Mekkora karfiol! Mire e sorok megjelennek, aligha hökkennek meg az avatottabbak, amikor megpillantják az Örkény Színház deszkáit uraló konyhakerti növényt. Minden bizonnyal ez lesz az, amit az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése címmel bemutatott Brecht-színjátékról elsőként felemlegetnek a nézők. Még azok is, akik tudva tudták, hogy a történet egy karfioltröszt körül forog, amelynek csakhamar Ui, a gengszter szabja a törvényt.
A látvány emblematikus. Bár első tekintetre kérdéses, vajon mire képes még. Nem unjuk-e meg hamar a tolakodó monstrum szemlélését? Terpeszkedése nem szorítja-e majd a színpad maradékára a szereplőket? Tud-e alkalmas térként is szolgálni Ambrus Mária díszlete? Hát, jó! Majd elücsörögnek, elkuporognak a jókora karfiolon, ahogy az a színészhármas teszi, amelynek tagjai mintegy bevezetnek a zöldségmonopólium ügyeibe. Hiszen nem egy, nem két ízben, hanem Zsótér Sándor megannyi színrevitelében, egy rendezői korszaknyi sorozatban készült olyan színpadkép, amely nem igényelte a személyek változatos mozgatását, üldögéltek órák hosszat akár.
Ám most egykettőre kiderül, hogy e kolosszus a lehetőség szerint lakályos. Hol megemelkednek a karfiolrózsák, látni engedve egy bútorozott szobafélét, hol e vetemény hátuljába vájt helyiség kerül elő, bár kevésbé ügyesen. Annál változatosabb a karfiol színe változása. Nemcsak a legkülönbözőbb árnyalatokat képes felvenni – a világítás révén –, gyakran olyan tónusokat, amelyeket a szürrealista festők kedveltek, lilát, narancspirosat, indigókéket, de vetített mozgóképet is visel, pontosabban szólva arcképet. Az óriás fő szájából hangzanak el annak a színésznek az intelmei, aki szónoklattanra oktatja Arturo Uit.
Mintha valamiféle mesevilágba csöppentünk volna, ahol az uralkodó kelvirág mellett egyéb növények is tenyésznek. Persze, iparkodnak hasonulni. Egyesek karfiolparókát hordanak, mások karfiolszoknyát viselnek, s akit giliszta-pucérrá vetkőztetnek, karfiollal takarja férfiasságát. Kinek a kesztyűje zöld, kinek a zoknija, vagy a felsője, a nadrágja, vagy mindkettő. Sorukból kitűnik Arturo Ui. Olyan, akár egy rózsaszál. Halványpiros szirmok alkotják a szoknyáját, amelyek fátylasan könnyű, zöldellő blúzból bomlanak ki. A növényzet királynője. E flóra Benedek Marit dicséri (jelmezeihez Szabó Cili igazította a sminkeket). De ebben a vegetációban a fauna is megjelenik, ketten sündisznóként iparkodnak boldogulni, labdáznak egy fej karfiollal.
Hát, van mit nézegetni. Akár előadás-hossziglan. De nem elég szemlélődni. Aki többet akar, annak nagyon is kell figyelnie. S e színrevitelnek alighanem legfőbb ambíciója, hogy ne csupán látnivalót, de magvas gondolatot is szolgáltasson. Az a Brecht-színmű, amelyet eddig Állítsátok meg Arturo Uit címen ismertünk, nem is szűkölködik tanulságos eszmékben. Csakhogy nem lehet egykönnyen kihüvelyezni belőle azt a társadalmi képletet, amely – sajnos – jelenünkig érvényes. Persze, a művel egykorú, 1941-es közönség hamar azonosíthatta a gengszterhistóriában szereplőket napjai világot fenyegető hatalmasaival. Nemcsak Hitlert ismerhette fel, de Hindenburgot, Göringet, Göbbelst, Röhmöt. Hatvanegynéhány év múltán azonban vannak gondok, amelyek érzékenyebben érintik a mai nézőket. E párhuzamokat nem is lett volna tanácsos erőltetni. Kínálkozhat afféle „szamárvezetőnek” a III. Richárd is, felismerhetni Richárdot és Lady Annát abban a jelenetben, amikor Ui egy friss özvegyet fordít maga felé. De a teljes áttekintéshez korántsem elég. Ahhoz másféle segítség kellett.
