Tavaly ünnepeltük a japán–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 140., újrafelvételének pedig 40. évfordulóját, így számtalan japán színházi és táncelőadást, bábelőadást láthatott a budapesti közönség. A Butoh Tánc Fesztivál volt az eseménysorozat záróakkordja, amely egy harmadik évfordulóról is megemlékezett: 1959-ben, Tokióban mutatta be Tatsumira Hijikata Tiltott színek című koreográfiáját – a budapesti fesztiválon is szereplő, ma már 72 éves táncossal, Yoshito Ohnóval és egy jobb sorsra érdemes csirkével együtt lépett ekkor színpadra a koreográfus. Az 50 éve született avantgárd szellemű kortárs japán táncműfaj, a butoh első előadása a csirke halálával botrányba fulladt, hasonlóan a néhány évtizeddel később az ellenállás kultúráját hirdető punk Beatrice vagy a CPg koncertekhez Magyarországon.
De ha alaposan megvizsgáljuk, bizonyosan szorosabb párhuzamokat is találhatunk a két nép kultúrájában. Valószínűleg sokan emlékeznek Hayao Miyazakinak, japán legismertebb rajzfilmkészítőjének Oscar- és Aranymedve-díjas animéjére, a Chihiro Szellemországban című alkotásra. A 10 éves kis Chihiro egy isteneket kiszolgáló fürdőházban kényszerül dolgozni, a filmben különösebbnél különösebb lényeket vonz és teremt ez az intézmény. Japánban – mint szinte mindennek – a fürdőkultúrának is több mint ezeréves hagyománya van. Az onsen elnevezésű fürdőházak a vulkánok energiájából táplálkozó 40° körüli forró vizes medencékkel várják a látogatókat. Budapest egyik turisztikai vonzereje szintén melegvizes gyógyfürdőiben rejlik. Amikor Bata Rita táncos, koreográfus, operarendező egy ösztöndíj segítségével Japánban Yoshito Ohno mesterrel dolgozhatott együtt, beszélgetéseik során megszületett egy budapesti butoh fesztivál ötlete, és a két kultúra kapcsolódási pontjaként az első Butoh Tánc Fesztivál záróestjét a Rudas fürdőben rendezték meg Telihold a Rudasban címmel.
Jégvirágokat lehelhetett a kalandvágyó néző december 20-án, a tél talán leghidegebb éjjelén, ám a törökfürdő kupolája alatt kellemesen párolgó gyógyvíz fogadta, a terem négy sarkában zubogtak a források. A japán és magyar közönség komótosan keresett helyet a forró vizes medencében. A kilenc órára meghirdetett kezdéshez képest érzésem szerint egy órával később léptek elénk a táncosok, de szükség volt erre a kiolvadásra és beolvadásra, úszkálásra, beszélgetésekre ahhoz, hogy a nézők, megszokva a helyzetet, utóbb már a lassú tempójú előadásokra tudjanak koncentrálni. És nemcsak a nézők készültek fel ez idő alatt, hanem a táncosok is néhányszor körbesétálták a medencét, civil és józan mozgással, hogy aztán később, mint Miyazaki szellemei, a legkülönösebb alakokat öltve: légies, animális vagy együgyű formában vegyenek egy éjjeli fürdőt a medencékben. A butoh előadók előszeretettel dolgoznak talált terekben, a természetben, vagy a városi környezetben, akár úgy is, hogy a nézők nem követik a táncosokat ezekre a helyspecifikus előadásokra. De azt nem lehet kijelenteni, hogy kőszínházi közegben ne tartanának butoh táncelőadást. Mint ahogy általában semmit sem lehet kijelenteni a butoh-val kapcsolatban, nincsenek kőbe vésett szabályai a műfajnak. Ahogy a műsorfüzetben olvasom: „a táncos nem a testét rendeli alá az elképzelésnek, hanem a lélek mélyére hatoló szándékkal magát a testet igyekszik szemléltetni”. Így ahány táncos, annyi tánc. Bár a koreográfiákat nem mindig csak a saját testükre készítik az alkotók, de az évek hosszú során előadott műveket újra és újra átdolgozzák, saját állapotukra, korukra szabják a táncosok. Talán ami a leginkább jellemző a butoh táncra, hogy ez a műfaj nem csak a fiataloké, sőt sokkal inkább az idősebb generációé: „a japán butoh vezéralakjai 60–80 éves, idős táncosok”. Az életkor ereje – a budapesti fesztivál alcíme is erre utal.
