, motivációinak sokféleségét, gazdagságát bontja ki koncentráltan és izgalmasan. A látvány mellett ebben fontos része van a dramaturg, F. Tóth Gergely által szűk másfél órányira tömörített, néhány kevésbé fontos szereplőt is elhagyó, de a történetet feszesebbé és gördülékenyebbé tevő szövegnek, valamint a zenének is. Balázs-Bécsi Eszter kompozíciói voltaképpen a műben is megjelenő pogány dalok zenei világából indulnak ki, azt roncsolják (vagy ha tetszik: gondolják újra sajátosan). A zenét természetesen élőben szólaltatják meg a társulat tagjai, tovább erősítve ezzel a hangulatot.

Berkó Boglarka es Bolla Bence József – Az a szép, fényes nap
(fotó: Éder Vera)
Az előadást fiatal színészcsapat játssza, amit nemcsak a modern színházi nyelv tesz lehetővé, hanem az is, hogy a rendezés nem próbálja pszichorealista köntösbe csomagolni a történelmi parabolát; így a szereplők nemének és korának nincs különösebb jelentősége a játékban. Ezért nincs értelme szofisztikus magyarázatokat keresni a nemcserékre; Géza szerepét egész egyszerűen azért játsz-hatja Szász Gabriella, mert színészi alkata, jelenlétének ereje, szuggesztivitása őt predesztinálja erre a feladatra. A színésznő nőiességét kiemelő, sötét viselete és a mély tónusú hang kontrasztja mintha rögvest Géza politikusi énjének azt a kettősségét képezné le, amelyet az alakítás érzékletesen mutat meg: a fejedelemben egyszerre él a tisztánlátó, kemény, eltökélt, akaratát tűzön-vízen keresztülvivő államférfi és a régi világ fenntarthatóságának illúziójába kapaszkodó, simulékonyan ravaszkodó fantaszta. A következetesen felépített, minden pillanatában erőteljes szerepformálás, amellyel Szász Gabriella úgy uralja a színpadot, mint Géza az országot, éppoly tisztán láttatja a nemzet megmaradásért küzdő akarat dia-dalát, mint azt a pusztító erőt, amely ennek az akaratnak a következménye. Komlódy Márk Vajkja sokáig elkényeztetett, napközis kisfiúnak tűnik inkább, mint ígéretes uralkodónak; a színészi játék finoman készíti elő a Géza és a néző számára egyaránt meglepetést hozó fordulatot: a fiú jámborsága, visszafogottsága, türelme nem vérmérséklet kérdése, de nem is közönyösségre vagy bárgyúságra utal, hanem a hívővé vált ember szilárd erejét mutatja. És amikor felfedi hitének őszinteségét Gézának, Komlódy Márk játékában valóban felsejlik a későbbi nagy uralkodó formátuma. A harmadik főszereplőt, a legidősebb generációt képviselő Gyulát játszó Bolla Bence József nehezebb helyzetben van, mivel a szöveg kevés segítséget nyújt ahhoz, hogy a tradíciók és a hatalmi ambíciók közé zárt ember helyzetét gazdagon prezentálhassa, az öregség fájdalmára pedig ebben az előadásban értelemszerűen nem kerülhet hangsúly. A barátját, Böngét megformáló Pálóczi Bence úgy segít ezen, hogy a figura fanatizmusára, megingathatatlan vakhitére helyezi a hangsúlyt. Szuggesztív alakításának remek ellenpontja Csata Zsolt finoman, de sokszínűen karikírozott Tatája; a fensőbbséges erkölcsi normákat közvetítő nevelő úgy néz el a többiek feje felett, hogy nemigen látja át szándékaikat, motivációikat. Élesen, de szellemesen karikírozza Balázs-Bécsi Eszter is a minden lében kanál Nürnbergi Hermann alakját, míg Berkó Boglárka több kisebb szerepe közül a komikus karakterként tragikus sorsot elszenvedő Borbélyt teszi emlékezetessé.
A debreceni bemutató önmagában is je-lentékeny produktum, amely látványosan bizonyítja, hogy egy avítt és kevéssé sikerült történelmi parabolából is létrehozható mai, tartami és formai szempontból is izgalmas előadás. Emellett perspektivikus vállalko- zás is, hiszen egy fiatal, sokra hivatott al-kotócsapat munkája, amelynek remélhetőleg folytatása is lesz.
Urbán Balázs

