„Apuskám, mostanra akkor ennyi elég ugye? Szörnyen sok dolgom van még” – mondja Paul Szilard a Lincoln Centerre néző, manhattani irodájában, ahol napi 5–10 órát a mai napig munkával tölt. Igaz, a Broadway és a 68-as utcánál lévő elegáns iroda egyben az otthona is az 1912-ben Budapesten született egykori balett-táncosnak. A világ több kiemelkedő modern balett-társulatának (New York City Ballet, American Ballet Theatre, Alvin Ailey American Dance Theatre vagy a távol-keleti Dancers of Bali és a Komaki Ballet) világturnéit koreografálta-koreografálja impresszárióként innen, mióta itt lakik. Ottjártamkor a Martha Graham Company ciprusi és görög fellépései és egy koreai társulat amerikai turnéja miatt zavarta meg telefoncsöngés vagy fél tucatszor beszélgetésünket. (A látogatásom óta hosszú hetek teltek el, amikor az impresszáriót október közepén újra felhívtam telefonon, csak pár percre tarthattam fel. “Rettentő sok dolgom van. Miben segíthetek? Nem beszélhetnénk legközelebb? Épp ma este van egy premierünk a City Ballet-ben. Egy tangó musical. Bocsásson meg, barátocskám…”) New Yorkban még 97 évesen is lehet valaki ennyire elfoglalt.
A táncosként induló Szilárd úgy lett a második világháború előtti Magyarország egyik legképzettebb hazai fellépője, hogy balettórára soha egy fillért sem költött. No nem azért, mert nem futotta volna rá a bróker papa által libériás inast és német házitanítónőt is foglalkoztató családnak. Hanem mert a ’20-as évek tabui miatt egy fiúnak titkolnia kellett a tánc iránti szenvedélyét, amihez szüleitől nem is remélhetett volna anyagi támogatást. Az első tanára Budapest egyik legjobb balettiskolájának vezetője, az orosz Szemjon Trojanoff, aki a tizenéves fiúra mint a tányérokkal ügyesen lavírozó pincérre figyelt fel. Az ingyenórákért cserében adminisztrált az iskolának. A piaristáknál eltöltött gimnáziumi évek alatt Szilárd ha csak tehette, minden szabad idejét az Operában vagy a Nemzeti Színházban töltötte. Látta Rahmanyinovot és a csodagyermek Yehudi Menuhint. Alkalomadtán maga is sütkérezhetett a színpadi dicsfényben: statisztaként hódítgatta meg a sokat ígérő deszkákat. Aztán amikor az egyik balettóra után Trojanoff mester vendége, egy elegáns úrinő bizalmasan megjegyezte: „Magából egy nap remek táncos lesz” – minden megváltozott. A Gyagilev-féle balett-társulat egykori világhírű balerinája, Vaclav Nizsinszkij partnere, Tamara Karsavina szavai fanatikussá tették. Szilárd pár éven belül kinőtte a Trojanoff-iskolát és egy svédországi turné után 1938-ban úgy döntött, a nácik felé kacsingató hazája helyett Párizsban folytatja életét. Évtizedekig nem is megy vissza Pestre. (A szülei, koncentrációs tábori kitérő után később, már Amerikában csatlakoznak hozzá.) Párizsban, a Studio Wackerben olyan társakkal táncol együtt, mint Maurice Béjart vagy Violette Verdy. Utóbbival nemcsak barátok lesznek, de évekkel később ügynöke is a befutott balerinának. A tomboló Európa keleti felében nemigen próbálkozik alkalmi fellépésekkel, így szinte adja magát: London a következő állomás. Itt a későbbi Sir George Solti segítsége sem elég ahhoz, hogy az áhított Ballet Russe de Monte Carlo társulatához szegődjön. A Pestről még Gyuriként ismert fiatal, de ugyancsak csóró karmesterrel kávé és az ingyenes ketchupos-kenyeres ebédek mellett is van ambíciójuk közös meghallgatásokon részt venni. Végül Szilárdot hiába alkalmazná a neves társulat, részvétele egy ausztrál turnén magyar útlevele miatt hiúsul meg. A csalódott táncos visszamegy Párizsba, ahol röviddel ezután találkozik egy svájci zongoristával, aki néhány éven belül a felesége lesz. Ariane