Az ostrom után az Andrássy út 69.-ben, a mai Bábszínház helyén játszani kezd a Nemzeti Kamaraszínháza. A Képzőművészeti Társulat palotájának udvarára épített egykori Nagy Endre–Medgyaszay Vilma kabaré utódaként 1945. február 28-án Az özvegy Karnyóné és két szeleburdiak főpróbájával nyit a színház. Bemutató március 1-jén. Előtte Csokonai Estve című költeményével Major Tamás vezette be a következő fél évszázad színiévadát.
Miért a Karnyónéval nyitották meg a szabad színháztörténetet?
A nyitódarab véletlen műve: ez az előadás van készen.
A Karnyónét bemutatták 1939-ben a Magyar Művelődés Háza nevet viselő Városi Színházban. Hat éve kicsiszolt műsordarabjuk. A Tartuffe ugyanitt került színre. Ellen-Nemzeti színházi előadásaként a fiatal színjátszással elégedetleneknek. Nemcsak hogy nem a színházvezető Németh Antal akarata ellenére, hiszen a fiatalok rendezése egy műsorkilukadás okán átkerült az anyaszínházba, hanem a Fővárosi Népművelési Bizottság támogatásával, és Majorné közvetítésével Horthy Miklós hallgatólagos beleegyezésével.
Az öreg színészek közül többen emlékeztek rá, hogy Major mamája a színház színészbüféjének falra akasztott nyilvános telefonjáról hívta a kormányzó kabinetirodáját, és Horthy segítségét kérte, ha Tamásnak megint baja támadt a rendőrséggel.
Színházi munkái mellett Major 1921 és 1944 között havonta egy produkcióban a Városi Színház diákelőadásain gyakorolta színészi-rendezői képességeit. Játszótársai nem kizárólag évtársai, hanem a Nemzeti nagy öregjei voltak. Igaztalan, utólagos ráfogás Majorra, hogy igazgatóként sorra eltette volna láb alól mindazokat, akik tanúi voltak hosszan elhúzódó epizodista korszakának.
1945-ben az elbocsátások oka nem egyéni ellenszenv, vagy a tanúk elkergetése volt, hanem, hogy megfeleltek-e a fiatal színházvezetők ízlésének, színjátszás iránt támasztott elveinek. Rózsahegyi Kálmán nem-szerződtetése az egyik legtöbbet emlegetett vád Major önkényességére. Rózsahegyi valóban nagy színész volt. De szólista. XIX. századi turnészínész. Egyedül akarta a tapsokat learatni, tagadhatatlanul magas szintű szaktudásával, eszközeinek fölényes birtoklásával és a színpadi fogások gazdag gyűjteményével. A nála idősebb Bodnár Jenő megbecsült aprószentje lett az új Nemzetinek is. Haláláig játssza Karnyót. Gobbi csak negyven évig hordhatja a komáromi boltosné keserves szerelmi fájdalmát. Major megszegi a színház íratlan törvényeit, miszerint elvehetetlen a szereptulajdon. Karnyónéval legutolsó felújításán Törőcsiknek akar kedvezni, akin rosszul áll a szerep. Gobbi is bosszút áll színészi módra. Mint Tündér jön be a darab végén. Szárnyait két zsinór mozgatná, de Gobbi WC-láncot szereltetett rá nyéllel, valahányszor meghúzza, libatollból eszkábált szárnyai verdesnek a hátán. Tehetett Törőcsik bármit. Gobbi nyert. Övé lett az előadás végi taps. (Régi színházi darwinista törvény: akit le lehet játszani, le kell játszani.)
