A dunántúli városokhoz, de még a budapesti utcákhoz szokott szemnek is első és meghatározó élménye Debrecenben a tágasság, a nagyvonalúan mért utcák és terek látványa, ahol – úgy tűnik legalábbis – jut hely mindennek és mindenkinek. A város szeptember 11. és 15. között másodszor adott otthont a Szegedről áttelepült és összességében már XV. Alternatív Színházi Szemlének.
Az alternativitásról
Az idei válogató, Karsai György már a műsorfüzet bevezetőjében hangsúlyozta, hogy függetlenül a létrehozás körülményeitől, csak jó és rossz színházi minőség létezik, nem tart indokoltnak semmilyen más felosztást. Másutt elmondta azt is, hogy ha a POSZT-ra kellett volna válogatnia, ugyanezeket az előadásokat választja. (Ha a két idei listát összevetjük, három közös pontot találunk: a Kasimir és Karoline, a Fédra Fitness és a Hű, de messze van Petuski! Janisch Attila válogatásában is szerepelt.) A szemlét lezáró konferencián azonban éppen Karsai György volt az, aki saját magának önironikusan ellentmondva, tudós alkatához hűen mégis megpróbálkozott azzal, hogy megadja az alternatív színház egy lehetséges definícióját. Az alábbiakat emelte ki: az alternatív színház a mainstream színházi hagyományon kívül helyezkedik el, konkrét értelemben is kilép a konvencionális színházi terekből, másféle közönségréteget kíván megszólítani, új stratégiákat, sokfelé burjánzó utakat keres, és reflektál a társadalmi környezetre. Gulyás Gábor, a debreceni MODEM igazgatója történelmi kontextusban vizsgálta a kérdést. Álláspontja szerint míg korábban – nem elsősorban esztétikai szempontok alapján – elvált egymástól a hivatalos és az alternatív színjátszás, addig ma már az utóbbi nem létezik, hiszen amit annak neveznek, az is a kultúra immanens része. A felkért előadók többsége azonban indokoltnak látta a megkülönböztetést. Nánay István kritikus az alternatív színház ismérvének tekintette a struktúrán kívüliséget. Hudi László, a Független Színházak Szövetségének elnöke a szó etimológiájából kiindulva az alternatív előadások másfajta születését és személyességét hangsúlyozta. Hartyándi Jenő, a Mediawave fesztiváligazgatója, a független vagy a párhuzamos kifejezést pontosabbnak tartja, de arra is felhívta a figyelmet, hogy ami nálunk ilyennek számít, az Nyugat-Európában már régen a mainstream része. Szalai-Szabó István, a Sirály vezetője, a jövő évi szemle válogatója az alternatív színház bizonytalan helyzetéről, törékenységéről beszélt. Hogy a másik oldal is meghallgattassék, a szervezők meghívták Csizmadia Tibort, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatóját, aki Nádas Péter alkotói módszerét idézte: addig kell dolgozni, amíg az ember önmaga számára is meglepetést tud okozni. A lényeg tehát az, hogy ez a megújulási képesség meglegyen a színházban, akármilyen formában működjék is.
A versenyprogramról
Közmegegyezés tehát – ahogy ez várható volt – nem született az alternativitás mibenlétéről, és a szemle öt napját végigkísérte az „ez most mitől alternatív?” kérdés. Legtöbbször a két kőszínházi előadás, a Kasimir és Karoline és A mizantróp kapcsán hangzott el. Karsai György a minőségen kívül azzal indokolta meghívásukat, hogy jól reprezentálják, hol tart ma a kőszínházakban az alternatív utak keresése. Hozzá kell tennem, hogy a helyi, a színházi szakmához nem kötődő közönség A mizantrópon jelent meg a legnagyobb számban, és látható-hallható tetszéssel fogadta az előadást. Ahogy azt egy helybéli jogász ismerősöm megfogalmazta, a vidéken élő, színházszerető embereknek fontos, hogy a csak filmekből, tévéből ismert színészeket a színpadon is alkalmuk legyen megnézni, ugyanakkor közülük kevesen nyitottak a kísérletező színházra, szívesebben mennek el egy a hagyományoshoz közelebb álló előadásra. De ha már egyet megnéztek, talán beülnek egy második, másfajta előadásra is. Ahhoz, hogy a szemle a városban igazán gyökeret verjen, beépüljön a helyi köztudatba, és ne maradjon a szűk szakma belügye, vidékre kitelepített zárványa, valószínűleg szükséges, hogy a kőszínházi hagyományhoz közelebb álló előadások is megjelenjenek a programban.