Pulver Genfben élő rokonsága kifejezetten jól jön a fiatal szerelmeseknek, akik a háború alatt esküsznek örök hűséget egymásnak. Nem sokkal később Ariane is kedvet kap a tánchoz, de az alkalmi fellépések és a balettoktatás nem teljesedhet ki Svájcban. Néhány hónap után az országban nemkívánatos személyek lesznek a magyarok, így a Szilárd házaspárnak tovább kell állnia. Ekkor már mindketten elhagynák Európát, de a vágyott Amerikába Portugálián keresztül vezetett az út. „Európa arisztokrata krémje élt abban az időben Lisszabonban, mindenhol bárókat, grófokat és perepuccos [sic] kíséretüket lehetett látni a belvárosban” – idézi fel a 40-es évek elejét Paul Szilard, akinek pont ez adta a lehetőséget ahhoz, hogy folytathassa átmeneti karrierjét. Balettórákat adott, szerződtette a San Carlos Operaház, ahol nemcsak fellépéseket vállalt, de rendezvényeket is szervezett. Egy gálájának sikere még az ország elnökét is meghatotta: lejáró portugál vízumát külön úton hosszabbíttatta meg. Igaz, ahhoz, hogy közelebb kerüljenek Amerikához, mégis egy magyar trükkjére volt szüksége. „Egy ferencjóskás bajuszú, úri szélhámos, a kinti magyarok központi figurája hamisított nekünk egy Hondurasba szóló vízumot. Ehhez már könnyebb volt beszerezni az amerikai követségtől a szükséges tranzitvízumot, ami reményt adott arra, hogy ott maradjunk Amerikában” – meséli. A szükséges dokumentumokkal a fedélzeten, hosszú hetek után, 1941 késő őszén érkeztek meg New Yorkba. Ahhoz, hogy elkezdhessék végre a hőn áhított amerikai életet, négy újabb esztendőnek kell eltelnie. Ugyanis az átmeneti New York-i két hét alatt befut hozzájuk egy váratlan sanghaji meghívó. Ázsiai turnéra hívják a Szilard–Pulver párost a világégés kellős közepén! Félúton Sanghaj felé megállnak Ligeti Deziré operaénekes manilai otthonában. A San Franciscó-i operaház későbbi basszbaritonja ugyanis Paul Szilard Márta nevű testvérének férjeként akkortájt Manilában szolgálta Thália istennőt. A háború, Pearl Harbor és annak minden eszkalálódása miatt nemcsak a kínai premier marad el, de a házaspár 1945-ig nem is tudja elhagyni a Fülöp-szigeteket. „Valamiért balettórákra egyeseknek mindig, minden körülmények között szüksége volt. Így lehetett sikeres az iskola, amit a feleségemmel vezettünk. Én voltam Manila Nizsinszkije… No persze nem volt más nekik” – idézi vissza a helyi elit és a művelődni vágyó munkásgyermekek körében egyaránt népszerű iskoláját. A diákok többsége tojással, zöldséggel vagy gyümölccsel fizetett, de politikus vagy diplomata csemeték szüleitől tisztességes bevételre is számíthattak. A háború vége felé a japánok megszállták és terror alatt tartották Manilát. A diákok, akárcsak az órák, elmaradtak, többüket szüleikkel együtt brutálisan kivégezték. A Szilard házaspár végre először vehette hasznát a – kollaboráns – magyar állam okmányainak, nem bántották őket a japánok. Az amerikaiak bejöveteléig azért a művészek maguk is pianóra fogták: ha csak tehették, nem mozdultak ki az utcára. A romhalmazzá bombázott Manilában aztán a felszabadító amerikaiak Szilardot találták meg azzal, szervezzen jótékonysági műsort katonáik tiszteletére. Ez olyan jól sikerült, hogy a helyi parancsnok támogatásával a művészházaspár újabb vállalkozásba kezdett: kocsmát nyitott amerikai katonáknak. A Kék Elefánt nem várt sikert hozott. Szilard újabb terepen fejleszthette szervezőkészségét, és miután lecsendesedtek a háború utózöngéi is, ő és felesége, tekintélyes összeggel a zsebükben immáron meg sem álltak Amerikáig. Ott ismét a baletté lett a főszerep. Hamarosan már saját iskolában oktattak és közben turnéztak is. Az ’50-es