Programadó folytatása az igazgató mamájának, Majorné Papp Mariska Városi színházi ifjúsági előadásain kiérlelt, naphoz közel hozott klasszikusainak. Ugyanez érvényes a fél hónap múlva (1945. március 8.) színre vitt Tartuffe-re, majd májusi bemutatójukra, Csehov: A medve, A dohányzás ártalmasságáról, valamint Madách: A civilisator műsorra kitűzésére. Áprilisban bemutatják – az Izabella téri Magyar Színház épületében – a Bánk bánt.1 A premierre Gombaszögi idegei a kritika szerint felmondták a szolgálatot.2 „Katona József nagy forradalmi műve, melynek németellenes tendenciája és a feudalizmust ostromló hevülete sohasem volt kedves uraink előtt, szinte felismerhetetlenné, bálvánnyá merevedett az elmúlt 25 év alatt (…) Az új Nemzeti Színház avval kezdte forradalmát, hogy bemutatta az igazi Bánk bánt, mely nemcsak békétlenkedő nemességünk keresztmetszete, nemcsak egy roppant indulatú, bővérű és táglelkű magyar tragédiája, hanem örök példázata annak, hogy nemzeti megmozdulást a nép nélkül csinálni lehetetlen.”3
Évtizedekig maradt a Nemzeti műsorán a Tartuffe meg a Karnyóné. Diszkréten jelezte, hogy a Nemzeti fiataljai a harmincas–negyvenes évek fordulóján fizető közönség előtt kikísérletezték új stílusukat, az előző nemzedékkel perben-haragban álló modernségüket. Nem érte fölkészületlenül őket a színházi hatalomátvétel. Tudatosan készültek a nemzedékváltással együtt művészi szemléletet is megváltoztatni. A Simplon kávéházban, a Kulacs vendéglőben, vagy a Stáhly utca sarkán működő, hullamosónak nevezett szobányi ivóban készültek peripatetikus esztétikai vitáikon a saját színházra.
Orrgitt-klub az önképzőköri harci nevük: Major, Olthy, Apáthi Imre, Gobbi, Várkonyi egymással versengve készítettek kihívó, karikírozó maszkokat, külsőben is extravagánsan elkülönbözni vágyván az előttük járók klasszicizáló szépségétől. Ódry Árpád legutolsó szerepe Major legelső önálló színházi rendezésében – Svend Borberg Hol az igazság? (Circus juris) (Nemzeti Színház, 1941) – a varázsló; Apáthi kilencven centiméteres törpét játszott, Várkonyi pedig Ungvári Lászlóval összenőtt sziámi ikerpárt. Rikító pofák, harsány stílus, vásári komédiázás éles tarkasága jelent meg a Nemzeti fiataljainak stiláris lázadásában. A színházi sminkeléssel foglalkozó egykorú szakkönyv elismerően-elrettentően dokumentálja: „Mint ahogy a képzőművészetben különböző modern irányzatok, úgynevezett ‘izmusok’ tűntek fel századunkban, úgy a színészi arcfestésben is – különösen a fiatal generációnál – megtalálhatjuk ezeket az izmusokat. Kétségtelen, nagy önbizalom, merni akarás kell ahhoz, hogy egy ‘surrealista’ maszk elkészítése után a nagyközönséggel elhitesse a művész, hogy az alkotott maszk – mely semmiképp sem nevezhető emberi ábrázatnak –, mégis élő ember. Ezt az irányt követte a fiatal művészgeneráció egyik igen jeles egyénisége, Major Tamás is, sikerrel, Shakespeare Falstaff című színművében.”4
Az orrgitt-klub tagjai a színházat nem irodalmi kegyhelynek tekintették, hanem demokratikus intézménynek. Szükségszerűen torkollt kísérletük a Hont Ferenc (1907–1979) Független Színpadának Duda Gyuri házasságává tett George Dandinjéhez (Népligeti Színkör, 1942). Kivinni a klasszikusokat a polgári bérlők félig éber sorozatából a tömegekhez, visszavezetni a régi nagyok drámáit az izzó időszerűségekhez. Választási kortes színműként Szendrő József átdolgozásában A fösvényből majd kulákcsúfolót csikarnak (A kárhozó, 1950), de ez kivétel, nem mennek el a proletkult csasztuskáiig. Visszatartja őket neveltetésük. Mindannyian a Nemzeti falai közül lettek színi forradalmárok.