Voltak, akik több arcukat is megmutathatták a fesztivál közönségének, Ágens például három darabban is színre lépett. Elsőként a még a versenyprogram előtt bemutatott, a MODEM Messiások-kiállításához kapcsolódó Apokrif ikonosztáz című Gergye Krisztián-koreográfiában. A múzeum zárt belső udvara monumentalitásával, üveg- és kőfelületeivel, élénk zöld füvével hatásos kontrasztot adott a szakrális performance-hoz. Ezen belül egy templom alaprajza és az abban elhelyezett kilenc fekete hasáb jelölte ki a játéktér, vagy pontosabb, ha azt írom: szenvedéstér – gyakran átlépett – határait. Hiszen a látottak folyamatosan József Attila-sorait idézték: „Ím, itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.”, vért, sarat, sebeket és fájdalmat tárva a nézők elé, hol szent, hol profán megközelítésben. A profán mellett az irónia a meghatározó esztétikai minősége az ugyancsak Gergye Krisztián koreografálta A szatírnak. Tárnok Marica a beszélő nevű „Díj-onysos”-díjat kapta a benne nyújtott, hol humoros, hol súlyos, de mindenképpen markáns alakításáért. A harmadik darab, az Ira (düh) debreceni előadása bizonyára emlékezetes marad magának Ágensnek is, hiszen egy helybéli punk fiatalember a saját dühét zúdította az előadásra és a közönségre, amit az a frusztráció kelthetett benne, hogy életében először betévedve egy ráadásul a hagyományostól vitathatatlanul távol álló színházi előadásra, nem értette, mi zajlik a színpadon. „Fellépése” azonban olyan hitelesre sikeredett, és az előadás szereplői olyan jól reagáltak a történtekre, hogy a nézők egy része meg volt róla győződve, ő is az előadás része. És tulajdonképpen – ha akaratlanul is – tényleg azzá vált. A „Szertartás-díjat” azonban mégsem ő, hanem Philipp György kapta az Irában nyújtott alakításáért.
A Közép-Európa Táncszínház Szájbanforgó című előadása (Virág Melinda koreográfiája) nagyon pontos és kifejező címet kapott, hiszen a szájjal kapcsolatos asszociációkat dolgozza fel, és központi eleme a körforgás, legyen szó akár tányérok forgatásáról, akár a táncosok által egymás szájába csurgatott, és így tovább és tovább adott vízről. Bár ez utóbbi jelenet ezekben az influenzás időkben minden bizonnyal igényt tarthatna a tiszti orvosok rémálma címre, szertartásossága képes felidézni az élet körforgását.
Míg a Szájbanforgóról ez a két említett jelenet ugrik be azonnal, a sepsiszentgyörgyi M Társulat Törékenyéről a rengeteg üvegpohár – ami a színpadképet illeti –, magáról az előadásról pedig a teherbírás és az összeroppanás pontosan soha ki nem számítható határvidéke, amit a táncosok megpróbáltak feltérképezni.