Az alkotók úgy döntöttek tehát, hogy új fordítás készüljön. S ami fontosabb ennél, hogy a meglehetősen terjedelmes színművet fogyasztható méretre húzzák, s ezáltal a tartalmi összefüggéseket szembeszökőbbé is tegyék. Ezt a kettős feladatot Ungár Júlia végezte el hibátlanul. (Ehhez egy színiegyetemi vizsgaelőadás volt az előtanulmány.) Természetesen, nem született vadonatúj színmű. Az a gyengesége megmaradt, hogy alig felel meg a dráma műfaji szabályainak abban az értelemben, hogy nem egy alapvető konfliktus vezérli. Inkább csak követjük az újabb és újabb fordulatokat, akár egy epikus műben. Jó ideje tudjuk, hogy az „epikus” jelző nagyon is illik a Brecht-művekre. Jó esetben az események felmutatnak ellentéteket, de a konklúzióval máris továbblépünk a következő „tétel” felé. A legritkábban van személyes hitelük a sorsoknak. Szinte az egyetlen klasszikus értelemben vett drámai jelenet az, amikor Arturo Ui a legjobb barátját, Ernesto Romát árulja el. Végtére e színműnek nem dramaturgiája van, hanem inkább logikája. Ennek szálát gombolyítva úgy vezet Bertolt Brecht, ahogyan egy tanulmány szerzője tenné, aki társadalmi analízist végez, mondjuk „Hogyan épül be a szervezett bűnözés a gazdasági életbe?” címmel. Szinte be lehetne számozni azokat a lépéseket – válságjelenségek, vállalat csődveszélyben, korrupcióval szerzett kölcsön, szövetkezés bűnöző elemekkel, gazdasági törvénytelenségek, élet elleni bűncselekmények, az igazságszolgáltatás megvesztegetése, a sajtó elhallgattatása és a többi –, amelyek a rend totális felbomlásához visznek.
Nagy szükség volt arra a rendezői módszerre, amelyet Zsótér Sándor esztendők óta gyakorol. Vagyis arra, hogy a színészek a lehető legvilágosabban, lényeglátó pontossággal interpretálják a szöveget. És óvakodjanak minden olyan színezéstől, amellyel „eladnák” szerepüket. Nehogy elvonják figyelmünket a tartalomról. E tekintetben jól vizsgázik az Örkény Színház társulata. De ilyenkor mindig kérdés az is, ha a színésznek mellőznie kell azokat az eszközeit, amelyekkel élni szokott, élnie kell másféle előadásokban, tud-e annyit nyújtani, mint egyébkor, vagy kevesebbre jut, vagy éppen többre. Az ajánlás rendszerint úgy szól, hogy a mesterség fortélyait cserélje a jelenlétének intenzitására. Ami – tudjuk – bajosabb futó jelenésekben, rendezőileg hangsúlytalanabb pillanatokban, mint a színjátékon átívelő szerepekben. Alkalom is kell egy személyiség erejének sugárzásához. Ráadásul, amikor nem egy, hanem több szerepet játszik a színész, akkor „a kör négyszögesítéséhez” mérhető feladvánnyal birkózik, hogyan tudja azokat megkülönböztetni pusztán az értelmes szövegmondással, jelenlétének intenzitásával. Kinek szerencsésen változik a jelmeze, kinek a rendező lelt karakteresebb helyzetet – ez lehet a szalmaszál, amibe kapaszkodhat. De ez utóbbiak szerint mégsem helyénvaló mérlegelni alakításokat.
Ennek tudatában elsősorban azt jegyzem le, hogy mindenki korrekten szolgálja a kívánalmakat. Csupán azokra térnék ki, akiknek szereplése további tanulsággal jár. Az egyetemi hallgató Barabás Richárdnakpéldául sikerült észre vétetnie magát. Für Anikó olyan mosollyal palástolt kedveszegettséget sugároz, amitől nehéz levenni a szemünket róla. Szandtner Anna rendületlenül sugallja, hogy eladó az egész világ, s benne az ember. Debreczeny Csaba tudja képviselni az egyenes derekú megalázottakat. Csuja Imre a tisztességét óvatlanul fillérekre váltó képviselő tragédiájával megrendít – már-már katartikus egy gondolat-központú előadásban.
Lehet, hogy az óriás karfiol lesz az Ui feltartóztatható felemelkedésének „emblémája”. De míg a karfiolosok problémája feledésbe merülhet, Kerekes Éva játéka aligha. Rendszerint azokra az Ui-interpretációkra emlékszünk, amelyekben a gengsztervezér lebilincselt. Nagyot játszott egykor Sztankay István, egy képernyős változatban Harsányi Gábor, pedig… hol van már a tavalyi hó? És most ez a női Arturo Ui. Taglaltam egy rendezői stílus nehézségét a színészek szemszögéből. És lám, ez az igény egyszer csak inspirál egy színésznőt, aki olyan arcát mutatja, amilyent nem láthattunk még. Bájos, filigrán, évei haladtával is vonzó nő, látszatra vonzó tulajdonságokkal is. Természetes eleganciával, visszafogottsággal, szívélyességgel. De határozottság, keménység, irgalmatlanság is jellemzi. Elbűvölően játszik embertársaival, mint macska az egérrel. Szelíden pofozgatja, végül felfalja zsákmányát. A színlelés tündére. A gátlástalanság „prima donnája”. A mosolygó erőszak. Attól tartok, hiú remény, amit sejtet az új cím – hogy Ui feltartóztatható. Még akkor is, ha ez a törékeny nő, amikor Ui tulajdon áldozatának képében veselkedik a karfiolhegynek, egy világot is képes volna sarkából kifordítani.
BOGÁCSI ERZSÉBET