A meghökkentő színekhez vonzódó esztétikai ellenzékiségük nem csupán a jelmez és a maszk rikítóságával tért el a hagyományosoktól. Várkonyi egyszer bevitte a Simplon kávéházba tanyázók közé a Petruskájának operai betiltása miatt öngyilkossági gondolatokig elkeseredett Milloss Aurélt.
Abban az időben a színészek a színpad számukra előnyös helyén megálltak, és mondták a szöveget tetszetős pózban. Egy idő után elmozdultak. Átmentek a szemközti portálhoz, folytatták. Vagy csak átvetett lábbal ültek egy szalon-garnitúrában, időnként felcserélték a lábukat. Millosstól megtanulták a mozdulatok fontosságát, a gesztusok és a testmimika beszédességét. Mindegyikük plasztikus mozdulataiból, groteszk gesztikulációjából életük végéig kiszellőztethetetlen maradt a Millosstól tanult mozdulati hozadék, a naturálistól elütő tarka kifejezőkészlet. Milloss Aurél a játékról: „A kínai színházban az írásmű és minden színpadi rekvizitum fölött a színész áll, magára hagyottan tehetségével és sokirányú tudásával (szó, mozgás, tánc, ének, akrobatika stb.), hogy egymaga foglalja le a közönség figyelmének minden pillanatát.” 5
Az igazi színházi újdonságra a kritikusoknál érzékenyebb a cenzúra: amint feltűnik az új, máris tiltják. A Nemzeti háború utáni legelső bemutatója egyben megütközés a cenzúrával. Nem az erőszakosan kirekesztő GPU-cenzúrával, hanem az úri Magyarország valláserkölcsi alapon szűkkeblű elszürkítő szándékával.
Nem tiltják be Csokonait. Csak megcenzúrázzák. A Székesfőváros Közoktatási Ügyosztályával megállapodik a Nemzeti Színház igazgatósága a Karnyóné tíz előadása jegykészletének a tanulóifjúság közti szétosztásáról. Csorba polgármester azonban megtagadja hozzájárulását. Szerinte a darab nem alkalmas fiatalkorúak megtekintésére. A Nemzeti Színház igazgatója kéri gróf Teleki Géza kultuszminiszter állásfoglalását.6 Más előadható előadása nincs a színháznak. Kiesik tíz telt ház. Pusztay János miniszteri tanácsos referál a miniszternek: „A VKM rövid úton áttanulmányozta a darabot, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a darab nagyjából a Dorottya drámai párdarabja, semmivel sem több ízlésbeli durvasággal, mint a komikus eposz. Egy 60 éves asszony kudarcba fulladt csábítási kísérletei teszik ki a darab tartalmát. Néhány durva szó és kifejezés mellőzésével, amely a darab irodalmi és művészi becsét nem érinti, a darab előadható volna, bár kétségtelen, hogy a Karnyóné nem a legalkalmasabb ifjúsági drámatípus.”7 Leiratban nem tesz észrevételt a minisztérium a Karnyónénak a tanuló ifjúság előtt való előadása ellen, „kívánatosnak” tartanák azonban „a darab szerkezeti egységét, annak irodalmi és művészi becsét nem érintő” néhány szövegrésznek az ifjúsági előadásokból való kihagyását, ízléssértő okokból:
„I. felv. II. jelenés közepén: Lázár: ’…Egy félviselt ökörfark a dámák mulatságára…’
I. felv. III. jel. Végén Karnyóné: ’…Én nem tudom, mi isten csudája, ha az úr itt nincs velem, olyan nagy viszketegség van minden tetememben, hogy no…’
I. felv. VII. jel. Elején Tipptopp énekének második versszakának első sora /’Vén ugyan, vén a k…’/ módosítandó volna.”8
Csokonai Vitéz drámairodalmunk lángelméje. Karnyónéja száz évnyi késéssel került színre Ady előszónak szánt, alkalomra írott versével (Vitéz Mihály ébresztése) a Nyugat vígszínházi matinéján (1911).
