Shakespeare a színpad tükrében
Esszék, tanulmányok
ELTE

Ahogy tetszik, avagy mindenkinek a maga Shakespeare-je. Ez is lehetne az alcíme az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol reneszánsz és barokk doktori programja, valamint a Színházés Filmmûvészeti Egyetem doktori programja által közösen jegyzett kötetnek. A két kutatásvezetõ - Földényi F. László és Géher István - elõszavában egyként rendhagyónak nevezi a színmûvészetisek és az angol szakosok ilyetén találkozását. Rendhagyó, bár teljességgel logikus, hiszen itt gyakorló filoszok és színházcsinálók mondják el gondolataikat ugyanarról a fogalomról, ki-ki a maga terminológiájával, ízlése és temperamentuma szerint.

A büszkén vállalt módszerből ered a kötet első pillantásra meglepő sok műfajúsága, abból meg minden kínos hiányossága és fontos erénye. A manapság nagyon divatos, egyszersmind rendkívül korszerű dialógus megteremtése volt a nyilvánvaló cél, s bár az eredmény első nekifutásra sem jelentéktelen, akad még csiszolnivaló. Persze nem a bátor egyéni hangok belesimulását óhajtom a nagy kórusba. Inkább a szólamok gondosabb összefésülése hibádzik (felvetve a szerkesztői koncepció kérdését is), s főleg a dolgozatok szerzőinek egymásra és egymás munkáira való reflektálását hiányolom (izgalmas lenne egy előadásról olvasni eltérő területek szakértőinek szemszögéből).

Pedig a sok műfajúság számtalan lehetőséget adna erre a megközelítésre. Nyomokban teljesül ugyan az olvasó ilyen irányú elvárása, hiszen az első nagyobb (fogyatékosságai ellenére számomra még mindig a legizgalmasabb) egység sokféle Hamletet idéz fel és láttat újra számos szemszögből. A fejezet szerzői között doktorandusz és tudományos fokozattal rendelkező kutató, fiatal rendező, gyakorlott dramaturg is felbukkan, biztosítva egyben azt is, hogy Hamlet-képünk újabb adalékokkal gazdagodjék.

A műfajokra visszatérve: a kötetben található a többi között előadás-leírás, kritikai recepciót feldolgozó-értékelő tanulmány, interjúnak álcázott szerepelemzés, de vannak rendezőtől, drámaírótól és színésztől származó "szabadon eresztett gondolatok", akad nagy ívű, vagy észrevétlen részletekbe kapaszkodó drámaelemzés, próbanaplószerű beszámoló nemzetközi együttműködésről, színházés társadalomtörténeti összefüggésekre érzékenyen rezonáló írás, valamint programadó módszertani dolgozat is.

A kötetet eluraló, nem mindig termékenyítő eklektikát mutatja be idézetgyűjteményem arról, hogyan nyilatkoznak a szerzők és forrásaik a Mesterről. Ki szentenciózusan: "Mondd meg, hogyan viszed színre Shakespeare-t, s megmondom, ki vagy." (7) Ki terjengős elméletiséggel: "Shakespeare olyan nosztalgiát gerjesztő kulturális fétis, amely metonimikusan egy valójában sohasem létező múltbeli kulturális egységet és harmóniát idéz meg a jelenben érzékelhető töredékesség és kulturális káosz ellensúlyozására... az eredendő kulturális egész fantazmagóriája, az univerzalizmus utolsó csökevénye... a nosztalgia utolsó megfeszülése, egy humanisztikus hagyomány legutolsó mentsvára." (10, 22) Ki gyakorlatiasan: "...Shakespeare-t nem is kell aktualizálni, mert aktualizálja saját magát." (215) Ki egyszerűen: "Shakespeare nagy mítosz." (232) Ki adomázva: "Végül megkérdeztem: mire kaphatok diplomát? Shakespeare-re, válaszolta." (286 - a kérdező: Ács János, a válaszadó: Ádám Ottó - J. T.)

A Géher István és Tabi Katalin szerkesztette kötet a két előszó után lévő nyitótanulmányt követően három, közel azonos hosszúságú fejezetre tagolódik. A Hamletek című nyitófejezet egykori és mai, külföldi és magyar, számon tartott és elfeledett sorsú dán királyfik sorsát kutatja. A Szemelvények a tragédiákból című egységben a sokféleség dominál, de a négy dolgozat mindössze három darab körül forgolódik: a Romeo és Júlia, a Macbeth és az Antonius és Kleopátra kerül górcső alá. A Királyok, szerelmesek és bolondok című, közel százoldalas zárlat csak színeket, képeket villant fel a Shakespeare- recepció végtelen történetéből, különösebb rendezőelv nélkül. A monografikus feldolgozások kora lejárt, a kötet belátja és hirdeti, hogy a bármikor szabadon áthelyezhető mozaikdarabkák tanulmányozásából jóval többet profitálhat szerző és olvasó egyaránt, mint egy unalmasan kényelmes, egyik pontból a másikba araszoló történet felmondásából.

