A téma – serdülő ifjak találkozása az erőszakkal keveredő testi szerelemmel – eléggé ismert, sokak érintették, sokszor földolgozták. Ha költő nyúlt hozzá, lett belőle A tavasz ébredése (Wedekind), ha áldokumentumot előállító ponyvagyáros (Chimo?), lett belőle szoftpornó (Lila története a Kolibri Színházban). Most egy minden nemzedéket képviselő, vegyes életkorú nemzetközi munkaközösség – (Edna Mazya írónő Izraelből, Deres Péter műfordító, Lőkös Ildikó dramaturg(-író), Zrínyi Gál Vince színész(-rendező) – vett kezelésbe egy valaha megtörtént esetet, s lett belőle valami kusza és felületes, s színészileg tétován akarnok színházi patchwork.
Szeptember első szerda estéjén több tanulság is adódott a Trafó zsúfolásig megtelt termében. Amit például Orlai Tibor producer és az ő produkciós irodájának munkatársai tudnak a színházi reklámról, az elméletileg és gyakorlatilag is egészen lenyűgöző. Gondolom, van már hely, ahol mindazt, amit tudnak, taníthatják is, mert nagyon nagy szükség volna rá. Ez a körülbelül egyórás, próbálkozásnak tekinthető színházi esemény olyan fölvezetéssel került a közönség elé, amit akármelyik nagy művész is megirigyelhetne, s ez nem csupán azért volt így, mert a bemutató a Zsidó Nyári Fesztivál egyik rendezvénye volt. Az akció, mármint a hírverés, önmagában is elsöprő erejű. A produkció szakmai szintje azonban alig éri el egy középiskolás nyári tábor improvizációs bemutatójának minőségét.
A tér meghatározó eleme egy kék-zöld-piros műanyaglabdákkal megtöltött, biliárdasztal formájú és magasságú medence, a jobbfajta gyermekmegőrzőket idéző játszóhely (arculat: Szőllősi Géza, díszlet-jelmez: Cseh Renátó). Ennek két hosszanti oldalán ül a közönség, hogy olykor fölfele nézhessen, oda, ahol a kivetítőn a kamerával játszó kamaszok által jobbára esetlegesen befogott képsorok villannak föl. Az alkotók tapasztalt színházbajárók, a dramaturgiai fogások és a rendezés minden eleme megtalálható az elmúlt évadok előadásaiban, csak éppen nem akkor, nem úgy, nem azért alkalmazzák őket.
Megállapíthatatlan, hogy az eredeti darab, a fordítás és az átdolgozás mihez mivel járult hozzá. Egy biztos: egy lélegzetnyi igaz pillanat alig található az egész estében. Állítólag 17 éves fiúkról van szó (a játszók jóval túl vannak húszon, de nem képesek még felnőttként megjeleníteni gyerekeket). A szöveg legfeljebb ha 10-12 éves magyarországi kölykök szájába illik, de az adott pillanatokban ott is hiteltelenül hangzana. Az a világ, amit ábrázolni akarnak, nem így működik. (Vannak hazai alkotócsoportok, akik valóban hozzátörték a lelküket a valóság ezen kietlen részéhez, de azok nem pár hétig próbáltak hozzá. Lásd például a KÁVA Hinta című megrendítő játékát.)
Az eredeti bűnügyi történet szerint négy kamaszfiú közül három megerőszakolt egy kamaszlányt. Ebből a cselekményszálból, majd a három évvel későbbi bírósági-rendőrségi tárgyalássorozatból állnak össze a képek. A gyerekeket alakító színészek játsszák a sematikusan buta és gonosz felnőtteket is, émelygő utálattal, de sajnos hiteltelenül. A produkció egyik alapgondja a szereplőválasztás. A női szereplő (Guary Szandra) nem annyira az a motort vásárolni szándékozó őgyelgő, söröző kamaszlány, akiről itt szó van, inkább csak egy klasszikus francia művek főszerepére vágyó színjátszó, aki annak idején komolyan vette a balettórákat.
A fiúk, Egger Géza, Kroó Balázs és Lőrincz Sándor sokszor tesznek úgy, mintha színjátszanának. A Kaposvárott végzett csapatban Kovács Krisztián a vendég. Adódik egy-egy perzselő pillanata, noha a bandavezér figuráját nem neki találták ki. Ő legalább jelen van, de nincs kibe, nincs mibe kapaszkodnia.
A játék során az derül ki, hogy a leányka megtett mindent azért, hogy magára húzza a bandavezért, de mivel csak a másik három kapta el, a végén följelentés lett belőle, hogy aztán az eljárás során a felnőttek gyanakvó, megvető, unott kérdéseikkel végképp elviselhetetlenné tegyék számukra a világot. Egy valamirevaló dráma a szereplők igazát is megmutatná. Hisz fölfogható lenne ez az egész ártatlanok és tudatlanok bajba sodródásának. Akciók vannak, dráma nincs.
Hol vagyunk? Miről van szó? A műsorlap büszkén mondja, hogy nem ad választ, hiszen majd az iskolákban akarnak hosszas érdemi beszélgetéseket kezdeményezni a magyar kamaszokkal, a játék után. „Tudunk-e egymással beszélgetni, vagy csak az indulatok irányítanak?” Ez a kérdés? Nem az, hogy miért nem tudunk?
Hogy az alkotók java részének sem ismerete, sem érzelmi köze nincs ehhez a problémakörhöz, az nem kérdés. Az nyilvánvaló. Hogy mennyire mást gondolnak feladatukról, mint amit az ismertető szöveg állít, azt elárulják a Kiss Gergely által készített, egyébként jól komponált, de árulkodóan üres reklámfotók.
Kérdés, mire mennek ezzel a produkcióval az iskolákban. Kik vezetik a beszélgetéseket, és „hová” vezetik? Hiszen a műből magából nem lehet megállapítani, hogy lényegében miről van szó. Jó lenne tudni, mit remélnek az alkotók a várható beszélgetésektől. A színházi nevelés akcióinak alapfeltétele, hogy a foglalkozásokon belül a színházi előadás időszigete hibátlan minőségű produkciót rejtsen. Van ilyen Magyarországon is, még ha kevés is. Mert adódik probléma, van máshol is lilaság, furcsállkodás, menet közben eltévedő gondolat, de mégis, a minőségi játék a tárgyalási alap. Az, hogy „mi, alkotók, ezt és ezt tudjuk a világról. Ti hogy vagytok ezzel?”
Zrínyi Gál Vince okos színész, jó színész, de most rendez. A fölhasznált elemek esetlegessége, a zene és a mozgás maszatossága, az egész produkció ritmustalansága s főképp színészvezetése óvatlan és készületlen rendezőt mutat. Nem mintha könnyű feladata lett volna. A már emlegetett Kolibri-produkcióban minden megvolt, ami kell: kiváló, gyakorlott rendező (Vidovszky György), remek koreográfus (Gyevi Bíró Eszter), nagyszerűen vezetett fiatal kölyökszínészcsapat, figyelemre méltó hősnő (Simon Lea), fölöttébb jó zene (Monori András). Mégis: a választott silány nyersanyag örvényként húzta le őket. Talán itt is a gyönge eredeti színmű az alapprobléma.
GABNAI KATALIN