Csokonai Karnyónéjának következő előadását 28 év múlva a fiatal stílus-lázadók hangoló próbálkozásában láthatta a közönség. Major a Magyar Művelődés Házában (a mai Erkel Színházban) rendezi meg először – 1939. október 9–10–11.: Karnyóné. Karnyó: Bodnár Jenő, Karnyóné: Gobbi, Samu: Apáthi, Lázár: Rajczy, Tipptopp: Várkonyi, Lipitlotty: Ungvári, Kuruzs: Tapolczai Gyula, Boris: Olthy.
1942. október 27–28–29-én délután 3 órakor Major Tamás rendezésében, „zenéjét Csokonai nyomán szerezte Dávid Gyula”. Karnyó: Bartos Gyula, Karnyóné: Gobbi Hilda, Samu: Lázár Gida, Lázár: Ungvári László, Tipptopp: Apáthi Imre, Lipitlotty: Szabó Sándor, Kuruzs: Balázs Samu, Boris: Olthy Magda, Tündér: Eőry Kató, Tündérfi: Pásztor János.
Jóllehet egyik-másik előadásuk korábban is sikerült a Városi Színházban, Csokonaival telibe találtak. Megfogalmazták vele nemzedékük emblematikus előadását. Nem engedik elenyészni. Tovább viszik. Egyben illegális színházat lopnak be a reguláris színházműsorba: a Független Színpad népfrontos kommunista programjának adnak szélesebb nyilvánosságot. A Csokonai-bemutató folytatja Major mamájának ifjúsági előadásait, és a szegedi fiatalok Független Színpadának kitaposott útját. Csokonai az akkor még kiváló néprajzos (Dorombai) Ortutay Gyula javaslatára került figyelmükbe: A méla Tempefőit (1938. április 28.) a Városliget peremén, az Erzsébetvárosi Színházban mutatják be.
A Zeneművészeti Főiskola nagytermében Gobbi Hilda megrendezi a Világirodalmi ciklus V. előadását Humor címmel (1943. február 27.). A Tersánszky J. Jenő bevezette előadás második felét a Karnyóné teszi ki némi szereposztási változtatással: Karnyó: Bodnár Jenő, Lázár: Apáthi Imre, Tipptopp: Major Tamás, Lipitlotty: Ungvári László. 1943 nyarán elismétlik a Dreher-Haggenmacher-gyár sziklaszínpadán. Lázárt Rajczy Lajos, Karnyót Kabók Győző, a két szeleburdit Naszódy Sándor és Kosztolányi Broniszláv játssza. Körbejárják előadásukkal az országot. Eljátsszák Erdélyben is.
Major fölújítja 1955-ben (Katona József Színház, 1955, egy estén Illyés Tűvé-tevőkjével – és egyetlen, jubileumi alkalommal a Nemzeti színpadán a Tartuffe-fel) és 1975-ben a Magyar Elektrával, mindkét címszerepben Törőcsik Marival. 1944-ben a németek beözönlése az országba megakadályozta, hogy színpadra állítsa a Magyar Elektrát. Most elégtételt vesz félrekedt fiatalkori tervén.
1945. május elsején a Nemzeti tagjai kiföstött arccal, tarka jelmezeket szedve magukra, szekérre kerekedtek, végighajtottak az Andrássy úton a Városligetbe. Csíkos trikóban, csibészsapkás biciklistaként rigmusokat ordítozott előttük egy vásári kikiáltó:
„…Hé, hé, ide! Közönség, katonák.
Hé, álljatok meg! Mért mentek tovább?
Itt látható a Gobbi Hilda,
Aki két évig be volt tiltva.
Itt látható a legnagyobb blamázs,
Itt játszik ma a Major Tamás…”
A harshangú, kerékpáros vásári kikiáltó Pataky Jenő színész volt, aki 1956 után a párizsi Pigalle-on lévő Éve bárban ugyancsak kikiáltóként működött nyugdíjba meneteléig.