Az est első részében két japán és egy francia-afrikai táncos különösen egybeolvadó és elkülönülő táncát láthattuk, két duót szünet nélkül. A boltíves folyosó homályából először a butoh tánc második generációjának világhírű művésze, a 62 éves, törékeny termetű, de csupa ín Ko Murobushi és fiatalabb társa, az erő és izom Bernardo Montet araszolt lassan a medence felé. Megjelenésük azonnal Nagy Józsefet juttatta eszembe, öltözetük és mozgásuk emlékeztetett a világhírű magyar művészre, akiről tudnivaló, hogy a butoh számos elemét beépíti műveibe. Mindketten kopottas, kicsit túlméretezett, fekete zakót viseltek, csakhogy Montet nadrágot nem, csak fehérneműt. Mezítláb, soha nem telitalppal a földre lépve, bizonytalanul haladtak felénk. Bár első ránézésre úgy tűnt, Montet tartja hónaljánál fogva és vezeti Murobushit, valójában a japán kezdeményezte a lépéseket, ő volt a formátlan akarat, míg társa a cselekvés. Így jöttek egymásra utalva, míg egy határozott mozdulattal el nem váltak útjaik. A két férfi két oszlophoz támaszkodva a járást ezután is kísérletként és nem tudásként alkalmazta (ez megfigyelhető több butoh koreográfiában). Aztán mindketten a sarokban lévő medencékhez léptek. Murobushi természetes mozdulatokkal katonás sorba helyezte a nézők széthagyott papucsait a medence padkáján, majd besorakozott mögéjük, a szegélyre térdelve. Kétoldalt, a két sarki medence peremén mindkét táncos feszes, egyiptomi emberábrázolásokat idéző kitekert pózokba helyezkedett, aztán eltérő mozgássorral fedezték fel a medencéjüket. Míg Montet szinte a falra is felmászott, a peremeken araszolt, majd mint egy tehetetlen zsák, hatalmas csobbanással a vízbe dőlt, addig Murobushi hang nélkül belefordult a vízbe, de aztán mint egy játékos kedvű víziló lemerült, felbukkant, prüszkölt, fujtatott, épp csak a fülét nem rázta. Hatalmas csattanásokkal lendítette a partra vízzel telt fekete gúnyáját, majd mindentől megszabadult könnyedséggel úsztatta faltól falig finoman a fejét, csak az arca látszott a peremtől, úgy suhant, mint egy papírhajó. A vízből kiemelkedve négykézlábra állt, és mint egy a szőrét felköhögő macska, görbe háttal, vonagló izmokkal igen furcsán hörgött, de a szőrcsomó helyett egy fájdalmas, visszhangzó kiáltás szakadt ki belőle. Rögtön elkomorult az addig kedélyes hangulat. Zene nem szólt az előadás alatt, a hangosan dübörgő vízsugarak, a halkan egymásnak motyogó és olykor a dzsungelek vészjósló, felismerhetetlen hangjain kiáltó előadók teremtették meg a hangkulisszát. A parton ülve nemcsak a két táncos érzékeny játékát, hanem a vízben mozgó, helyezkedő, ritmusosan fel-le ugráló nézők furcsa táncát is megfigyelhettem, ami akaratlanul is pontos összhangba került az előadással. Majd Murobushi négykézláb a központi medencéhez mászott – közeledése távozásra késztette a peremen ülő nézőket. Miután ekként megtisztította a terepet, a víz felé hajolt, beleszagolt, aztán inni kezdett, majd fejjel előre belebukott a medencébe. De ekkorra már Montet is a központi medencébe ereszkedett, és úsztatni kezdte a vízen lebegő japán mestert. Illik Ko Murobushira ez a megnevezés, hiszen éveket töltött Yamabusi hegyi szerzetesként hazájában. Lebegő teste a nézőket jobbra-balra terelte a medencében, mígnem Montet hatalmas alakjával, mint egy krokodil, halálforgással rávetette magát és befordította a vízbe. Merültek, majd újra helyreállt a lebegés, majd újabb csapás. Végül pedig a francia a víz tetején úszó testet, mint egy víziló a hínárt, könnyedén emelte meg Murobushit a fejével. Nem fűztek megfejthetetlen asszociációkat a víz témájához az előadók, de alakjukkal, mozgásukkal bemutatták anyagát, felhajtóerejét, a hozzá kapcsolódó élet formáit erővel és gyengédséggel, rettenettel és a keleti emberekre jellemző zavarba ejtő humorral. Mint amikor Murobushi két hatalmas hasast ugrott a medencébe, majd mint ki jól végezte dolgát, elsétált szaunázni.
