…Három tánckönyv 2009 második felében (egy tánctörténeti opus, valamint két hazai kortárs tánc dokumentáció): – nem rossz arány a magyar könyvkiadásban. Három kiadó, három eltérő anyagi és szellemi háttér: igazán nem mondható, hogy egysíkú lenne a legfrissebb termés.

Lábán Rudolf életműanyagából már a második kötetet jelenteti meg a francia L’Harmattan magyar fiókkiadója, hála Fuchs Lívia hiánypótlásra törekvő sorozatszerkesztésének. A Táncnak szentelt élet (1935) afféle merengés, messze inkább költői, mint tudományos igényű feldolgozása egy szakmai életút mintegy felének. A jó 100 oldalnyi, s azon belül is fejezetekre és részekre osztott emlékgyűjtemény valójában csupán színesíti azt a képet, amit Lábán Rudolf (vagy: Rudolf von Laban, de vannak egyéb változatok is) életművéről eddig tudhattunk. S ha nem tudtuk, hát ott áll mindjárt e kis kötet bevezetőjeként Fügedi János kiváló tanulmánya, amely miatt, kedves szakmabéliek, ezt a könyvecskét feltétlenül ott kell tartani a polcunkon!

Maga az emlékírás alapvetően arra koncentrál, hogy összekösse a gyermek- és ifjúkori emlékeket a táncszakmai eredményekkel. A családi történetek (főként az I. fejezetben), bálok, társasági események felidézése önmagában érdektelen (nem kiemelkedő irodalmisággal tálalt) narráció lenne, ha nem vezetne el egyes táncművek eredetéhez.

A tánctörténettel szívesen foglalkozó olvasót igazán a II. és a III. fejezet hozza lázba, ahol betekintést kapunk olyan egyetemes jelentőségű „intézmények” létrejöttének körülményeibe, mint a Monte Veritá nyári szabadkurzusai, vagy a mozdulatkórus műfaja. A nyári szabad szellemű, természetbe felejtkező (ma talán azt mondanánk: reform/bio/wellness…) – Lábán kifejezésével: „táncfarm” léte a 20-as években számomra eddig nem volt kapcsolatba hozható ugyanannak a Lábánnak az elvont, tudományos életművével. A könyvecskének ez a része rávilágít a kapcsolatra: elbeszéli, hogyan kezdte ez a rendkívüli elme az érzéki-fizikai tapasztalatok „lefordítását”, rendszerezését, elméleti láncolatba fűzését. Az érzéki és szellemi közötti akadálymentes átjárás megteremtésének képessége ugyanis igen ritka a táncos pályán, ahol leginkább elkülönülten jelentkeznek „zsigeri” alkotók és filosz elemzők. A „mozdulatkórus” születéséről szóló részlet már csak hab a tortán: lenyűgöző élmény belelátni a munkamozdulatokat kutató táncos és a korabeli ipar képviselőinek funkcionális kapcsolatába. Az emléksorozat ezzel, a még németországi sikerkorszakkal zárul, még mielőtt a náci vezetés emigrációba nem kényszerítette a szerzőt – épp e kórusok veszélyesnek nyilvánított megjelenítése miatt…

A kötet függeléke a szlovákiai Vojtek Miklós írásával egészíti ki a képet: tanulmánya Lábán életrajzának gyermekkori – pozsonyi – adatait veti össze a művész saját emlékírásának ide vonatkozó részleteivel. Az esszé arra hívja fel a figyelmet, milyen lényegileg határozzák meg egy művész (vagy bárki) életét a gyermekkori tapasztalatok: az első év, évtized(ek) közvetlen környezete.

Fügedi és Vojtek tisztán pergő, a tartalmi érték mellett is olvasmányos tanulmányaihoz képest a „főfogás” stilárisan egyenetlen. A fordítás – főként az első részben – nemegyszer döcög (… „mesebeli finomsággal teli embereket…ismertem meg”…), különösen a többszörösen összetett, költői vagy filozofikus tartalmú mondatok esetében. Nem állt módomban az Ein Leben für den Tanz – Erinnerungen című eredeti írást elolvasni, nem tudhatom tehát, mennyiben okozhattak nehézséget annak szecessziós (nemegyszer Oscar Wilde világát idéző) mondatai, mindenesetre akadnak egyeztetési/elírási hibák is („Valami tanulnia kellene, hogy tisztességesen megéljen”).