A Nemzeti művészei 1919. május elseje óta ki nem léptek falaik közül. A háború utáni munkásmajálison azonban fölvonultak ekhós őseiket idézvén, másrészt részt vettek a ligeti népszórakoztatásban. A Jókai Színkörben9 délután fél három órai kezdettel előadták a Karnyónét és a Duda Gyurit. A Jókai Színkör művészileg alsóbbrendű intézmény. Programadó szekerezésként itt mutatták be sajátosan értelmezett klasszikus-felújításaikat.
Nyáron a Nemzeti társulata vándorszínházzá alakult. Csak részint indokolja, hogy a bombasérült színházat helyreállítják a szeptemberi nyitásig. A „csonka-évadot” nézőtoborzó utazással kipótolta a társulat. Utánament a nézőknek.
Kérdés: az üzemekbe kitelepített színház megnyeri-e nézőnek a munkásosztályt? A TNP színészei, élükön Jean Vilarral és Gérard Philippel ebédszünetekben nézőket agitáltak a kantinokban. De lehet, hogy elalélt újságírók tolla alatt eredményesebbnek mutatkozik az élethez közelebb mozdított színház, mint a kasszánál.
Május 11-én a Bánk bánt játsszák az Elzett gyárban, május 17-én Kispesten, május 28.: Tartuffe az Elzettben, június 1.: Karnyóné Kispesten, június 10.: Bánk bán az Istvánteleki főműhelyben, június 11.: Karnyóné Kispesten, június 18.: Tartuffe Kispesten, június 25.: Tartuffe a Dunakeszi főműhelyben, július 2.: Viharos alkonyat az Istvánteleki főműhelyben, július 9.: Rahmanov darabja Kispesten, 15-én délután és este, valamint 16-án Tatabányán, 18-án Csepelen, 21–22-én délután-este Rahmanov: Viharos alkonyat Pécsett, 24-én az óbudai hajógyárban, 27–28.: a szegedi Nemzeti Színházban.10 Mivel a vidéki kiszállások tetemes költséggel járnak, s ezeket a költségeket „az aránylag kis befogadó képességű Pest környéki és vidéki színpadok bevételeiből nem lehet fedezni”, a színház igazgatója 250 000 pengő soron kívüli hitel fölvételét kérelmezi a minisztertől.11
Csokonai a sorvezető. Túllép a színházi anekdotázáson. Elhajlik a naturalista színjátszástól, de nem kísérli meg magyar talajba ültetni a német expresszionizmus és az orosz-szovjet színházrendezői formalizmus kísérleteit. Pirosra kent pofákkal rikító realizmus. Szalvétavégről ismerős szürrealizmus. Testhőmérsékletű kísérleti színház. Stiláris keresztút: vásári és magas művészet, vaskos realizmus és népi szürrealizmus, klasszikus hagyomány és avantgárd –játék, ripők és fennkölt, modern és múltba nyúló, népi és diákos, tragigroteszk és lélektani bohózat. A szalonba ragadt stílrealizmus lecsapolása anélkül, hogy elriasztanák a nézőket.
Jó úton indult meg a Nemzeti. A megkezdett utat folytatta. Hamarosan kisiklatja a szocialista realizmus kötelező házi feladata. Legalábbis illegalitásba küldi. A júniusi kormányprogram után íziben feltámad: Déry Tibor Talpsimogatójában, Urbán Ernő Uborkafájának előadásában, s a Stefan Zweig–Romain Rolland–Illyés Gyula átdolgozta Volpone-előadásában.12 (Éberen reagál rá a perzekutor-kritika. Nagy Péter megvádolja a Nemzetit „harsánysággal”. Stréber-éberséggel jelenti, hogy eltértek itten a kanonizált szocialista realizmustól.) Gobbi csigásra sütött álhajjal, cakkosra pingált ajkakkal, kikormozott seprű szempillákkal, rakoncátlan lángosként csúszkáló műmellekkel negédesen édeleg a két ifjúval. A komikus női szörny marionettmozgással közlekedett a színpadon. Az 1954-es előadáshoz Harangozó Gyula megtervezte a mozgásokat, gyönyörűségesen komikus balettbetéteket szerkesztve a színészeknek. Vagyis rendbe szedte azt a mozgásban kifejeződő groteszk ábrázolást, amit a hajdani Nemzeti színházi fiatalokba a Németországból hazatérő nagy táncos és későbbi világnagyságú koreográfus, Milloss Aurél különóráin beléjük nevelt. A 36 fokos realizmustól rikítón elütő színpadi valóság: a középfajú drámának és a táncnak, zenének összművészeti összeolvasztását majd a 60-as évek totális színházi törekvései húzzák a figyelem előterébe nemzetközi méretekben. Majorék csapata a Városi színházi ifjúsági előadásokon kikísérletezett eredményeikkel visszaállítani akarták a társművészeteknek a polgári dráma évszázadával kibillent egyensúlyát.