A nézőpontok egymáshoz simítására tesz szerény javaslatot Márkus Zoltán gondolatébresztő nyitótanulmánya. Ebben a Shakespeare nevű szerző, a művei és a belőlük készült előadások hármasságának gondos fogalmi tisztázása után Márkus meggyőző argumentációval ajánlja a Shakespeare-Performance-Studies mint üdvözítő módszer megalapítását, vagyis a Shakespeare- darabok performance-okban történő megtestesülésének vizsgálatát. (A 204. lapon egy másik tanulmány a Shakespearean performance criticism fogalmáról beszél, a két szerzőnek, helyesebben a szerkesztőknek legalább kereszthivatkozással utalniuk kellett volna a kapcsolódó dolgozatokra.)

A Hamletek című fejezetben található írások ingadozó színvonala jól jellemzi az egész kötetet. Berki Judit kurtán-furcsán, sokszor közhelyesen intézi el a XX. század második felének hazai Hamlet-játszás történetét, s bevezetője csak nehézkesen kapcsolódik tulajdonképpeni témájához, a 2006-os három budapesti Hamlet-bemutató sokszor elkapkodottnak tűnő elemzéséhez. Jóval izgalmasabb olvasmány Paraizs Júliának a bárkás Hamletről szóló okfejtése, mely rövid kritikai szemle után igencsak engedékeny szellemű következtetéseket von le Tim Carroll rendezése kapcsán. Paraizs szemléletes példákat sorolva, elegáns határozottsággal olvassa össze az egykori és a mai Globemódszert. A folytatásban a Hamletek párbeszédbe elegyednek egymással: érzékletes elemzésekben kerül terítékre Patrice Chéreau közel húsz, Ruszt József éppen tíz évvel ezelőtti Hamletje, Schilling Árpád tavalyi zsámbéki workshopja, valamint Kiss Csaba Hamlet-parafrázisai.

A tragédiákat taglaló második fejezet - s számomra az egész kötet - legfontosabb írása Cseicsner Otília Jürgen Gosch hírhedt Macbethjét részletesen elemző dolgozata. A szerző az Ekeltheater, vagyis undorszínház fogalmát körüljárva hazai, vagy Magyarországon is látható párhuzamokat és példákat sorolva, személyes benyomásait sem eltitkolva számol be a vérben tocsogó előadásról. Jegyzetei továbbgondolásra serkentenek, egzakt megállapításai és a felkavaró előadás befogadói hatásmechanizmusának elemzése közben feltoluló személyes kommentárjai ideális arányban vegyülnek. Pazonyi Judit magyar és angol Antonius és Kleopátra- előadásokról szóló cikke bizonyítja, milyen remekül lehet elemezni egy közepes előadást (analízisének középpontjában Eszenyi Enikő 2002-es rendezése áll).

A harmadik, záró részben Schandl Veronika és Tóth Noémi tanulmányai érdemelnek figyelmet, melyek az ötvenes-hatvanas évek átpolitizált magyar színjátszásáról szólnak. Előbbi meggyőzően bizonyítja, hogy a színház a társadalomtól és a kortól függő, vele lélegző képződmény, s Major Tamásnak a hazai színházés politikatörténetben betöltött szerepével kapcsolatban is tesz néhány fontos megjegyzést. Tóth Noémi ritkábban játszott darabot, a II. Richárdot választja vizsgálódása tárgyául, annak is két, Kazimir Károly rendezte előadását, melyeket a korabeli, ideologikusan meghatározott kritikák mentén rekonstruál.

A kötet fájó hiányossága egy név- és címmutató, s bizony a szerzőkről is elkelt volna egy-egy rövidke életrajz. A határozottabb és kevésbé engedékeny szerkesztői elképzelés és beavatkozás, a szemet bántó elírások vagy pontatlanságok kigyomlálása, a gyengébb írások "lecserélése" színvonalasabb dolgozatokkal egyértelműen jót tett volna az így is számos erénnyel büszkélkedő esszékötetnek.

JÁSZAY TAMÁS