Impozáns családfáján Kempelen Farkas, Fáy András és Szemere Bertalan a legszebben csengő név. Ő mégis arra volt a legbüszkébb, hogy déd-dédnagybátyja, a sakkozógép feltalálója alakította át Várszínházzá a karmeliták kolostorát. Fáy Andrást sem azért emlegette szeretettel és gyengédséggel, mert takarékpénztárat alapított, hanem mert víg- és szomorújátékokat írt, továbbá mert 1833–34-ben a budai Várszínház társigazgatója volt. Dédapját, Szemere Bertalant pedig azért, mert mielőtt még a Batthyány-kormány belügyminisztere, majd 1849 májusában miniszterelnök lett és detronizálta az uralkodóházat, a magyar koronát pedig elásta Orsován, díszleteket szerzett Bécsben a miskolci színház számára. De van a családi legendáriumban egy mostohadédmama, aki mosónőként szerepel egy Nemzeti színházi zsebkönyvben, néhány kiváló színész és drámaíró, valamint egy színházi újságíró, aki lemondott a politikai karrierről, hogy Blaha Lujzáról, Jászai Mariról, Pálmay Ilkáról és Sarah Bernhardról írhasson, meg hogy Mikszáth és Reviczky Gyula lapszerkesztő kollégája lehessen. Ha kérdezték, gyakran és szívesen beszélt patinás családja hírességeiről, pedig egyébként halk szavú, szerény ember volt. Talán ezzel is ellensúlyozni akarta hórihorgas termetét, azt a tényt, hogy egy fejjel magasabb másoknál.

Magyar Bálint 1940 körül

1910. január 24-én született Budapesten. Érettségi után beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol 1931-ben doktorál. Három évig állás nélkül tengődik. Rövid ideig az egyik alakuló alternatív színházi csoportosulásnál, az Új Thália színházi egyesületnél tevékenykedik, amely hadat üzen a hivatásos színházak naturalizmusának, és Márkus László, Bánóczy László, majd Pünkösti Andor vezetésével a korszerű, stilizált játékmód lehetőségeit keresi. 1934-ben gyakornoki állást kap a Nemzeti Színházban. Ekkor Voinovich Géza kormánybiztos irányítja a színházat, így a pályakezdő Magyar Bálint hamarosan belecsöppen az egész színházi világot megrengető nagy változásba: 1935-ben puccsszerűen Németh Antalt nevezik ki a színház élére, akiről negyvenkét évvel később így ír A Nemzeti Színház története a két világháború között című könyvében: „Elméleti felkészültsége speciálisan színházi. Nem az irodalom felől közelíti meg a színházat, hanem fordítva, ami furcsán gyanússá teszi a közönség nagy része előtt, mely a színház feladatát az írott mű reprodukálásában látja.”

Mindössze egy évadot tölt Németh Antal titkárságán, majd 1936-ban az Operaházhoz kerül, melynek 1941-ben titkára lesz. Márkus László ugyanakkor veszi át a Magyar Királyi Operaház igazgatását, amikor Németh megkezdi kilenc évadra terjedő működését a Nemzeti élén.

A német megszállás Márkus Lászlót és Németh Antalt éppen úgy távozásra kényszeríti, mint Magyar Bálintot, aki 1945-ben főtitkárként a Major Tamás vezette Nemzeti Színházhoz tér vissza. Tíz évvel később, amikor éppen egy filmintézet megalapításának tervei foglalkoztatják, váratlanul kinevezik a Vígszínház igazgatójává.

Az 1957. október 24-én bemutatott Teaház az augusztusi holdhoz című színmű főszereplői – Benkő Gyula, Páger Antal és Ruttkai Éva

A Szent István körúti színházat akkoriban egyáltalán nem hívták Vígszínháznak. Az intézmény az államosításkor megszűnt. Épületét 1944-ben bombatalálat érte, ezért a háború után a Nagymező utcai Rádius moziban – a jelenlegi Thália Színház helyén – működött. 1951-ben – mivel az épület helyreállítási munkálatait jórészt a néphadsereg katonáival végeztetik, és mivel különben is minden népi demokratikus országban kötelező a hadseregnek színházzal rendelkezni – A Magyar Néphadsereg Színháza néven folytatja működését a nagy múltú, ám múltját egyelőre szégyellő és letagadó intézmény. A régi-új színház valójában az államosításkor megalakult Bányász Színházból egy évad után Honvéd Színháznak átkeresztelt utazótársulat jogutódjaként költözik be Fellner és Helmer felújított épületébe. Első igazgatója Horváth Ferenc, aki még a Bányász színházi időktől irányítja a kalandos sorsú létesítményt. A társulat természetesen neves színészekkel egészül ki, akik között jó néhány „vígszínházi” akad. (A jelző azért kívánkozik idézőjelbe, mert az ötvenes évek első felében ajánlatos pejoratív értelemben használni, mint a túlhaladott, kispolgári ízlés megtestesítőjét.) A megörökölt direktor mellé Várkonyi Zoltánt nevezik ki főrendezőnek. Két évad után Ladányi Ferenc lesz az igazgató, őt követi Magyar Bálint. Az ő kinevezésekor azonban már Egri István a főrendező. „Senkit nem akarok megbántani sem életében, sem holtában, de valami azt súgja, hogy valamennyiük közül Magyar Bálint a legméltatlanabbul felejtésre ítélt” – írja visszaemlékezésében Szatmári István.