Ami e kötetet még kiemeli a magyarul megjelent tánckönyvek sorából, az az illusztráció: Lábán remek, művészi tusrajzai, melyek persze nem meglepők attól, aki képzőművészi és építészi tanulmányokkal indította lenyűgözően szerteágazó művészi pályafutását.

A másik két könyv felépítése – szerzőik szándékaitól nyilván teljesen függetlenül – igencsak hasonlít egymásra. Mindkettő valahol a dokumentum, a megemlékezés és a jelennek szóló vallomás között: egyik a Szegedi Kortárs Balett, másik Frenák Pál Társulatának jubileumára készült. Mindkettő két alapvető részre osztható: az egyik a személyesebb: az ünnepeltről (annak – a jelen megértéséhez is elengedhetetlen – múltjáról) szól, a másik rész bemutatott műveiket helyezi górcső alá.

A 20 éves Szegedi /Kortárs/ Balett jubileumára készült méltó kiadványért egy szegedi kiadó felel (Factory Creative Studio Kft.), Frenák könyvét pedig saját alapítványa adta ki: jelentékeny mozdulatot jelezve ezzel szakkönyvkiadásunk decentralizálása irányában.

A reprezentatív kiállítású, kemény borítós, sok száz színes és fekete-fehér képpel illusztrált Scriptum átgondolt és egységes munka, ezzel együtt tartalmilag és formailag is átmenetet képvisel dokumentáció és szerzői írásmű között.

A történeti rész publicisztikába rejtett riport: a szerző, Demcsák Katalin mindenkit végighallgatott, az összes fellelhető újságcikket áttallózta, majd diszkréten a háttérben maradva ugyan, mégis személyes hangon fűzte gyűjtött anyagát egy társulat történetévé. Az érintett olvasó sajnálja kicsit, hogy a leírtakat képekkel nem illusztrálja – ehelyett ezeken az oldalakon egy sorozatot láthatunk az utolsó évad próbatermi életképeiből. A dokumentáció szempontjából ez indokolatlan, képszerkesztői szemmel persze érdekes és eredeti, bár sajnos az sem derül ki sehonnan, kié ez az összefüggő sorozat, 60 oldalon át! (Valamilyen okból a könyv közepén, a két nagy fejezet között vannak felsorolva a teljes kötet felvételeinek készítői. Az egyes képeknél sem a fotós, sem a felvételen szereplők neve nincs feltüntetve, ami elég súlyos hiba olyan mű esetében, amely emléket kíván állítani… Harminc év múlva ki fog tudni válaszolni arra a kérdésre, kik láthatók a 81. oldalon látható montázson, amely épp a „történelmi” legelső bemutatót, az 1987. szeptember 27-eit illusztrálja? A Frenák Pál jubileumának szentelt szép könyvben pontosan ugyanez a hiba ismétlődik, de erről majd ott.)

S bár látható, hogy koncepció – valami olyan elv alapján talán, hogy a könyv a mai fiataloknak szól –, ám ugyanígy hiányzik a „történelmi” részből azok képe, akik gerincét alkották a legfontosabb éveknek, s akik a bemutatók képdokumentációján is alulreprezentáltak. Zarnóczay Gizella, Bodor Johanna, Sárközi Attila, Panja Fladerer, Juhos István Puttó és persze mások, akik vagy nem szerepelnek a képeken, vagy csak itt-ott, s természetesen mindenhol név nélkül.