A legzajosabb sikert a legzajosabb előadás: a BL, Borlai Gergő és Ladányi Andrea kettőse aratta, elnyerve ezzel „A legütősebb előadás díját”. Sokan, sok helyütt leírták már, hogy mennyire jó ez a műfajilag besorolhatatlan, jobb híján a programfüzetben „kortárs multimédiás zenei táncest”-nek titulált varázslat (amit Debrecenben mindjárt meg is kellett ismételni a nagy érdeklődés miatt), ezért itt csak a másnapi szakmai beszélgetésen elhangzottakra utalnék. Többeknél érezhető volt a szándék, történetként megélni az előadást, jobbára egy kapcsolat fel- és leépüléseként. Ladányi Andrea azonban az alkotói szándék felől nézve egy nagyon pontos mondattal kirántotta a szőnyeget az ilyesfajta (a befogadónak persze messzemenően jogában álló) értelmezések alól: „Nincs történet, létezés van.”
Ahogy már említettem, Karsai György definíciójának egyik eleme, hogy az alternatív színház kivonul a hagyományos színházi terekből. Erre a szemlén két példa is akadt. A Szörprájzpartit ezúttal azonban lakás helyett a Csokonai Színház színészbüféjébe telepítették, a kivonulás tehát csak félig történt meg, az előadás azonban itt is működött, meg is kapta a „Titkos lakás-díjat”.
A Fédra Fitness ellenben Debrecenben is egy igazi edzőterembe, a darabhoz tökéletesen illő nevű Corpus Fitnessbe került. A fiatal és kisportolt testek mindenhatóságára épülő világban Csákányi Eszter Fédrája maga a megtestesült anakronizmus. Hippolütosz sokat idézett, kegyetlen mondata után („Nem baszlak meg anyám, öreg vagy!”) pedig van egy – ténylegesen talán két percig tartó – végtelenné tágított pillanata, ahol a „személyi trénere” által korábban már jól lesajnált Simon and Garfunkel-zenére csak áll és néz maga elé, és értelmet ad annak a közhelynek, hogy a fájdalom szobrát róla lehetne megmintázni.
Míg a Fédra Fitnessben Thészeuszt (Scherer Péter alakításában) hosszú tetszhalálából felébredő uralkodóként láthattuk, addig a Rettentő görög vitézben Nagypál Gábor által életre keltett bábja kamasz fiúként irtotta az ellent. A Stúdió „K” előadásában Zalán Tibor szellemes versnyelve mellett a bábok és a színészek együttlélegzése bilincselte le a gyerekekkel kibővült nézőközönséget. Németh Ilona és Bodor Katalin „Rettentő szörny-díjat” kaptak a többnyire egyáltalán nem rettentő, hanem nagyon is szeretni való bábok tervezéséért, de feltétlenül meg kell említeni az egyszerűségében hatásos, jobbára csak különböző méretű fateknőkből álló díszletet is.
A Stúdió „K” másik előadása, a Hű, de messze van Petuski! sem maradt díj nélkül, sőt, hazavihette a szemle fődíját, a „Kreml-díjat”. Így, ha Venyicska, a darab főszereplője nem is jutott el az annyira vágyott Kremlhez (mert valahogy mindig a kurszki pályaudvaron kötött ki), a Kreml – díj formájában – eljutott hozzá, vagyis Tamási Zoltánhoz, aki egyszerre rendezője és főszereplője a Jerofejev-adaptációnak, és megteremtője a legköltőibb és legszeretnivalóbb alkoholistának, akit mostanában színpadon láthattunk.
A versenyprogram tizenkét előadása közül az Élőkép Társulat Psychotechnikumára a legkönnyebb tán ráakasztani az alternatív jelzőt, mert egy összművészeti teljesítményt megcélozva messze túllép a hagyományos színház keretein. A nézői befogadhatóság határán járó előadásban a technika időnként legyűri a színházat, mégis, az a nyugtalanító kérdéshalmaz, amit maga után hagy, már önmagában is indokolja létrejöttét és a szemlén való jelenlétét.
A válogatás alapján úgy tűnik, Karsai György Alternatív Színház utcája a Debrecenben szokásos széles utca, ahol a kőszínházak alternatív törekvéseitől az alternatív színházak már-már kőszínházba illő előadásain át a valóban formabontó kísérletekig sok minden elfér, feltéve, ha minőséget képes felmutatni.
