A Szentendrei-szigeten, magas fatákolmányról kihirdetik a nők és férfiak háborúskodásának végét jelző békeszerződést, melynek értelmében a budai oldal a férfiaké, a pesti a nőké,  bármiféle érintkezés közöttük szigorúan büntetendő, beleértve annak testi megnyilvánulásait is. A köztes területek közösen használatosak. Itt vagyunk hát egy közös területen, férfiak és nők.

Több csoportban, egy prüszkölve köhécselő kishajóval szállítottak minket ide. A parton fiatal férfi várt, bakancsban, hosszú kabátban: egy réges-rég óta tartó háborúban eklektikussá puhult, egykori egyenöltözetre utaló gúnyában. Tört magyarsággal, hosszan kitartott szünetekkel tudatta a tényeket: háború van, megfigyelők vagyunk, a jelre várunk, ne nyúljunk semmihez, maradjunk egy csoportban, most már innen nincs visszaút. Megjött a jel, indulás utána!

Sárosdi Lilla (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A sziget belsejében, a lassan beálló éjszakában egy háború ismerős-ismeretlen maradvány-nyomai: pislákoló fények, füst, felborult autók, robbanások lángja, egy nő húst sütögetett egy kibontott lótetem mellett, két férfi üvöltve rárontott egy földön fekvő harmadikra. Sietősen követtük vezetőnket, s közben megfigyeltünk. Egy felborult autónál fényképezkedett valaki, itt találkoztunk a többi megfigyelővel, vezetőnket is szem elől veszítettük. Kürtszó hívott át egy közeli helyre, ahol magas fatákolmányból kihirdették a nők és a férfiak közötti háború végét.

Láng Annamária (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Le-Phun, francia utcaszínházi társulás és az önmagát egy más konstellációban újrarajzoló Krétakör Színház közös munkája ezzel a felütéssel valamiféle happeninget ígér, amit elszórt "nézőtéri" heherészés húz alá. Az erdősáv felől fények, prüszkölés és patadobogás komponált szabálytalansága közelít: egy méretében és groteszk életszerűségében lenyűgöző mechanikus lószerkezet halad el közöttünk, hátán görnyedt férfifigurával. Nem tudni, mi lesz, senki nem mond semmit, az  alapvető bizonytalanságot ki tettetett, ki valós - a nagy tömegben való lét és a színházi tapasztalatok nyugalmából eredő - unottsággal veszi tudomásul. Ahogy imént a kürtszót, most ezt a bámulatos installációt követjük egészen egy kerítéssel körülvett, Duna-parti táborig. A szerkezetről lassan lekászálódó férfialak néhány mondattal felvázolja az eredeti, brechti dráma alapatmoszféráját: háború, üzlet, mindent túlélni, emberek nélkül minden egyszerűbb. Vetített képek valamiféle előtörténetet kerekítenek, ahogy a pesti és budai oldalról lassan az egyszerre mitikus és profán ló-alak mögé gyűlnek menyasszonyi ruhás alakok, akik egyszer csak a Duna vízéből valóságosan is megérkeznek, nők és férfiak vegyesen, kezükben mécsessel invitálnak a tábor belsejébe, majd ott lévő faházaikba térnek egyesével, párosával, hármasával. A dramaturgia általi irányítás, amely utcaszínházi előadásokhoz kevéssé szokott befogadók számára is könnyedén követhető, és amely eddig a pontig tömegként mozgatott minket, ebben a pillanatban megszűnik. Ahogy a fehér ruhás figurák raja magánuniverzumok szürreális elegyeként egyedi történések némiképpen szomorú, és minden átjárás ellenére elkülönült zárványaira esik szét, úgy kell innentől kezdve minden egyes nézőnek magának megkeresnie ebben a paralel történéshalomban saját történetét. Immár egyedül kell összeszedegetnünk, és egyenként kell megtennünk saját tanúságtételünket. Egyedül kell tudnunk mondani valamit a lovakról készült, különös festményekről. Egy faházról, ahol egy férfi csigák között ül egy hintaszéken, és miután behív magához, egy nő becsukja mögötted az ajtót. Vagy  ahol egy nő és egy férfi közlekedik az egymással szemben lévő házikóik között, miközben lassan összeállítanak és elkészítenek valami lecsófélét. Egy nőről, aki elmeséli a nászéjszakán megesett, férje által elkövetett megerőszakolásának történetét. Egy férfiról, aki menyasszonyi ruhába öltözötten, franciául beszélve valami hasonlót játszik el vásári stílusban, mondván, kitűnő, miközben azt mutatja, hogy majd szétszakad a fájdalomtól. Vagy egy kedves, csendes párról, akik együtt kertészkednek kicsiny kunyhójuk előtt, és szobájuk falán Sárosdi Lilla és Schilling Árpád közös fényképe függ. És még néhány házikó, hasonlóképpen örök körökben futó életszilánkok kiállítótermi veszélytelenségével, és még egy ketrecbe zárt nő, aki a lába közötti kádba vastag nyalábokon keresztül bőven patakzó sugárban vizel folyamatosan.

Sárosdi Lilla és Schilling Árpád (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Miután mindenki kedvére és lendülete szerint körbejárhatta a tábor minden egyes magáncelláját, a ketrecbe zárt nőt a mechanikus ló lovasa kimenti, ám amikor a Dunában úszó ló hátán elhagynák a szigetet, a férfi belezuhan a folyóba és megfullad. Végül egy poétikus érzékkel eltalált mozgóképben a menyasszonyi ruhások belegyalogolnak a Dunába, és lassan eltűnnek a szemünk elől. Bátortalan taps, senki nincs már a szigeten, csak a parton a kevéssé bizalomgerjesztő kishajó.
A felütés után várható, akár bombasztikussá is tehető happening helyett egy különös hangulatú, a részvétel és a kívülről szemlélés határvonalán egyensúlyozó, meditatív körsétát kaptunk. Lehetőséget elgondolkodni nőkről és férfiakról, háborúról, egyedüllétről, tömegről, színházról, magunkról, vagy éppen, beállítottság szerint, akár még Brechtről is. Nem volt revelatív élmény, nem volt torokszorulás, a kétnyelvű előadás francia szövegeit szinte egyáltalán nem értettem, a legtöbb ismerősömnek nem fogom ajánlani. Ellenben kaptam másfél órát, hogy kifelé és befelé egyszerre nézhessek, hogy kérdéseket tegyek fel. Márpedig ha magunknak kérdéseket tudunk megfogalmazni, akkor az előadás eleve nem lehet kérdéses.

Én a tanúságtételemet ezennel megtettem. A történetem viszont a legsajátabb magánügyem, elmondanom mások helyett nem illő,  és értelme sincs.

TÖRÖK ÁKOS