Piros és fekete papírlevelek hullanak alá az utolsó jelenetben, piros és fekete drapériák magasából. A vér pirosát, melynek szegény megtámadott Cyrano koponyájából kell szivárognia, képzelni engedi a rendezés. Lüktet még egyet-kettőt a vers, piheg a be nem teljesült szerelem is, s a főhős szomorú csizmatalpa gyengéden eltapossa a játék elején meggyújtott öklömnyi gyertyacsonkot a színpadszél közepén. Ám amíg ide érünk, igen sok minden történik.

Először is ehelyt szokatlan dinamikával elkezdődik egy előadás, mely maga is színházi előadás előkészületeit ábrázolja. Roppant kellemes fiatal erő járja be a nézőteret, színháztörténeti tanulmányok érzeti örömökké válnak, lehalásznak egy parókát valaki fejéről, s pereg a felesborsó az erkélyen féktelenkedők markából, úgy, ahogy azt Rostand megírta. A nézőtérről lassan színpadra ér a játék, kivilágosodik némiképp a tér, s egyfajta időutazás veszi kezdetét. A hangszálakra emlékeztető ívű vörös drapéria kapufélét formáz a magasban, s a megvilágítás diszkréten jelzi, a fő ügyesség most nem abban kell, hogy álljon, mit mutatnak meg, hanem hogy mit takarnak el a kopár színpadon. Kovács Yvette színpadképébe megérkeznek a Schäffer Judit és Kovács Yvette által tervezett jelmezek, s egyszerre olyan kép alakul ki, mint amilyeneket annak idején a Szikra Lapnyomdában készült könyvek borítóján lehetett látni. Egy hatvan évvel ezelőtti előadás éled meg odafönt.

Cserna Antal és Tóth Éva

Őze Áronnak jó füle van, és a megformált szó örömét társainak is képes átadni. Rendezői ötletei is vannak, magában ebben az előadásban is van tíz-tizenkét olyan formai elem, aminek következetes használatával jó előadást lehet komponálni, sőt, el lehet lopni őket, működőbb produkciókba. De vannak egyéb, munkáiból kikövetkeztethető tulajdonságai is, mint például a védtelen lelkesültség és valami zavarba ejtő, eredendő tisztaság. (Nagyon régen, mikor ő még valamelyik faipari középiskola tanulója volt, rendezett iskolatársaival egy Nők iskoláját. Láttam, nem felejtem. Áttetsző, okos játék volt.) Ennek a belső tisztaságigénynek, mely a mostani munkában is mutatja magát, kiválóan megfelel a becsületmániás, nagy orrú hősszerelmes története. A rendezői lélekben zengő pátosz pedig jó anyagra lelt az Ábrányi Emil fordította sorokban. De mintha rendre elfelejtette volna ellenőrizni, hogy amit akart, az tényleg megvalósul-e. A szándék kivehető, a jóra való elkötelezettség vitán fölüli, ám a végeredmény koránt sem az. A legnagyobb gondnak a dinamikai esetlegességet, az előadás erőgazdálkodásának szakaszosságát érzem, mely sok esetben a választott színész rosszul bemért sugárzási képességéből és félreismert alkatából ered.

Cserna Antal szeretni való színész, jó alakítások vannak mögötte. És az is igaz, hogy ilyen hatalmas szöveget ennyi tisztázott, okos hangsúllyal kevesen mondanának el. Önmagához mérten jelentős előrelépés e főszerep gondos, bár kissé melankolikus megformálása. Cyranója nem hogy „bükktermészettel” nem rendelkezik, mint a figura magáról mondja, legföljebb tán ha hársfa vagy inkább karcsú nyár ő, alkatát tekintve. Lemondó irónia van benne az első perctől fogva, s némi szögletesség. Semmi fékevesztett indulat, semmi veszélyes izzás, inkább papos jóindulat és szelídség. Ez nem munkájából, hanem alkatából következő tény. Változtathatatlan.

Fillár István mint Guiche gróf és Rancsó Dezső mint Le Bret, a barát képviselik azt a robbanékonyságot, ami a főhős alapvonása lenne. Auksz Éva Lizája a pék kissé bomlott felesége alakjában, mint sápadt lidércke járja a jeleneteket, kócosan, lógó slafrokokban, egy más stílusú előadásból áthívottan. Szűcs Sándor rajongó Ragueneau, Tahi József mértékkel komédiázó, totyakos Montfleury. A gascogne-i legények csapata (Pavletits Béla, Szatmári Attila, Szabó Máté, Horváth Zoltán, Harcsik Róbert és Jánosi Ferenc), úgy tűnik, jó kedvvel vesz részt a játékban. Gyöngyösi Tamás vívóleckéi mellett néhány megformált lépéssel is szolgálta az előadást.

Cserna Antal és Fillár István (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Az áradó pátoszt napjainkban nehezen tűri a prózai színpad. Az állandóan föl-fölhangzó szép gregorián sokat levesz az előadás lendületéből, ettől ugyan nem lesz zenés a produkció. Ám érdekes tetten érni a rendezői csábulást, amikor a legények csapata egyszer csak kórusként és tánckarként kezd viselkedni. Helyén van a dolog, s bizony, nem elképzelhetetlen egy szorosra koreografált, térben-időben biztosabban elhelyezett előadás, amiben a zenei segítség ledolgozza a túlhabzó érzelmekkel szembeni idegenkedést a nézőkben, és a végeérhetetlen tirádák, duettek és tercettek köré védőhálót sző a ritmus. Nem a musicalváltozat bemutatására gondolok, hanem egy kevésbé merev zenei világú játékra, amihez a rendező a legjobb iskolát kellett, hogy kijárja Iglódi István mellett.

A szövegben minden kemény dramaturgiai munkát ismertető sajtónyilatkozat ellenére benne maradt pár apróbb pontatlanság. Például: Szatmári Attila bajkeverő figurája egyáltalán nem „vén”, s a gömbölyded Christian csak anyai szeretettel nevezhető ilyen sokszor „szép”-nek, ahogyan az elhangzik, még akkor is, ha a balsikerű szereposztás ellenére is megérezni valamit Gémes Antos egészen más típusú férfibájából.

Tóth Éva Roxane-ja igazából csak a hazai operajátszás stílusában lehetne elképzelhető.

A paróka alatt egy még mindig szép, de – különösen a várható fiatal közönség szemével nézve – idősebb hölgy látható, aki operettbe illő fruskagesztusokat alkalmaz mindkét felvonás során. Ez ugyanolyan távolító hatású, mint a minduntalan kibukkanó, ám kemény munkával orvosolható „sz” és „c” ejtési problémák. Azt az előadást pedig nem itt lehet látni, amiben egy érett asszony és egy érett férfi végső egymásra találása megtörténik, ha esetleg ez lett volna a rendezői szándék.

Ha lenne valahol egy gazdag szponzor, akinek fontos egy fiatal színházi ember iskolázottsága és világlátottsága, azt kellene kérni tőle: tegye lehetővé, hogy Őze Áron a szezon vége felé vagy három hónap alatt megnézzen harminc magyar és vagy tizenöt külföldi színházi előadást, s üljön végig két-három fesztivált. Nem azért, hogy szeresse azokat, hanem azért, hogy ismerje, tudja, mi zajlik színháza falain kívül. Ezzel saját tehetségének tartozna.