Groteszk, eltúlzott színpadi kézmozdulatukat mihamar lefogja a művelődés szabályozásával foglalkozó hivatal. Kitiltják a túlzásokat a színházból, holott a színház a túlzások temploma. Csak a politikai „olvadást” követően, a Nagy Imre-kormányprogram enyhülésekor folytathatják a Volponéval a Karnyónéban megkezdett mozdulatot. Ugyanakkor a világszínházban is egyedül uralkodóvá válik a testhőmérsékletű színház: a háború után békés életükbe visszatalálók a színpadtól is bizonyságát akarják a kézzel megfogható valóságnak, a realista bedíszítettségnek, a mindennapokban ellenőrizhető viselkedésformáknak.
Szerencsés kezdés Csokonai segítségét kérni. A magyar színháznak azt a vonulatát jelzi, ami mindig kiszorult a hivatalos fénykörből. Az egészséges egyensúlyt jelképezi a nemirodalmias színpad és a brettli között. A nemverbális és a nemdrasztikus között. Az arisztokratikus és a plebejus, az udvari és a vásári. Az előkelő és az alantas, a magasztos és a földszagú között. Megírta óta (1799) mellőzte, elhallgatta a színház. 112 évvel megírta és csurgói diákpremierje után a Nyugat matinéján kerül színre a Vígben (előtte Ady tisztelgő, alkalmi költeményével: Vitéz Mihály ébresztése). Csokonai tolmács a konzervatívok és a modernek között. Ha nem veszi üldözőbe a hivatal: fájdalommentes lett volna a színházi autonómiáért vívott harc, kevesebb veszteséggel járt volna, kevesebb megemészthetetlen idegen elem került volna be színjátszásunkba. Saját vérszérummal átvészelte volna az ingatag színházi éveket. Csokonaival ugyanaz volt a baj a XX. században, mint a darab megírtakor: bajosan tudta ellenőrizni a cenzúra. A Horthy-cenzúra csakúgy, mint a pártközpont kulturális felügyelete.
Csokonai az a magyar színpadi költő, aki a rokokóban a játék felől közelítette meg a színházat. Nem szóbeli költészetének ácsolt deszkákat, hanem az eleven színház felől emelte költészetté a játékot. Miközben a rokokó udvari színház és az osztrák népszínpadok tapasztalataiból gyúrta ki sajátos magyar színházi ajánlatát, ugyanúgy válaszra sem méltatta a Kelemen László igazgatta szerveződő magyar nyelvű játékos társaság a jelentkezését, ahogyan idegenül pillantott kora Madách roppant drámai költeményére, vagy ahogyan Vörösmarty Csongor és Tündéje színházidegennek gyanúsíttatott. Utóéletükben mostoha színházi kezelésük is hasonló. A megújulást színházi életünk sosem hazai anyagból kívánja elvégezni, mindig importhatásokra vadászik.
