Minden magyar nyelven leírott igazán lényeges szó akkor vált történetileg fajsúlyossá, amikor a mögötte rejlõ alkotói szándék értelmezhetõen túlment az irodalom tisztán esztétikai keretein. Mély, kelet-európai sorsképlet ölt testet ebben az igazságban. Témánkhoz közelítve idézzük Hajnady Zoltán kitûnõ Tolsztoj-monográfiáját: "Az orosz irodalomban a XIX. század második felében erõsebb volt a moralitás szerepe, mint a nyugat-európaiban. Ez megmutatkozott abban is, hogy az írók mûveik gondolatvilágát olykor a képszerûség rovására is megnövelték. Dosztojevszkij és Tolsztoj saját tevékenységüket úgy ítélték meg, hogy szerepük több, mint az íróé általában. Ars poeticájuk nem azonosítható valamely laza lektûrirodalommal, profetikus jellegû." (Kiemelés - M. G.)

Nem vagyok russzista, sem szaktörténész. A kelet-európai és orosz irodalom iránt bizonyítottan elkötelezett irodalmár vagyok. Hiszek az "Új Enciklopédia" (Németh László) létjogosultságában, a képszerűség rovására megnövelt kelet-európai gondolatvilág analízisében. Ez utóbbihoz kívánok hozzájárulni Szvák Gyula új Rettegett Iván-életrajzához fűzött reflexióimmal.

Szvák könyve hagyományos értelemben vett történelmi életrajz, és egy lélek szépirodalmi értelemben vett története, egyetlen műben összefogva. Látszólag két összeegyeztethetetlen tükrözési elmélet eggyé olvasztására törekszik. Nagy bravúr, hogy mindebből egységes, pontos, önmagán túlmutató érvényű alkotás születik. Ennek útját követem a szemléleti elemzés módszerével.

"A világ teremtésétől számított 7038. és a Krisztus utáni 1530. év augusztus 25-én örömteli napra ébredt Moszkva és egész Oroszország lakossága: megszületett III. Vaszilij nagyfejedelem várva várt fia, aki néhány nappal később a keresztségben az Iván nevet kapta. Elég sokat, negyedszázadot váratott magára." Ezekkel a mondatokkal kezdődik Szvák Gyula könyve, s ez a bevezetés a maga intellektuális tömörségével hallatlan feszültséget hordoz - méghozzá hatásvadász fogások nélkül, metaforikus eszközök erejével. Két különböző időszámítás között vagyunk. Kronológiai precizitás? Az is. De - kiaknázva a két rendszer konkrét megjelenési formáját - a teljes történelem expozíciója is, a Világ Teremtésével és a Megváltással. Finom koncepcionális jelzés: ne nevess, és ne is tarts akadémikus távolságot, mert ez a vérre menő mese nagyon is rólad szól. Oroszország története a XVI. században - ez csupán a szellemi számbavételnél soron lévő új képmás neve, azé a képmásé, amelyben mindannyian magunkra ismerhetünk. Szvák pontosan vezeti az olvasó tekintetét. A hős, ha úgy tetszik, "egyetlen mondat leforgása alatt" emelkedik ki családi, dinasztikus, történelmi hátteréből, s mára is úgy jelenik meg, hogy alakja mögött, felbukkanása mögött ott lappang a frusztráció, a kudarc, később a reménykedés, még később a zűrzavar hőse. Szvák nagy bravúrja az, hogy a történelem elvont és személytelen sémája helyett az emberi erőtér megjelenését ábrázolja: a hit törvényei által számon tartott világét, a szorongásét, majd a destrukcióét.