Montet nem hagyta el a törökfürdőt, csak eddigi alázatos szerepének megfelelően az egyik vastag oszlop tövébe kuporodott. Nem lehetett eldönteni, hogy nézőként a következő előadást várja, vagy még játékban van. A közönség sem mert tapsolni, hiszen egy tétova nő tűnt fel a boltívek félhomályában. Mitsuyo Uesugi középkorú japán táncosnő előadása nyitóképében a kortól papír vékonnyá és finoman göcsörtössé vált testtel, élénk rózsaszín, hanyagul takaró, egész hátát szabadon hagyó ingben, a butoh-ban gyakran alkalmazott fehér arcfestéssel – mely rémisztőbbé és betegesebbé teszi az idősödő ábrázatot –, infantilis pózban, mint gyerek a homokozóban, ül, hátrahajlított lábakkal. Előadása jóval lassabb, merengőbb az előző duónál. A járással, vagy egyenesen a létezéssel küzd, de nem mint egy haldokló, hanem mint egy gyerek. Egy finom kézjáték, vagy tétova mozdulatsor után, sokáig hajlított térdekkel állva, kicsit rugózva emészti, járatja testében a kihívást és az eredményt. Ez a furcsa lény nem merészkedik a vízbe, és nem tesz semmi látványosat, de egy óvatlan ötlet, egy tétova lépés arra készteti, hogy belebújjon egy néző strandpapucsába. Úgy beleszorul a lába, hogy percekig tartó hosszú küzdelmébe kerül, hogy ne essen ki a butoh, vagyis a belső ritmus diktálta mozgásból, mégis megszabaduljon a csapdából. Csodálatosan szánalmas és őszinte játék ez. Montet is belekeveredik egy ponton az előadásba, csak összehajolnak, minden jelentés nélkül, majd kisodródnak egymás teréből. A hosszas gyakorlat merengő hangulatát egy furcsa kiabálással kezdődő, fülbe mászó, ismétlődő dallam is tovább zsongítja, amit a szünetben a Rudas fürdő uszodájába átsétáló nézők még sokáig dúdolnak, fütyülnek és dünnyögnek magukban akaratlanul. Ez a tánc valóban olyan, mint az az idegesítő dallam, amit egész nap nem tud az ember kiverni a fejéből, nem talál rajta fogást, belülről kínozza.
A hűvösebb, nagyobb és szögletes terű uszoda más hangulatú közege jól illett a Batarita Társulat kimódoltabb előadásához. A távolság sem tette lehetővé a finom részletek megfigyelését, a tánc az úszómedence végében egy boltív bezárta keretben, képek váltakozó sorát mutatta be. Kék tógaszerű öltözékben ült Bata Rita, mint egy harakirire készülő figura, komor elmélyültségét Sonoko Prow a Hová mész te kis nyulacska című dal recitálásával szakítja meg. Ebben az előadásban is vízbe ugranak a táncosok, egyedül Fejes Kitty marad szárazon, amíg nyakon nem öntik egy vödör vízzel. Az összjátékot szólótáncok tagolják: például míg Hornyák István daliás alakja a medence peremén nyújtott, halványan harcművészeti mozdulatokra emlékeztető, az eddigi butoh szólóknál jóval határozottabb táncot jár, addig a három női előadó a gésák ősi táncát stilizálva mozog, apró léptekkel le-fel sétálva, hosszasan. Máskor pedig daruk könnyű szárnycsapásait utánozza a kar a háttérben, akár a keleti, falra akasztható, megelevenedett festmények, ütemes lüktetésükkel megadják a szólista ritmusát, hátterét.
Bata Rita ironikus koreográfiája a véglegesség, kidolgozottság érzetét keltette bennem, míg az első rész három butoh táncosának játékát inkább performatív, a környezettel bármikor párbeszédre kész, a belső hangoltságot, egyéniséget a külvilág akadályain próbára tevő kísérletként értelmeztem. Ahogy a haiku mondja: „Ne akarj gyorsan / célba érni, az úthoz / lábad s jogod van” (Bertók László).
FEHÉR ANNA MAGDA
