A "színházépítő" Schwajda György kinevezése a kaposvári teátrum élére kellően felháborította a magát progresszívnek tekintő hazai média jeles képviselőit. Megkondították a lélekharangot a kaposvári színház felett, noha eddigi története folyamán talán háromszor látszott úgy, hogy befellegzett annak a vállalkozásnak, amit Kaposvár-jelenségnek nevez a szakma. Némi hencegéssel hadd említsem meg, hogy A Kaposvár-jelenség címen elsőként én írtam könyvet arról a színháztörténeti fordulatról, amit a kaposvári társulat véghez vitt. Mondhatom, az elnevezés is tőlem származik, s most már azt is elmondhatom, hogy a kötet megjelentetése nem volt könnyű eset, annak ellenére, hogy két olyan szaktekintély lektorálta, ajánlotta kiadásra, mint Almási Miklós és Koltai Tamás. A nihil obstat a minisztériumban csak nem akart megszületni.
Mint Tóth Dezső miniszterhelyettes vigasztalásomra közölte velem, aggodalmuknak az az oka, hogy túl jó a munka, ilyet még az akkori kedvencről, a Madách Színházról sem írtak. Ezt az elismerést Tóth Dezső írásba is adta. A tiltás valódi okát azonban nem árulta el. Köztudott volt, hogy Aczél utálja a kaposváriakat, és emiatt nem alaptalanul tartanak attól, hogy főnökük beleköt a kötet egyik-másik mondatába, őket meg lehordja a sárga földig, hogy engedhettek megjelenni efféle "szörnyűséget". Hiába mondtam, hogy régi árus vagyok a halpiacon, lektoraimról nem is beszélve. Nagyon vigyáztam arra, hogy illetlenség ne akadjon a kéziratban. Persze Tóth Dezső is tudta, hogy nincs ilyen mondat, hiszen olvasta a dolgozatot. Csak éppen az is tudható volt, hogy Aczél képes szemrebbenés nélkül kitalálni nem létező, de valóban anatéma alá eső kijelentéseket. Tóth Dezső viszont felmérte, hogy miattam, a kötet, a kaposváriak miatt (akiket ő sem kedvelt) nem fog Aczéllal szembe menni. A könyv végül úgy jelenhetett meg, hogy a felnőtté cseperedő fiam számára lakást akartam kérni Sarlós Istvántól, Budapest akkori tanácselnökétől, akihez még a Horthy-időkből, a második kerületi szoc. dem. szervezetből fűztek ismeretségi szálak. Kapcsolatunk értéke ugyan felemás volt, mert én őt akkor illegális kommunista szervezkedésbe akartam bevonni. Szerencsémre azonnal lebuktatott az alapszervezetben, és így mind a ketten életben maradtunk. Ugyanis nem volt alaptalan az a gyanú, hogy az illegális sejteket maga a rendőrség, Hain Péterék szervezik. Második próbálkozásomat úgy úsztam meg, hogy a rendőrség két nappal korábban csapott le, mint hogy csatlakozhattam volna a szervezkedéshez. A kapcsolatot előkészítő akkori jó barátom nem zsidó létére ott is veszett az egyik német koncentrációs táborban. Erre a múltra persze nem illett emlékezni, nem is került szóba. Sarlós a becsület smokkok sorába tartozott, nem is adott lakást. Viszont megkérdezte, hogy miben segíthet, mire elpanaszoltam neki a kaposvári kézirat hányattatását. Ugyan - legyintett -, egy telefon, és meg volt az engedély. A kötet ügye persze nem volt olyan fontos, hogy vitába szálljanak Sarlóssal. Amúgy is adva volt az elhallgattatás lehetősége.
Az obligát szerény dicsérő kritikák azért megszülettek. Egy szót sem szólhattam. Arra viszont vigyáztak, hogy A Kaposvár-jelenség kiadása ne váljon eseménnyé. Ezt a kaposváriak maguk sem bánták, hiszen tudták, addig hagyják őket békében, amíg a szélárnyékban meghúzzák magukat. Őket az elismerésnél jobban izgatta, hogy csinálhassák a színházukat, hogy nagyobb izgalmak nélkül rendezhessenek.
|
Most viszont, ennyi év után úgy hiszem, a mai tapasztalatok birtokában újfent igen hasznos lenne összefoglalni, hogy miben is állt a "Kaposvár-jelenség" rendkívülisége.