A Fiaim előadásának gárdája 1957-ben – felső sorban Szakáts Miklós, Pándy Lajos, Magyar Bálint, Szatmári István, középen Ajtay Andor, Bulla Elma és Dávid Mihály, alul Kazutzky József, Fehéregyházi Tibor és Bitskey Tibor

Magyar Bálint az első igazgató, akinek műsorterve egyre nyíltabban kapcsolódik a vígszínházi hagyományokhoz. Első évadának nyitó darabja az ibseni–csehovi hagyományokat folytató Leonyid Leonov A jelentéktelen ember című szatirikus vígjátéka Hegedűs Tibor rendezésében. Hegedűs a vígszínházi iskola jellegzetes képviselője, korábban a Vígszínház rendezője, főrendezője, majd igazgatója. Amikor Magyar Bálint meghívja, éppen a Vidám Színpadon tölti büntetését. Még ugyanebben az évadban színpadra állítja Csehov Sirályát, két évvel később pedig egy igazi régi vígszínházi sikert, Hauptmann Naplemente előttjét eleveníti fel Ajtay Andor főszereplésével. Az 1955/56-os évad kirobbanó sikere Shaw Szent Johannája Bulla Elma és Ruttkai Éva kettős főszereplésével, Egri István rendezésében. Stúdióelőadásban kerül színre Karel Čapek Fiaim című színműve Ajtay Andor rendezésében. Ajtay egyre fontosabb helyet tölt be a színház életében, jelentős szerepei mellett több rendezésre nyílik lehetősége (Anouilh: Antigoné, Molnár Ferenc. A hattyú), így is erősítve a korábbi tradíciók érvényesítését. A Néphadsereg színházi történelmi freskó-koncepcióra már csak az évad utolsó bemutatója, Hollós Korvin Lajos nehézkes drámája, a Hunyadi emlékeztet.

Vogel Erik karikatúrája

Az 1956/57-es szezon számos drámai helyzetet és több meglepetést tartogat. Egri István helyére a moszkvai főiskolai tanulmányairól hazatérő Kazán Istvánt nevezik ki. (A későbbi gyakorlattal ellentétben ekkor még nem egyszerre váltják le a kegyvesztett igazgatót meg a főrendezőt, inkább valamiféle vetésforgóelv érvényesülése látszik kibontakozni.) Az évad egy művész színházi reminiszcenciákat idéző premierrel, A makrancos hölggyel indul. Apáthi Imre rendezése a Várkonyi-féle Művész Színház előadásának koncepciójára épül. Anouilh Antigonéja és a kétszemélyes Niccodemi-vígjáték, a Hajnalban, délben, este után az igazi szenzáció Molnár Ferenc A hattyúja, a hazatérő Páger Antal bemutatkozása. Ibsen Kísértetek című drámája és Török Tamás vidéken már játszott Esperanza című műve után az évadot egy korábbi Páger-siker, Kodolányi Földindulása zárja. Az igazi politikai esemény azonban még mindig a Szent Johanna, amely a forradalom leverése után, a szovjet tankok árnyékában nemegyszer majdnem olyan tüntetéssé fajul, mint 1848. március 15-én a Bánk bán a Nemzetiben. A kijárási tilalom miatt délután tartott előadások mindegyikén percekig tartó taps fogadja az első képet záró mondatokat: „Megéritek azt a napot, amikor egyetlen szál angol katona sem lesz francia földön!”