évek elején egyik fellépésük után a japán Komaki Balett vezetője ázsiai turnéra hívta őket. A japánok manilai mészárlása miatt a már amerikai állampolgárrá lett művész csöppet hezitált ugyan, ám a fellépés később sorsfordítónak bizonyult. A mindenkivel közvetlen, több nyelven is beszélő táncos olyan kapcsolatrendszert kezd el kiépíteni, hogy néhány év múlva, amikor szögre akasztja a balettcipőjét, már mint ismert turnészervező, producer tér vissza a szigetországba. Nem is akármilyen produkciókkal. Épp 55 éve alapított ügynökségén keresztül jut el az akkori balett-társulatok legjobbja, a Balanchine vezette New York City Ballet Japánba, Ausztráliába. A hatalmas siker után a ’60-as, ’70-es években a nemzetközi táncos elit többnyire Paul Szilard révén jut el az ázsiai és óceániai közönséghez. A távol-keletről a legjobbakat (Universal Ballet és a Dancers of Bali) viszi el Európába és Amerikába, temérdek pénzt termelve az akkor már világhírű impresszárió, akinek – bár konkrét összegről említést sem tesz – egyik legnagyobb vállalkozása a Broadway akkori sztármusicalje, a West Side Story ázsiai adaptációja.
A pár hónapja 98. évébe lépett show-mogul több ezer kulturális program szervezésével a XX. század egyik legnagyobb táncszínházi producere, a klasszikus impresszáriók utolsó mohikánja – ezt a New York Times egykori rettegett hatalmú, szintén magyar származású kritikusa, Clive Barnes írta róla a 2002-ben megjelent önéletrajzi könyvének előszavában (Under my wings – my life as an impresario). Több mint fél évszázados, mai napig aktív szervezési munkája során sokszor körberepülte a világot. Nemrég Görögországban volt üzleti úton. Járt Magyarországon is produkciókkal, szervezett gálákat, és képviselt hazai táncegyütteseket is. Mint mondja, sok kapcsolata nincs a jelenlegi magyar táncvilággal. „Nem elég érdekesek a számomra” – fogalmaz a mai napig tökéletes magyarsággal beszélő Szilard. Pedig nemigen társalog anyanyelvén senkivel, leszámítva azt a bizonyos házaspárt, akikkel időnként felhívják egymást telefonon, és akik a szovjet blokk első emigráns balettpárosát alkották. A Londonból Amerikába csábított (Kossuth-díjas) Kovács Nóra–Rabovsky István duót is Szilard képviselte anno. A tucatnyi világsztár közül, akikkel dolgozott (például Nora Kaye, Balanchine, Violette Verdy, Vlagyimir Malakov, Mihail Barisnyikov vagy Judith Jamison) szívéhez legközelebb az idén 50 esztendős Alvin Ailey American Dance Theatre áll. Éppen csak 38 (!) éve képviseli a tásulatot, amely a világ „kulturális nagyköveteként” 20 millió emberhez jutott el – nem utolsósorban Szilard munkásságának köszönhetően – 68 (!) országban. Az együttes hálás is impresszáriójának, aki nemcsak az alapító – az 1989-ben elhunyt – Alvin Ailey legjobb barátja volt, de a többi társulati tag is családtagként viszonyul hozzá. A táncvilág Mekkájának számító New York-i City Centerben külön gálával köszöntötték 95. születésnapján, és a mostani jubileumi évadjuk műsorfüzetében is tisztelettel emlékeznek meg róla. A turnészervezéssel kapcsolatos információnál neve mellett titulusként ez áll: Impresario Emeritus.
„Már miért kéne abbahagynom? Jó az agyam, még átlátom a dolgokat, semmi kedvem nyugdíjba menni” – hesegeti el kérdésemet, és talán a rutinja mondatja vele azt is, hogy gazdasági válság ide vagy oda, produkcióit egyelőre nem érinti az a recesszió, amely az elmúlt hónapokban több kulturális programot is megtorpedózott. „Ha meg a helyzet úgy hozza, hogy csak kevesebbet vállalhatok, legfeljebb több időm lesz élvezni is a művészetet. Egy jó előadás a mai napig el tud varázsolni.”
WALLENSTEIN V. RÓBERT