A Horthy-időkben, az akkori kapitalista viszonyok közepette a sikeres színházcsinálás jó üzlet volt. Dédnagybátyám, Nagy Endre gazdag embernek számított. A Damjanich utcában egy hatalmas bérházat konferált össze, lányát drága svájci intézetben neveltette. Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház (a mai Katona József Színház) vezetője se küszködött anyagi gondokkal.
A háború után azonban gyökeresen megváltoztak az ár-bér viszonyok. A színházba járók keresete is annyira leapadt, hogy a jegyárakat is alaposan le kellett szállítani. Előállt a mai helyzet, amikor a színházakat már csak állami szubvencióval lehet működtetni. Bárdost a kritika dekadens polgárnak bélyegezte, a szubvenció a minimumra csökkent. Mire Bárdos áttette székhelyét New Yorkba, ahol még évtizedekig, késő öregkoráig folytathatta a színházcsinálás mesterségét, amihez kiválóan értett.
Nem pusztán Major zsenialitásának volt köszönhető a Nemzeti akkori virágzása, ők státusuknak köszönhetően komoly anyagi támogatásban részesültek. Az államosítások kétségtelenül megváltást jelentettek a színháziak számára, egy csapásra megszabadultak az anyagi gondoktól. Fix fizetéses állami alkalmazottakká váltak.
Más kérdés, hogy ez a változás - az anyagi biztonság és az egyenlőség - nem kedvezett a színházművészetnek. Ebben a felállásban egy Bajor Gizi fizetése alig különbözött más hasonló korú színésznőétől. Igaz, ebben a művészvilágban minden másképp működött. Bajort neves orvosprofesszor férje a kapott paraszolvenciának köszönhetően tejben-vajban fürösztötte. Bajor fizetésének kevés köze lehetett a művészi munkájához. Az állami irányítás azzal a következménnyel járt, hogy a színházak vezetőit odafent nevezték ki a derék elvtársnak tartott művészek közül. Nem is volt komolyabb baj, amíg a derék elvtársat Major Tamásnak, Várkonyi Zoltánnak hívták. Ők még jó ideig meg tudták őrizni szuverenitásukat. Aczélék komolyan féltek a színházaktól, nehogy a sötét nézőterek lehetőséget adjanak tüntető ellenzéki tapsokra. Minthogy a színháziak immár féltették privilegizált helyzetüket, az adott szerkezeten belül kívántak érvényesülni, és nagy többségükben nem is voltak kaphatók semmiféle komolyan vehető szellemi ellenállásra. Nagyon szoros is volt a politikai ellenőrzés. A politika hivatalból nem bízott senkiben, még a megbízhatónak tekintett Majorban, illetve Várkonyiban sem. Mindketten meggyőződéses régi kommunisták voltak, ami azzal a kockázattal járt, hogy önállóan gondolkodtak. Aczél pontosan tudta, hogy nem feltétlenül kaphatók a politikai kívánalmaknak megfelelően hajladozásra, alkalmazkodásra.
|
Fent előírták a műsorrendet, ami egyformán kötelező volt minden színház számára. Ostoba gondolat volt - nem az egyetlen -, a kritika az elindult "profil" vitában azonnal fel is vetette: ha ennyire előírják, hogy miket játsszanak az államosított nemzeti színházak, akkor mi a különbség az egyes nemzeti színházak között. Valójában e kötöttségek ellenére nagyon is különféle darabokat lehetett volna nagyon különféleképpen színre vinni, ehhez persze felkészült, széles látókörű színigazgatók kellettek volna, nem pedig gyáva bürokraták, akik miatt a színházak valóban egyformákká váltak. Valójában az igény, hogy a színházak minden évadban mutassanak be egy magyar klasszikust, a világirodalom egy klasszikusát, mai magyart és egy mai modern darabot, ezen belül egy nyugatit és egy keletit, szovjetet, illetve népi demokratikust, operettet, vígjátékot, átfogta a lehetséges teljes kínálatot. Tulajdonképpen még így is nagyon érdekes és sokszínű repertoárt lehetett volna összeállítani, ha a színházvezetők műveltebbek, felkészültebbek és bátrabbak lettek volna. Létezett megfelelő kínálat, még szovjet, népi demokratikus darabokból is. A magyarokról nem is beszélve. Csakhogy éppen a legjobb, legérdekesebb, a merész újdonságokat tartalmazó színművek bemutatása ütközött a legtöbb akadályba. Jó pont a vezetőknek csak a hazug, pártos unalmak színreviteléért járt.