A kísérőprogramokról
A versenyprogram mellett Hazai pálya címszó alatt két debreceni előadást is láthattunk: a Vidnyánszky Attila rendezte, Borbély Szilárd művei alapján készült Halotti pompát, és a KonzervArtaudrium Játsszuk azt, hogy… című mozgásszínházát. A karácsony előtti rablógyilkosságból kiinduló és egy általános bibliai és emberi szenvedéstörténetig eljutó, költői látomásos Halotti pompáról külön írásban részletesebben is szólok. A KonzervArtaudrium fiatal társulata Genet Cselédekjéből és Weöres Sándor verseiből kiindulva szintén egy világmagyarázattá tágított, születésről és halálról szóló történetet tárt elénk a MODEM udvarán, sok ötlettel, megvalósításukban azonban némi bizonytalansággal.
Most első alkalommal a DASZSZ lehetőséget nyújtott – a POSZT Ifi Géniusz programjához hasonlóan – a színészképző intézmények bemutatkozására is. Elsőnek mindjárt a fesztivál számos rendezvényének helyet adó Ady Endre Gimnázium drámatagozatos tanulói léptek fel az Alter(ego) című, 10. osztályosok által írt és játszott darabbal. Életkoruknak megfelelően az identitáskeresés, a vágyott hírnévhez való viszony és a kommunikációs elcsúszások álltak kiforróban lévő, az édes mustból még éppen csak „murcisodó” együttjátszásuk középpontjában. A folytatásra nézve biztató jelnek tűnt, hogy lelkes nézőként később szinte valamennyi előadáson ott lehetett látni őket. A Békéscsabai Színi Tanház előadását sajnos nem volt alkalmam megnézni, de a többiek közül kiemelkedett a kaposváriak Mohácsi János rendezte Parasztoperája, amely annak ellenére, hogy igencsak szűk térben kényszerültek játszani, itt is erőteljesen, a nézőket egyszerre megnevettetve és elborzasztva szólalt meg. A budapesti egyetemisták két előadással érkeztek. A negyedéves zenés színész szakosok és a harmadéves rendezőhallgatók Az emberke tragédiáját hozták, meggyőző énekesi és – az előadást jegyző öt rendezőhallgató ellenére – egységesnek tűnő rendezői teljesítményt nyújtottak, a POSZT-on látottnál egy kicsit kevesebb lendülettel. A harmadéves színész szakosok Ludwig Holberg A goborló című komédiájával érkeztek. Az iskoladráma egyszerre teszi nevetségessé a kellő szerénységgel és gyakorlati érzékkel nem társuló akadémiai tudást és az új eszméktől elzárkózó maradiságot. Az előadás elsősorban a férfiszerepekben nyújt lehetőséget a színésztanoncok megmutatkozására, amivel többségük él is. A szalmabálákra épülő díszlet egyébként látványban és illatban is rímel a Parasztoperáéra. És volt még egy harmadik, archaikus falusi környezetben játszódó darab is, a pécsi Apolló Színkör Tótferije (szerzője Kárpáti Péter). A „jó asszonyt keresünk” alaptémára épülő, egyszerűségében hatásos történet a közepe felé egy kicsit szétfolyik, hogy aztán a végére visszatérjen a tiszta példázatszerűséghez. A két vándorénekes köpönyegébe bújva földre szállt „Atyám Teremtőm és Szömpéter” (Ákli Krisztián és Komlóczi Zoltán) az előadás előtt az utcán énekeltek, és bizony mondom néktek, a debreceniek között is találtak „jó asszonyt”. Azt nem tudom, hogy az utolsó „efforintját” adta-e az énekeseknek, de remélem, valami icipici csoda azért vele is történt aznap.
Arról, hogy mit nevezünk alternatív színháznak, valószínűleg jövőre is, meg tíz év múlva is vitatkozni fognak. De amíg ilyen jó színvonalú, sokféle irányt megmutató programot láthatunk az Alternatív Színházi Szemlén, addig a fogalmi meghatározásnak talán nincs is akkora jelentősége.
TURBULY LILLA