A következő évadban a Naplemente előtt, egy politikailag támadott Broadway-import, John Patrick Teaház az Augusztusi Holdhoz című vígjátéka meg az utolsó premier, Pavel Kohout formabontó Ilyen nagy szerelemje hoz kirobbanó sikert. Osztrovszkij tragikomédiája, az Erdő Szendrő József rendezésében, Stein Hotel Astoriája, Balázs Sándor Érettségi utánja, vagy egy másik ifjúságnak szánt előadás, Lovászi Márton és Róna Tibor Robin Hood-adaptációja felejthető eseménynek számít a színház történetében. Ez azonban aligha játszik szerepet abban, hogy Magyar Bálintot leváltják, és helyére egyetlen szezonra a semmiféle színházi tapasztalattal nem rendelkező Goda Gábort nevezik ki. A leváltása ugyanolyan váratlan, mint három évvel korábbi kinevezése. Kesernyés humorával gyakran mondogatja, hogy azon kevesek közé tartozik, akiket érdemei elismerése nélkül fosztottak meg pozíciójától.

„Mi maradt utána?” – teszi fel a kérdést a hűséges krónikás, a korábban már idézett Szatmári István. – „Egy jól szervezett társulat. Nagy sikerű előadások. Kitűnő műszaki gárda. És a fiókjaiban előadásra kész darabok tömege, amelyek akarva-akaratlan kijelölték a színház további útját. Szép hagyaték.”

Szenvedélyes szeretettel, tapintattal és hozzáértéssel vezette a rá bízott színházat. Az a legenda járta, hogy amikor egy díszítő megbetegedett, beállt a helyére. Ez ugyanolyan természetességgel következett puritán lényéből, mint az, hogy sohasem vette igénybe a szolgálati személygépkocsit, hiszen a hatos villamos megállója közel van a színház épületéhez.

A leváltást mégsem személyes sérelemként élte meg. Azt sajnálta csak, hogy nem kapott több időt, hogy a vígszínházi korszak újjászületésének feltételeit megteremthesse. Ő volt az, aki újra tudatosan fejleszteni kezdte a társulatot. Ő kérvényezte először, hogy a színház újra felvehesse a Vígszínház nevet. Ez csak az 1959-ben kinevezett Somló Istvánnak adatott meg. Az 1960/61-es évadban kapta vissza régi nevét az 1896. május 1-jén megnyílt Szent István körúti intézmény. De Magyar Bálint ekkorra már megtalálta a lehetőséget, hogy másik nagy szerelme tárgyát, a filmművészetet is meghódítsa. Hároméves kora óta szenvedélyes mozilátogató, ezért képes tudósként is hitelesen elkalauzolni az olvasóit a tízes évek rossz levegőjű, perolinnal illatosított mozijába, ahol egyetlen vetítőgép volt, és ezért minden tekercs után – nagy füttykoncert kíséretében – szünetet tartottak. A Filmtudományi Intézet munkatársaként sziszifuszi munkára vállalkozik: két kötetben feldolgozza a hazai némafilm fejlődéstörténetét (A magyar némafilm története 1896-tól 1918-ig, Bp., 1966, A magyar némafilm története 1918–1931, Bp., 1967). A munka azért sziszifuszi, mert – mint írja – „a magyar filmek közül néhány maradt meg csupán. Összesen nem több egy tucatnál. Ötszáz közül.” Ezért a magyar némafilm története „jórészt filmcímekből és tartalmi következtetésekből állt össze. […] Alkotásai elpusztultak, különleges szerencse kellene egyik-másik előbukkanásához. Olyan szerencse, mint amely a három Lumière-filmecske váratlan felbukkanásával ért bennünket. Az efféle azonban nem szokott megismétlődni.”

Magyar Bálint a Nemzeti Színház előtt

Bizonyára örülne, ha megtudná, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményében ma már majdnem háromszor annyi magyar némafilm található, mint amikor ő megírta a „régi idők mozijának” történetét. „Tudományos megbízhatósága a kötetet hasznossá teszi az egyre szélesebb körű filmoktatás számára, s mivel az egykori szemtanú személyes vallomásai is megszólalnak benne, szélesebb, filmrajongó rétegek érdeklődésével számolhat” – olvasható a könyv újbóli kiadásának (2003) bevezetőjében.

1969-ben jelent meg A svéd film lelke című munkája. A következő évben készült el Az amerikai film történetének körvonalai című műve. Készített egy snittfilmet is, amelyben összegyűjtötte a magyar némafilmgyártás fellelhető töredékeit és teljes terjedelmükben meglevő alkotásainak jellemző részleteit (Képek a magyar némafilm történetéből, 1964).

Haláláig nem lett hűtlen másik szerelméhez, a színházhoz sem. 1977-ben jelent meg A Nemzeti Színház története a két világháború között, két évvel később A Vígszínház története című munkája, amely az alapítástól az államosításig követi nyomon az eseményeket, 1985-ben pedig A Magyar Színház története. 1992-ben bekövetkezett halála után adták ki személyes vallomását hároméves színigazgatói működéséről Bukásra ítélt siker címmel.

BALOGH GÉZA