A hatalomnak olyan funkcionárius vezetők kellettek, akik a kormányzat kedvében kívántak járni, akik tudták, hogy nem szabad kérdezniük, ellenkezniük. Tenniük kell a megszokottat, ismételniük a már beváltat. Így is gyakorlattá vált, hogy még a legmegbízhatóbb vezetők mellé is odatettek egy olyan helyettest, akivel - mert a főposztra tört - nem jöhettek ki. Biztosítva volt az állandó háborúskodás és a megbízható belső kontroll. A vezetők egymást jelentették fel. Így került Major alá, mellé szegény Marton Endre, aki Thália templomában mindig képes volt arra, hogy szép miséket mutasson be, a késelés versenyében azonban Major mellett gyenge spielernek bizonyult. Végül le is váltották mindkettőjüket a Nemzeti éléről. Feltehetően Marton bele is pusztult ebbe a mérkőzésbe, amit nem bírt se idegekkel, se szívvel.
Zsámbéki Gábor első felismerése az volt, hogy az ilyen mérkőzésekbe, a vezetők harcaiba nem szabad beszállni, ő itt csak vesztes lehet. Az illetékesek nem alaptalanul tartottak tőle. Noha tudható volt, hogy évfolyamának ő az egyik legtehetségesebb tagja, az ország egyik legrosszabb, isten háta mögötti színházába, Kaposvárra küldték. Ott is dúlt a vezető és helyettese közti élet-halál harc, csak - a fiatal rendező szerencséjére - kölcsönösen kikészítették egymást. Mindkettőnek le kellett tennie a lantot, ha életben akart maradni. Orvosaik tanácsára el is hagyták a kaposvári műintézetet. Egyikük bele is halt, ellenfele még sokáig elvegetált más vidéki kocsmákban.
Zsámbéki döbbenten tapasztalta, amit egyébként tudni lehetett, hogy a társulat más vidéki együttesekhez hasonlóan siralmas állapotban van. A főiskoláról kikerült fiatalok - ha a nagy pesti társulatok azonnal le nem szerződtették őket - a vidéki együtteseknél kezdték pályájukat. Itt megkaphatták a korukhoz illő parádés szerepeket, amelyekben módjukban állt bizonyítani. Csakhogy tudhatták, ha néhány év után nem sikerül felkerülniük a fővárosba, akkor egy életre másod-harmad osztályú együtteseknél vegetálnak majd. A kudarc elviselésére kézenfekvő gyógyírként szolgált az alkohol, s ezzel a maradék tehetségüknek is a nyakára hágtak. Akin nem fogott a szesz, és beletörődött a megváltoztathatatlanba, az beépült a vidéki létbe, tudva azt, hogy az öregek hosszabb-rövidebb szerepét rájuk fogják osztani.
Zsámbéki körülnézett a társulatban, talált is néhány fiatalt, akik még bíztak a maguk holnapjában, és szívesen szövetkeztek a tehetségesnek mondott fiatal rendezővel, aki azzal biztatta őket, hogy néhány színvonalas produkció létrehozásával magukra vonhatják a szakma figyelmét. Amikor Kaposvárott rendezték a vidéki színházak fesztiválját, be is mutatkoztak két egyfelvonásossal. Mivel a hatalmi harcokban nem vettek részt, a sikert nem irigyelték tőlük.