Iván lélekroppantó gyermekkorának ábrázolásakor igen korán idézi a cár Kurbszkij herceghez írott híres leveleinek egyikét. Ilyenkor rituálisan azt szokás megjegyezni, hogy egyes irodalomtörténeti iskolák szerint ez az orosz politikai publicisztika kezdete. (A maga szorosan vett életrajzi helyén Szvák is elismeréssel méltatja a levelezőpartnerek publicisztikai képességeit. Egy Kurbszkij-levélre tett utalással a történelem kereteiről formált víziót teszi teljessé - a herceg ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy elmenvén a lengyelekhez "csak az Utolsó Ítélet napján találkoznak legközelebb"; így válik teljessé a mű kezdetén exponált világkép.) A műfajtörténetnél lényegesebb az a történetírói gesztus, amely a cár levelét a lélekformálódás dokumentumává avatja. "Ekként látta tehát Iván cár az anyja halála után bekövetkezett fordulatot." Összegző mondat? Nem. Nézőpontváltás. A hagyományos történetírás ezen a ponton nyer kettős megközelítést: egyfelől szabályszerű történeti életrajz, másfelől egy szellemi magánlét története. Szvák a következő mondattal nem is hagy kétséget efelől: "Már e rövid részletből is képet alkothatunk a cár különös egyéniségéről." Tehát az együttgondolkodó olvasó képalkotói készenlétére, író és olvasó legmélyebb cselekvő együttműködésére számít. Lépjünk hát közösen tovább, először a történelem felé: "Krokodilkönnyeket hullat" - mondja később Plehanov, nyilván jórészt a fenti sirámokból kiindulva. Egy másik történelmi korszakot, egy másik dráma, egy másik megrendülés expozícióját idézi Plehanov neve, azét a folyamatosságét, amelyet előbb Szváknál, utóbb a könyv pár-életrajzában, Jevgenyij Anyiszimov másként kiváló I. Péter-portréjában a holsteini herceg 1722-es "gyönyörűen kivilágított diadalkapuja" szimbolizál. De már lépünk is tovább: "Valóban nagyon jellemző volt Ivánra, hogy belelovalta magát sérelmei elősorolásába, s ezenközben a legnagyobb hatást önmagára gyakorolta: egészen megsajnálta magát, s így még féktelenebbé válhatott, és még jogosabbnak tűnhetett dühe a gonosz árulók ellen. A levélben olvasható szemrehányásokat egy árva gyermek eltorzított emlékei táplálják." És - tehetjük hozzá - ezek határozzák meg Szvák kiváló teljesítményének esztétikai aspektusát. Az expozíció végére kikristályosodik a képlet. Olyan emberi világot látunk, amelynek választásai a politikai hatalom nevű határhelyzetben jelennek meg. A hatalom ezáltal más testvérhelyzetek - a fájdalom, a halál, az elhagyatottság - társmetaforájává, egy öngerjesztő, vágyaiban, döntéseiben egyaránt önmagát generáló embersors határhelyzetévé válik. Szvák később leszögezi: nem folytat forráskritikát. Nincs is rá szüksége. A kép, amelyet szemléleti erejével fölmutat, mélyebben kimunkált, mint amilyet bármilyen mély szakfilológia fölmutatni képes.

A kettős szemlélet létrehozza a maga kétirányú formáját. Érdemes követni a fejezetek címeit: "Egy gyermekfejedelem panaszai", "Fenn és lenn: 1547", "A ťtökfilkó pópaŤ és a ťtrágyadombról valóŤ kegyenc uralma", "A mennyek kapujától a pokol tornácáig" - ez eddig az öngeneráló sors belső nézőpontja. Ismétlem: az öngeneráló sorsé, nem Iváné. Aztán "A fordulat évei" következnek, majd "A vihar előszele", s végig a többi, egészen "A szakadék szélére taszított ország"-ig - ez már az analitikus, a külső megfigyelő plánja, azon elv artikulációja, amely szerint a vizsgált jelenséget föl kell bontani, mozgástörvényeiben kell látni és láttatni, de nem szabad affektív módon reflektálni rá. Az elemzés végén Szvák le is szögezi: nem óhajtott igazságtalan lenni Ivánnal. Nem volt az. A testet öltött borzalom anatómiáját mutatta meg, a másokat és önmagát egyazon élettörvény által sújtó embersors örök drámáját - úgy, hogy e mögül közben pontosan kidomborodnak az orosz ortodoxia XVI. századi világa által meghatározott konkrét, korhoz kötött emberi vonások is.

Ezt szolgálja eszközszinten a másik irány: egyfajta zárt, éles megvilágítású, villanásszerű jelenetekből építkező, novellisztikus előadásmód. Kezdjük a kézenfekvőbb esettel: a második fejezetben a kitajgorodi tűzvész leírásával. Alighanem az elmúlt évek egyik legcsillogóbb írói teljesítménye: vibráló, dinamikus, mégsem külsőségesen poentírozó, nincsenek hatásvadász stiláris késleltetések - a katasztrófaleírás kedvelt szépírói modorossága -, záróköve pedig a puritán tárgyilagossággal ábrázolt, helyesebben: fölidézett moszkvai felkelés. A természeti kataklizma transzponálódik emberi-társadalmi kataklizmává, a lét anyaginál mélyebb erői kapcsolódnak egymáshoz, elementáris módon, a latin szó minden értelmében.

Ugyanebben a fejezetben van még egy kiváló novella, amely a rejtett párhuzam metaforikus erejére épül. Ez Iván első házassága Anasztazia Zaharjinával, amelyről először is megtudjuk, hogy tizennyolc éven át, egészen az asszony haláláig tartott. Kiegyensúlyozott viszony, egyes történészek még idealizálják is. Gyönyörű kép.

Aztán következik az élet túlereje.

