Aligha van Magyarországon olyan színház, ahová – ha Törőcsik Mari neve olvasható a szereposztásban – a közönség nagy része ne azért jönne be, hogy őt lássa. A színésznő tavalyi betegsége, örömteli felépülése minden bizonnyal tovább növeli az iránta érzett nézői érdeklődést, szimpátiát. Az előadás előtt a kaposvári nézőtéren erősen érzékelhető ez a lelkes kíváncsiság – a folyosókon, büfében elkapott párbeszédfoszlányokról nem is beszélve –, ami a szünetre azután átadja helyét a rendkívüli művészi teljesítménynek kijáró őszinte elismerésnek.
A neves orosz vendégrendező, Anatolij Vasziljev, akit Schwajda György a Művész Színház és Szolnok után harmadszor hívott meg Magyarországra, minden bizonnyal Törőcsik számára keresett darabot, amikor a Duras-művet választotta, hiszen – legendás együttműködésüket megalapozva – korábbi két hazai előadását is jelentős részben a színésznőre építette. A darab magyarországi bemutató, jóllehet Duras csaknem fél évszázaddal ezelőtt írta meg a drámát azonos című kisregényéből. (Hazájában, Franciaországban sem tartozik az írónő népszerűbb alkotásai közé ez a mű. Duras nevéről valószínűleg világszerte a Szerelmem, Hirosima című film jut először a nézők-olvasók eszébe.)
A darab – alig-cselekményével, ám annál kanyargósabb történeteket tartalmazó monológjaival, hosszas egymás mellé beszéléssel súlyosbított dialógusaival – nem kínál egyszerűen kezelhető alapanyagot az alkotóknak. Mindazonáltal a benne felvillanó többértelmű élethelyzetek, a megnyugtató megoldást nem kínáló családi viszonyok és a jelen–múlt vigasztalan összegabalyodása nem hagyják érintetlenül azt, aki találkozik a művel. Minden szereplő meglehetősen rejtélyes (és rejtekező) – miközben típusjátszmák zajlanak anya (Törőcsik Mari) és fia (Kocsis Pál), a fiú és Marcelle, a barátnője (Gubás Gabi), a barátnő és az anya között. Titokzatosnak és köznapinak ezt a nézői érdeklődést fenntartó tartalmi kettősségét azonban nagyban megterheli ennek írói megvalósítása. Az író ugyanis olyannyira az anya figuráját állítja – szinte monodrámaszerűen – a középpontba, hogy a többi szereplőt alig dolgozza ki. Jellemző mozzanat, hogy a csak az anya elbeszélésében megjelenő lánya képe, kettejük se-veled-se-nélküled viszonya plasztikusabban áll előttünk, mint a színen lévő szereplők között a szemünk láttára megjelenő, legalább ugyanennyire bonyolult kapcsolatok.
Törőcsik Mari sok-sok repetitív futamban mutat meg egy olyan öregasszonyt, aki nemcsak figyelemre, de szeretetre is méltó, akit mégis aligha lehet közelről elviselni, miközben persze nem lehet nem sajnálni. Törőcsik az előadást kezdő húszperces monológjában beavatja a közönséget a mű befogadásának talán legfőbb szabályába: ezen az estén nem feltétlenül az a legfontosabb, amit mond valamelyik szereplő – hiszen már ebbe a szövegrészbe is könnyen beleveszhetünk –, hanem az, ahogyan mondja. A színésznő hangsúlyossá tett szóvégződései apprehenzív karaktert adnak az anya beszédének; mint megannyi öreg(asszony), latensen akkor is panaszkodik és vádol, amikor látszólag nem ezt teszi. Beszél és beszél, mert fél: magánytól, szeretetlenségtől, kudarctól. A múlttal nincs jó viszonyban; törekvése nem túl erős, hogy megfejtse, szeretett kisfia miképpen lett hamisjátékos konzumfiúvá (aki majd őt magát is meglopja). A valójában nincs is semmi baj hárító gesztusába kapaszkodik; sérülékeny és kiszolgáltatott. A kissé olykor nyelvjárásias színezetűre eresztett magánhangzói finoman jelzik kívülállását abban a világban, amelybe – földrajzilag is, lelkileg is – olyan messziről érkezett. Törőcsik kifogyhatatlan lendülettel kalandozik az idősíkok és a történetdarabkák útvesztőjében.
A többi szereplő (az említetteken kívül még a pincért játszó Nyári Oszkár tartozik közéjük) nem, vagy csak alkalmanként folyamodik a beszédmód elemelésének színpadi eszközéhez. (Lehetséges, hogy a bemutatón és azt követően még volt ilyen törekvés – korábbi beszámolók legalábbis ezt engedik sejtetni.) Jeleneteik közül az a legsikerültebb, amely a legmesszebbre távolodik a realisztikus párbeszédutánzatoktól: Gubás Gabi váratlanul énekszámban kezd mesélni Marcelle életéről az anyának, aki a különös elbeszélésnek kijáró ironikus gesztusokkal válaszolgat a lánynak. A zene amúgy is mindvégig fontos kísérője az előadásnak: a háttérben kellemes muzsikát játszik a zenekar (Selmeczi Györgytől és Kákonyi Árpádtól, Mozart-parafrázissal is fűszerezve), a kaposvári társulat számos színésze pedig táncospárokat alkotva működik közre – elvégre az idő jó részében egy szórakozóhelyen vagyunk, a fiú és barátnője munkahelyén. S míg jól érzékelhető az a rendezői szándék, hogy a zene és a tánc – a díszletre vetített régi párizsi filmbejátszásokkal együtt – a színpadi történéseket stilizáló megjelenítés alkotóelemeként funkcionáljon, a formanyelv szerves részévé mégsem sikerül tenni őket, inkább csak élénkítő, dekoratív elemként vannak jelen. Nem így a díszletparavánok áttetsző, világos, Antal Csaba tervezte labirintusa, amely nemcsak látványos, hanem kiváló teret is kínál a stilizált játékra. A csaknem teljesen üres, fehér – „vasziljevi” – színpadon nagyon szépek a fények, és remekül kiemelkednek az árnyalatok: a törtfehérek, halványszürkék éppúgy, mint az anya hangulatának árnyalatokkal kísért színeváltozásai a tompa seszínektől a fénylő terrakottáig. (A jelmezek szintén Antal Csaba nevéhez fűződnek.)
Bár mind az alapmű, mind színpadi megvalósítása elmarad a benne rejlő lehetőségek mögött, és az előadás a nézői türelmet is nem-egyszer próbára teszi tempótlanságával, az összhatás mégis egyértelműen mellette szól – és nemcsak a közvetlen élmény, hanem a belőle elraktározódott gesztusok, képek, hangok miatt is. Más kérdés, hogy ez túlnyomó részt Törőcsik Marinak köszönhető.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