Különös, hogy a negyvenes években, a keresztény kurzus idején Németh Antal a baloldali német expresszionistákból és a bolsevista színházrobbantó orosz-szovjet antirealista színházból merített, a pártszínházzal megvádolgatott Majorék pedig a magyar múlthoz fordultak kezdeteikben. Tagadhatatlan, hogy ebben – folytatva a Független Színpad részben illegális fedőszervként működő népfrontos politikusságát – volt némi aktuálpolitikai sandaság, de mindkét színházi kezdeményezés őszintén hitt a feltámasztandó magyar színházi múlt életképességében, a végigjárandó útban.
A nyitódarab véletlen műve: ez a két előadás van készen. John Boyton Priestley komplementer darabja lett Csokonai Vitéz Mihálynak. Major a Karnyónét programbeszédnek szánta: félreérthetetlenné tette a színháznyitó bemutatóval: folytatni kívánja a Független Színpad rikítóan vásári, népies színházát. Ahol nem teljesen mentesen a Váratlan vendég úri világ szalonjára hitelesen rányitó előadásától, Gellért Endre játszotta A méla Tempefőit (1941), másfél évszázaddal a darab születése után eredeti bemutatót tartva Erdélyi Mihály Erzsébetvárosi Színházában, a Városliget peremén. (Majd néhány előadásra az ugyancsak Erdélyi kezén lévő Márkus Parkszínházban, az úgynevezett Grassalkovich telek, vagyis az első Pesti Magyar Színház lebontott házhelyén.)
Látszólag Major vásári színekkel ékes, plebejussá tett klasszikus újraértelmezése, és Gellért Endrének a vígszínházi lehelet meleg társalgási tradícióit követő színházi konvenciója kizáró két véglet. Valójában egymást segítő kiegészítések. Egy újrainduló színház (egy színházvezetéshez jutott új nemzedék) egyszerre akarja magához csábítani azt „az új közönséget, amely a színház szempontjából szinte teljesen töretlen talajt jelent13” és a polgári színjátszás érett teljesítményeitől elkényeztetett burzsoá nézőközönséget.
Ez a Nemzeti színházpolitikája a háború után.
Színházesztétikája pedig: Firmin Gémier Népszínházának a magyar adottságokhoz alkalmazott változata és a Ditrói-féle Vígszínház hagyományainak továbbfejlesztése. Egy harsány eszközökkel dolgozó népi színház és egy finom lélekábrázolást és rejtegetett jellemzőerőt alkalmazó polgári színház együttes jelenléte. Igaz: a vásári komédiázást itt a legelőkelőbb jellemábrázolók veszik kezükbe, és a szaloni drámát, a magas rendű bulvárt kritikai iróniával továbbfejlesztették.
A Nemzetinek szüksége van a bevételre. Számos államsegély, rendkívüli hitel iránti kérelemmel, beadvánnyal, változatos ötletekkel próbálja szubvencióját megemeltetni a kultusztárcával. Kérvényezik a Népszínház utcai Pátria mozit a Nemzeti Színház bérletébe adni, hogy a bevételből könnyítsenek anyagi körülményeiken.14 A színház azonban széleskörűen hatni akar a társadalom valamennyi rétegére. Megszorítások nélkül a nemzet színháza akar lenni. Változatos művészi étrendet kínál. Változatos művészi föladatokkal gazdagítja tagjai képességét. Ezt a széles kitekintő, tágkarolású programot sorvasztja el utóbb a zsandári művelődéspolitika.
Major harmincöt évesen ül bele a színház igazgatói székébe. 11 éves korától 24 éven – tehát negyed századon át – rendes színházi feladatain kívül, havonta egy előadásban gyakorolja magát. Végigjátssza a klasszikus drámairodalmat. A magyar dráma múltját. Történelmi tragédiát, vígjátékot, népszínművet, bohózatot, középfajú drámát, operettet, hazafias fűzfaszínművet, kurzus-propaganda darabot.