"Az uralkodóknak megvolt az az előjoguk, hogy miként a mesében [figyeljünk a hasonlatra, nagyon lényeges! - M. G.], összetoborozzák a birodalom összes lányát, és válasszanak közülük. Ez esetben is fennmaradt két, különböző városoknak címzett, mustrába szólító levél, ezért valószínűnek tűnik, hogy Anasztaziát is meglehetősen körültekintő eljárással választották ki. [Mese vége I. - M. G.] A valamivel későbbi leírásokból kiderül, hogy ezek a ťtoborzásokŤ csak a szolgáló nemesi kisasszonyokat érintették, akik közül az ezzel a feladattal megbízott bojárok és orvosok, bábaasszonyok válogattak ki egy tucat, származását, egészségi állapotát, küllemét tekintve megfelelő jelöltet. [Mese vége II. - M. G.] Ezen a ponton aztán már bekapcsolódott a cár is, és végül ő hozta meg a döntést."

Még abban is támad enyhe, kínos viszolygás - ez Szvák stiláris erejét bizonyítja -, aki nem érti a rejtett analógiát. Aki tájékozott a nemes paripák életében, annak összeugrik a gyomra, mert pontosan tudja: a nemes csődörrel választatják ki így, gondos előkészítés után a neki megfelelő sárló kancát. Kiegyensúlyozottság. Idealizálás. Mese. Lótenyésztés. A valóság előrenyomulásának állomásai. Pontos ábrázolás, hatásos, kíméletlen, kitűnő.

Szvák Gyula munkájának komoly érdeme, hogy a kettős nyomvonalú kifejtést mindvégig bírja esztétikai erővel, hogy a belső egyensúly egyrészt egy pillanatra sem borul fel, másrészt precízen, arányosan kifejtve fut ki a végső konklúzióig. Az életpálya végén a két ív egybekapcsolódik: "[IV. Iván] személyes tragédiáját az egyeduralom fanatikus hittel és irracionális teljességében elsajátított ideológiája és a reális viszonyok közti ellentmondás okozta." Az ember beilleszthetetlen volt a maga korába, így szól tehát az összegző végkifejlet konklúziója. Szvák ezen a ponton mesterien árnyalja tovább a képet. Az ellentmondás létformája "a [cár] hatalma ťisteniŤ mivoltából fakadó belső lelki kényszer, hogy a vélt és valóságos bűnösökre Isten szigorával sújtson le. A megvalósíthatatlan megvalósítására tett kísérlet őrölte fel az idegeit, s a falakon, amelyeket maga előtt talált, porlasztotta szét az ország erőit." Ez a dráma emberi alapja. A spirituális konklúzió. Következik a második ív, a végkövetkeztetés által hitelesített történelemé: "Iván ugyanis - cár volt, önmegvalósítási törekvése nem maradhatott magánügye. IV. Iván megfelelő egyéni képességei ellenére az első kudarcok után alkalmatlanná vált tisztére, mert az újonnan előállt helyzetből nem volt képes levonni a megfelelő következtetéseket, mert pánikba esett, mert rettegését kivetítette az egész birodalomra, egyszóval, mert üldözési mániája által kiváltott önvédelmi reflexét az állami politika rangjára emelte."

Szvák Gyula könyve kiváló történelmi életrajz, ragyogó portré. Minősége túlmutat a puszta értekezésen, társadalmi érvényű: éppen egy évtizede vehettük kézbe egy osztrák történésznő cáréletrajzát, amely arról szólt, hogy II. Miklós jóságos ember és szerető családapa volt, aki a nem kevésbé jóságos és jóakaratú Sztolipinnel tevékenykedett Oroszország népéért - ó, igen, voltak feketeszázas pogromok, a Szent Szinódus kiátkozta Lev Tolsztojt, és a paraszt, ha éppen nem áldozták föl a világháború harcterein, akkor éhen halt a falujában, de hát mindenütt akadnak hibák, e két nemes lelkű politikus reform-Oroszországot akart, de ezt a német titkosszolgálatok által pénzelt szabadkőművesek és baloldaliak 1917-ben fölborították. Hangsúlyozom: ez a könyv 1995-ben jelent meg, nem 1933-ban. A nyitott társadalomban szembe kell néznünk ilyen interpretációval is. Szvák hiteles cáréletrajza ebben az értelemben fegyvertény is a morális sötétség hatalma, a történelem veszélyes újraértelmezése elleni küzdelemben.

Még sok idő van hátra az illetékesség által egymással kapcsolatba lépő autonóm személyiségek tökéletes demokráciájáig. De hogy valaha is eljussunk odáig, időről időre bele kell néznünk az ember szörnyarcába is, és le kell vonnunk az ebből fakadó tanulságokat. Szvák Gyula műve ebben segít. Szvák Gyula: IV. Iván - Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter (Fekete-Fehér) Pannonica Kiadó, 2004.

Marton Gábor