A két színházvezető távozása után azonban úgy tűnt, befellegzett minden reménynek. Jött a hír, hogy egy Szegedről kiebrudalt lehetetlen új igazgatót kapnak, akit a női szoknyákon kívül mi sem érdekel.
Jött is az új főnök, akit Komor Istvánnak hívtak, és ekkor csoda történt. Komor az első bemutatkozás során megnyerte Zsámbéki és barátai szívét, remek embernek tűnt. Komor azonnal felismerte, neki Zsámbékira kell tennie. Ki is nevezte helyettesének, sőt, a továbbiakban alá is rendelte magát a fiatalember akaratának.
El is határozták, hogy átszervezik a társulatot, elsősorban olyan későn érő fiatalokat hívnak magukhoz, akik minden áldozatot vállalva hajlandóak részt venni izgalmas modern színház létrehozásában. "Olyan színházat kell teremtenünk Kaposvárott, mint a londoni Royal Court" - fogalmazta meg a magasztos célt Zsámbéki Gábor.
Egy-két év alatt összeállt a társulat. Zsámbéki a Nemzeti Színházból hívta le maga mellé Babarczy Lászlót, helyettesnek és traktorosnak, hogy a nehéz sáron átvonszolja a társulat szekerét. Remek találatnak bizonyult a főiskoláról éppen kikerült Ascher Tamás megnyerése. Először sikerült egységes társulatot összekovácsolni, amelynek minden tagja őszinte hittel vallotta, ezért a színházért élünk-halunk. A cél többé nem lehet az, hogy egyéni karrierünk érdekében azért küzdjünk, hogy felkerüljünk Pestre. A sikert az egész közösségnek kell kivívnia. Az első győzelmek lázba hozták a társaság másod-harmad vonalbeli tagjait is, akik, ha nem is jutottak főszerephez, büszkék lehettek arra, hogy ők az országszerte híres kaposvári együttes tagjai.
A Kaposvár-jelenségnek nem mellékes jellegzetessége volt, hogy szabadabban beszélhettek, merészebben szólhattak, mint más társulatok. Hamarosan kiderült, hogy megfeleltek annak a kormányzati manipulatív szándéknak, amely a Nyugat felé felvilágosultnak, liberálisnak mutatta magát, anélkül, hogy az ellenzékiség számottevő tömeghatásától kellett volna tartania. A kaposvári bemutatók ugyanis feltételezték, elvárták a bemutatott produkciók felszín alatti, mélyebb összefüggéseinek, mögöttes tartalmainak megértését, amire a kaposvári nézők többsége persze nem volt felkészülve. Érdeklődéssel figyelték, mi folyik a színpadon, de a hétköznapi előadások során izgalom nem hatotta át a közönséget. Ez a legcsekélyebb mértékig sem zavarta a társulatot. A színre állított történeteknek természetesen volt egy elsődleges jelentése, az Ahogy tetszikben például - mint a mesében - a gonosz és a jó király ellentéte, a szerelmesek boldog véget érő sóvárgása egymás iránt. A művészet, Shakespeare és a bűvész csepűrágók varázslata persze önkéntelenül is hatott. Ami történt, az a tudatalatti régiókban működött, az ártatlan bérletes nézők jól érezték magukat, és a következő előadásra is eljöttek. Tisztes háromnegyed házak előtt lehetett játszani. A kaposváriak erre a sikerükre, hogy a nem értelmiségi nézőket is megnyerték a maguk számára, hogy ebben a vidéki kisvárosban gyökeret tudtak ereszteni, teljes joggal igen büszkék voltak. Babarczy ma is azzal büszkélkedik, hogy az eredetileg a stúdiószínpadon elindított Godot-t a nagyteremben fejkendős néniknek is el tudták adni, akik a darab egzisztencialista implikációiból nyilvánvalóan mit sem érthettek.
A kaposváriak diadalának fontos része, hogy nem bóvlival, hanem valódi értékkel táplálták-táplálják a maguk publikumát. Babarczy joggal aggódik, hogy Schwajda jövetelével ennek vége, s az ócskaság, a vacakság ellenforradalma fenyeget.