MOLNÁR GÁL PÉTER
1 A Bánk bemutatója 1945. április 4. Hibásan április 25. szerepel Alpár–Szakács: A magyar színházak műsora 1949–1969 és a Nemzeti Színház 150 éve, valamint Gazdag Márta és Molnár Klára adattárában (Gondolat, 1987), mivel a rendelkezésre álló színházi plakátokról merítették adatukat, szemben a napilapok híradásával. Helyesen: Staud Géza: A budapesti színházak műsora 1945–1949. Budapest, 1952. Bár a Szabadság, 1945. április 19-i számának híradása 25-ére hirdeti meg a Nemzeti évadnyitását.
2 Barcs Sándor: Bánk bán. Szabadság, 1945. április 26.
3 Molnár Miklós: Színházi életünk története a felszabadulás után. Az Orsz. Magy. Színművészeti Akadémia könyvtára, 1. sz., 1947.
4 Fehér Tibor: Maszk, 1943.
5 Gyémántpatak kisasszony. A Nemzeti Színház Műsorkísérő Füzetei, 1936. szeptember 25.
6 1945. április 13. UMKL XIX. I-1-i. 01688-1945
7 1945. április 14. UMKL XIX. I-1-i. 01688-1945
8 uo.
9 A Jókai Színkör az ezredéves ünnepségek idején létesült. Egy épületben a Feszty-körképpel. Mutatványosok játszóhelye, falai között kabaré is működött. 1915-től egész estét betöltő előadások megtartására is kaptak engedélyt. Szedett-vedett szereposztásokban operetteket, belvárosi színházak lefutott sikerdarabjait ismételték el itt. A színháztulajdonos részvénytársaság volt. Tagjai között az épülethez jogilag is kapcsolódó Feszty család tagjaival.
10 Haán Pál, a Nemzeti Színház főpénztárosa haláláig vezette az előadások naplóját, halálát követően Kovács Alice, a színház titkárnője vette át a naplót, a Vígszínházba átszerződésekor magával vitte, az ő halálát követően a Színházi Intézetbe került Bizó Gyula igazgató kezeihez. A rendetlenül vezetett intézetben nem található meg a dokumentum.
11 1945. július 26. UMKL XIX. I-1-i. 30330 –1945. In: A VKM színházi iratai. Összesen 76.219.40 pengő folyt be a rendkívüli előadásokért. A Budai Színházban tartott május 7-én 402.50 pengő, 11-én az Elzett gyárban Bánk bán 6.609.- pengő, 17-én ugyanaz Kispesten 9.208.- pengő, június 10-én az Istvánteleki főműhelyben a Tiszazug 2.145.- pengő, 11-én a Karnyóné Kispesten 7.085.- pengő, 25-én 6.120.- pengő, 17-én Háy darabja Kispesten 4.050.50 pengő, 25-én a Tartuffe Dunakeszin 5.300.- pengő, július 2-án az Istvánteleki főműhelyben a Viharos alkonyat 3.776.30 pengő, 9-én Kispesten 7.860.30 pengő, 15-én Tatabányán délután és este 4.438.60 pengő, 18-án a VII. kerületi Kommunista Pártnak tartott viharos alkonyat 8.706.20 pengő, 19-én a Tiszazug az Elzett-Schmoll gyárban 10.518.- pengő bevételt hozott. Szeged, Pécs összesen 16.518.30 pengő ráfizetéssel végződött. UMKL XIX. I-1-i. 44104-1945. Uo.
12 A Zweig-átdolgozás bemutatója: Théâtre de l’Atelier, 1928. november 23. Rendező: Charles Dullin, díszlet-jelmez: André Barsacq.
13 Dr. Simon László VKM államtitkár feljegyzéséből UMKL XIX. I-1-i. 40104 –1945. In: A VKM színházi iratai.
14 Az államtitkár 1945. június 14. támogató levelet intéz a belügyminiszterhez a mozgóképszínházi engedély ügyében. UMKL XIX. I-1-i. 20265/1945. In: A VKM színházi iratai. A mozi engedélyese a Szociáldemokrata Párt lesz, igazgatója Rottenberg Rezső. (Lajta Andor: Filmművészeti évkönyv 1945–1946. A szerző kiadása, 1945)
