Csiky Gergely Színház Stúdió; Kaposvár

Különös elõadás A sötétség hatalma Kaposváron, a Stúdióban. Kiváltképp annak tetszik, ha eszünkbe jut, hogy Keszég László a Pont Mûhellyel már egyszer elõadta Tolsztoj darabjának egy változatát. Mintegy három esztendeje, a Trafóban történt ez.

Igaz, a produkciót az amerikai Jay Scheib rendezte, illetve helyezte át mai színházi külsőségek közé, a Pont Műhely elnevezés alatt pedig Keszégen kívül egyebek közt Urbanovits Krisztina, Isabelle Lé, Pogány Judit, Scherer Péter lépett föl. Akkor nem eljátszották Lev Tolsztoj igazi XIX. századi orosz parasztdrámáját, hanem jellegzetesen posztmodern stílben eljátszottak vele. Kiforgatták, ironizálták, kinevették, azaz dekonstruálták. Lefosztották róla mind a XIX. századot, mind az orosz környezetet, mind a paraszti jelleget. A régi lelkiismereti drámát lényegében mai groteszk rémtörténettel helyettesítették.

Csonka Ibolya és Gyuricza István

A mostani kaposvári kísérletnek pedig éppen az a legfeltűnőbb különössége, hogy egyfelől eljátsszák az eredeti darabot a maga teljes lélektani igazságában s nem mellékesen Tolsztoj ma már gyermetegen naivnak tetsző antikapitalizmusával együtt, másfelől viszont a rendező szemlátomást mindenképpen szeretné tudomásunkra hozni, hogy mennyire időszerűnek véli a művet, a történetet. Ebből meglehetős kavarodás támad, furcsa módon azonban a különféle, valójában összeférhetetlen elemek nem feltétlen oltják ki egymás hatását. Pontosabban a lényegében teljesen értelmetlenül és funkciótlanul alkalmazott mai, illetve stilizált környezet nem tudja tönkretenni a színészileg remekül megidézett múlt előtti századot, pedig a látvány önmagában is ellentmondásos, össze nem illő elemeket tartalmaz.

Cziegler Balázs díszlete a játék nagy részében egy elegáns villa és egy hatvanas években modernizált parasztkonyha keveréke. Jobboldalt csempézett falon ócska vízmelegítő, polcok, szokásos konyhai bútorzat, egyéb kellékek, szemben és balra viszont egyegy hatalmas ablaknyílás néhány szinttel magasabb társadalmi helyzetet mutat. Az viszont, hogy a nyílásokat sem üveg, sem roló, hanem mindössze elhúzható függöny takarja, inkább praktikus, mintsem tartalmi szükségességnek látszik. A bejárat mellett Krisztus-ikon is van, méghozzá színes lámpákkal körbevilágítva. Berzsenyi Krisztina ruhái is részint mai félparaszti ízlésre utalnak, részint a puszta nyomorúságot jelenítik meg. Gumicsizmák utalnak a sötétséget, elmaradottságot jelző sárra, a városi mulatozásból cowboy-jelmezben hazatérő Nyikita viszont autókulcsot ad át a béresnek, hogy álljon be a kocsival. Mindez elvben félkész, éppen csak megindult, végig nem vitt, sőt menet közben félbemaradt modernizációt is sejtethetne. Szólhatna arról a mai világban, amiről Tolsztoj a maga korában: hogy a modernizáció, a kapitalizálódás szétdúlja a régi életformát, illetve hogy a megrögzött szokások, a sötétség hatalma milyen pusztító erővé lehetnek a megváltozott viszonyok között. A keresztény erkölcs alól előbújnak az archaikus, gyilkos szenvedélyek, illetve az az egyszerű elv, hogy minden probléma megoldása a probléma forrásának, az embernek az elpusztítása. Útban van a betegeskedő férj, el kell pusztítani. Útban van a balkézről fogant gyermek, azt is meg kell ölni.

Sarkadi Kiss János és Kocsis Pál

A rendezői igyekezetnél azonban erősebbnek bizonyul a Németh László fordította drámaszöveg, amely minden apró részletében hordozza a régi orosz falusi világot, a nagy orosz lelket, Tolsztoj világképét és erkölcsi elveit. Néhány mai magyar trágárság betoldása ezt nem képes elhárítani. Gyökeres átalakítás nélkül a darab alighanem legyőzhetetlen. A színészek régi, százharminc évvel ezelőtti - de lelkükben sokkal régebbi szellemeket hordozó - embereket játszanak. Talán egyedül Csapó Virágnak sikerül a két világot, a régit és a mait egyesítenie. Ahogyan feszülten cigarettára gyújt, az jellegzetesen korunkbeli gesztus, mégis pontosan illik a gyilkosság terhével küzdő egykori parasztasszony lelkiállapotához is. Csonka Ibolya viszont a praktikus bölcsességében erkölcsi aggályokat nem ismerő vénasszonyból nem irthatja ki az archaikus ízt. S amit tesz, azt gyönyörűen teszi: szinte még a nézőt is becsapja, meggyőzi csupa önzetlen jó szándékáról, a gyilkosság előtt szinte észre sem vesszük, hogy csupán a fia számára akarja megszerezni a megölt gazda vagyonát. Gyuricza István alighanem megsemmisítené az elemi erkölcsi normákat dadogva-makogva védelmező ostoba vénembert, ha elvágná ősi gyökereit. Így viszont ritka színházi gyönyörűség nézni, ahogyan téblábol, szerencsétlenkedik, nyögdécselve küszködik sima nyelvű felesége és léha fia mellett. Kocsis Pál bérese is teljes emberi sorsot alaposan kidolgozva bemutató alakítás. Nagy Ilona Akulina tompa lelkét választékosan ábrázolja, többször emlegetett süketségének viszont bizonyára sem ő, sem a rendező nem tulajdonított jelentőséget, az Antal Márta játszotta Anyutka is inkább csak jámbor, mintsem fogyatékos. Szula László a szánni való betegben, a jövendő áldozatban precízen megmutatja a durva családfőt, az erőszakos nagygazdát is. Sarkadi Kiss János a könnyelmű Nyikita szerepében nagy mosolyokkal és ideges rándulásokkal hárít el minden felelősséget, míg csak drámaian össze nem omlik. Öngyilkossági kísérlete szánalmas, nyilvános gyónása erőteljesen hiteles.

Az előadás mégis leginkább arról győz meg, hogy a manapság jóformán kötelező aktualizálást nemigen lehet fél szívvel csinálni. De legalábbis nem érdemes. Szerencsés esetben, mint ez, csak fölösleges.

ZAPPE LÁSZLÓ