Akkoriban, a hetvenes években bennünket, a vájt fülűeket az fogott meg a kaposváriak színjátékaiban, hogy úgy éreztük, az előadások nekünk szólnak, akik a lényeget, a szöveg mögöttit is értjük. Nekünk az 1974-es Ahogy tetszik arról szólt, hogy majd csak kijövünk az ardennes-i erdőből, eltakarodnak az utált kádárista trónbitorlók, a forradalom ügye újra győzni fog. Ilyen mondatok persze egyszer sem hangzottak el, de mi mindnyájan tudtuk, hogy erről szól a nóta. A budapesti vendégszereplés alkalmával a zsúfolásig megtelt nézőtér tombolt az örömtől, ünnepelte a maga színházának a létrejöttét. Ekkor fordult elő először és utoljára, hogy Zsámbékiék kijöttek a színpadra megköszönni az ovációt. Ezúttal egyértelmű volt, hogy az ünneplés elsősorban nekik szól, akik létrehozták ezt a színházat.
Miről is szólt a kaposvári színház, amelyet ebben a rezsimben soha sem aposztrofáltak Csiky Gergely Színháznak?
Alapjában két kérdés, két gondolat foglalkoztatta a társulatot. A szabadság igénye és a hazai provincializmus elleni tiltakozás. Az előbbit a rivalda két sarkában feltűnő, nyomozókat ábrázoló színészek közönséget vizsgáló tekintete jelezte, a másikat a díszletképek nyomasztó kopottsága, szürkesége érzékeltette, amit el is neveztek "kaposvári szürkének".
Nem szembetűnő, de lényeges eleme a kaposvári színháznak a munkára koncentráló, összetartó társulat. Minthogy ott élnek, gyakorlatilag minden idejüket a többszöri renoválás ellenére is ósdinak tetsző épület falai közt töltik, kialakult, hogy a legfőbb beszédtéma a munka. A próbákra itt sem jut több idő, mint hat hét, csak éppen akkor is próbálnak, amikor lent ülnek a büfében, jobbára akkor is a munkájukról beszélgetnek, s az előadás csiszolása akkor is folyik, ha már megvolt a bemutató. Ascherről, aki minden ízével Kaposvárhoz kötődött, az a legenda járja, hogy az utolsó előadás után még mindig adott instrukciót a színészeinek. Ennek az intenzív munkának volt köszönhető, hogy mire a kaposváriak Pestre jöttek vendégszerepelni, a produkcióban a legkisebb epizodistáig már minden a helyén volt, mintha hónapokon át próbáltak volna.
Időközben azonban Kaposvár körül is nagyot fordult a világ. Az új demokráciában, a szabad szólás napjaiban a színház elvesztette privilegizált helyzetét. A politikai bátorság - a közvetett módon, de mégiscsak létezett ellenzéki hangütés - is elvesztette izgalomkeltő esztétikai értékét. Az évad legjobb bemutatói már nem kötődnek automatikusan Kaposvárhoz, illetve a Kaposvár-utód Katonához. Számos új tehetséges fiatal rendező tűnt fel, akik mind eget kérnek a maguk számára. Említsük csak meg a fiatal Schillinget a maga Krétakörével, a Műegyetemen letelepedett Pintér Bélát az önmagáról elnevezett színházával. De Fodor Tamás Stúdió "K"-járól sem feledkezhetünk meg ebben az áttekintésben, még ha nem váltotta is be maradéktalanul a várakozást. És még sorolhatnánk tovább a neveket és az általuk létrehozott társulatokat.
Mi történik holnap Kaposvárott? Nem tudhatjuk.
Elképzelhető, és ez a legvalószínűbb, hogy Schwajda szétveri a kaposvári színházat.
Ám minthogy rendezők, színészek nélkül nem lehet színházat csinálni, nincs kizárva, hogy Komor mintájára Schwajda felvállalja a mostani tehetségeseket, Znamenákot és a Mohácsikat.
Kaposvár megrázza magát és minden folytatódik.
A jó folytatásra kevés az esély, de nincs kizárva.
Ne adjuk fel eleve a reményt.
MIHÁLYI GÁBOR