Igen, látható koncepció: legyen a könyv tetszetős, feleljen meg a legaktuálisabb kortárs látványigénynek (ebbe valóban nem minden régi kép „passzol”, egyetértek) – mutassuk meg elsősorban a jelent, s mutassunk fel egy igazán szép, nem kötelességteljesítő kiadványt! Demcsák Katalin munkája persze így is heroikus, még akkor is, ha több helyen az írásban is tetten érhető, milyen gyalázatosan dokumentáljuk mindenkori jelenünket mi magunk, művészek: milyen sok a hiány, az emlékezetkiesés és a hiteltelen forrás. (Nem szeretnék olyan tárgyi tévedést idézni, melyet a műben találtam, hiszen nyilván nem a szerző hibájából került oda, hanem éppen azért, mert egy adott esetre éppen egyik interjúalany sem emlékezett pontosan ekkora időtávlatból…)

Péter Márta nem kevesebb gonddal készített portrékönyve sokkal mélyebbre ás a személyesbe – nem véletlenül könyvének címe nemes egyszerűséggel: Frenak. A kétnyelvű kiadvány (s ez mindjárt magyarázat a cím ékezet nélküli formájára) – bár szintén társulati jubileumra készült, tízévesre – Frenák Pálról szól, mégpedig olyannyira, hogy részben ő maga szól saját magáról.

A Kortárs Táncért és Jelelő Színházért Alapítvány kiadásában megjelent kötet grafikai tervezői a nemzetközi színvonal legjobbját hozzák, a képanyag elsőrendű. Varga Mátyás bencés atya és költő gyönyörű bevezető verse máris megüti azt a bensőséges hangot, amely végig jellemzi az írást, és azt a befelé és egymás felé fordulást is, aminek itt tanúi lehetünk.

Az első nagy részben A semmi közepén címmel Péter Márta kérdez, Frenák pedig válaszol, ám egyenrangúak beszélgetése ez alkotáslélektani kérdésekről s az önismeret folyamatairól. Nincs semmiféle kronológia: a gyermekkori emlékképek, vagy a későbbi, párizsi évek szakmai epizódjai, a japán, vagy éppen pesti élmények megidézése lazán váltakozik az ezekből épp adódó lélektani és filozófiai, néhol az ezotériát is érintő gondolatokkal. A magyar és angol szöveg közvetlen egymás mellé/alá tördelése (valamint a fiatal Frenákról ide illesztett szép fotók) kellemes ritmust adnak ugyan az olvasásnak, néha azonban külön figyelmet követel, hogy követni bírjuk az oldalról oldalra más logikát követő nyelvcserét.

A „riporter” Péter Márta a beszélgetést követően Zuhanni fölfelé címmel összegzi Frenák Pálról alkotott lényegi meglátásait, s gondolati kulcsot kínál a műveihez való viszonyuláshoz is – mintegy átvezetés gyanánt az ezután következő, Tér címmel aposztrofált repertoárelemzéshez.

Időrendi sorrendben következnek itt a darabok leírásai, minden egyes állomás említést és kimerítő elemzést kap. A bennem lakozó olvasó csakis örül a míves-szép nyelven megírt, minden lényegest érintő gondolatoknak, a kutató viszont megint csak szomorkodik: sehol egy szereposztás (a szegedieknél az legalább volt), sehol névaláírás a képeknél – talán azzal az elgondolással, hogy akik ma forgatják a könyvet, úgyis tudják, kik vannak ott… De megint csak: ki fog emlékezni minderre később? És mi van, ha azt is érdekli, kit lát a híres előadások illusztrációin, aki ma sem tudja?

A könyv utolsó oldalain szerepel ugyan néhány felsorolás, ezek között a volt és jelenlegi táncosok nevei is ábécé szerinti libasorban, valamint turnék helyszínei, időpontok nélkül…

Itt is látható a cél: műalkotás készült és nem dokumentáció.

Csakhogy mifelénk ez így kicsit luxus. Nem állunk olyan jól kutatókban, írástudókban, tánctörténészekben – s főleg anyagi lehetőségben –, hogy minden művészről, művészcsapatról külön készüljön műalkotás, és külön készüljön dokumentáció…

Mindazonáltal most örüljünk, mert örömre van is ok: Lábán Rudolf a tánctörténet óriása, a Szegedi Kortárs Balett közelmúltunk és jelenünk egyik legfontosabb jelensége, Frenák Pál pedig egyik leglényegesebb, legegyedibb alkotónk – hozzájuk méltó könyveket vehetünk a kezünkbe.

LŐRINC KATALIN