A Budapesti Tavaszi Fesztivált a kezdetektől rendszeresen megkülönböztetett érdeklődés övezi – méltán, ugyanakkor elhelyezkedése az adott koncertévadban időről időre más-más képet mutat. Néha valamely rendezvénye magányos hegycsúcsként emelkedik ki, máskor összességében hegyláncként ábrázolható az érdeklődés és a színvonal képzeletbeli grafikonján. Amióta a Művészetek Palotájában szinte rendszeressé vált a sztárjárás, a fesztivál oázisjellege megszűnt. Ennek is megvan a maga haszna: merészebb programokkal vállalkozhatnak a szervezők az adott évad profiljának kialakítására.
Elmondható, hogy a rendszeres koncertlátogatók „edzésben vannak”, jogosan támasztanak magasabb elvárásokat – s ennek megfelelően nő a kihívás, megőrizni a kiváltságos helyet az éves kínálatban. Emellett természetesen kötelez a rendezvénysorozat múltja is – így a hallgató „biztosra mehet”, hazai és külföldi, rutinos és élőzenével ritkaságként élő egyaránt.
Immár harmadik éve a február végén megrendezésre kerülő „maraton” harangozza be a kulturális tavasz kezdetét – idén február 21-én a Beethoven-maraton –, amelynek ötlete Fischer Ivánnak köszönhető. A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös projektje ez csakúgy, mint a Mozart-operasorozat, amely 2008-ban a Così fan tuttéval kezdődött, tavaly márciusban a Figaro házasságával folytatódott, idén pedig a Beethoven-maratont követően, a Tavaszi Fesztivált megelőzően a Don Giovannival adott egészen kivételes élményt. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem speciális operaelőadásokat tesz lehetővé; a hasonlóképp nemzetközi visszhangot kiváltó Wagner-napok mellett a Mozart-sorozat is esztétikai alapelvek újragondolására készteti a nézőket-hallgatókat. Itt valami egészen különleges elképzelést valósít meg Fischer Iván, aki nemcsak karmesterként irányítója a produkcióknak, hanem a Figaro után a Don Giovanni látványáról is gondoskodik. Mondhatni, az ő rendezésében kerülnek színre az operák – de a közelmúltban a rendezés szó jelentéstartalma olyan lényegi változásokon ment át, hogy érdemes inkább megkerülni ezt a meghatározást.
Már a Figaro esetében is teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindaz, ami a szemünk előtt megjelenik, a zene által kifejezettek hatását erősíti (tehát nem szuverén képi világról gondoskodik, nem is ellenpontozza a kottafejekkel leírtakat). Minimális díszlettel, kellékkel, jelmezzel sikerült elérnie az előadásnak, hogy elementáris hatású legyen a mű.
Az idén a Don Giovanni esetében is megvalósult e csoda, igaz, más eszközökkel. Itt szinte kézzelfoghatóan valósult meg, amit Fischer Iván „integrált operaelőadásnak” nevez; most nem a kevés színházi, illetve látványelem lényegre törő hatásossága tűnt fel, hanem az, hogy a következetesen végiggondolt-végigvitt látványvilág úgy tudott mindvégig gondolatébresztő lenni, hogy nem terelte el a mozarti zenéről a figyelmet. Az előadás aktív részesei a színészek, akik az emberi testekkel hozták létre a címszereplő-főhőst körülvevő közeget (a testiségről szóló darabban testek jelenítették meg az élettelen tárgyakat, díszleteket, bútorokat is). A háromszor színre vitt Don Giovanni izgalmas drámaelméleti kurzusával felvértezve, örömmel nyugtázhattuk, hogy kivételesen gazdag operakínálattal jelentkezett idén – Erkel születésének bicentenáriumi évében – a Budapesti Tavaszi Fesztivál.
Legnagyobb horderejűnek azt tartom az idei programban, hogy kiemelt helyet biztosított Erkel Ferenc operáinak, vagyis lehetőséget kínált, hogy tájékozódhassunk nemzeti operánk megteremtőjének életművében. Megismertetését aligha tűzhette ki célul – de így is kivételes mennyiségű hangzó anyagról gondoskodott. A „minőség” értékelése ezúttal másodlagos – bár nem kétséges, jelentősen hozzájárul, hogy mindenki közelebb kerüljön Erkel valódi nagyságának megítéléséhez. Műsorra került a Fesztivál Színházban a Hunyadi László, a Thália Színházban a Bánk bán, a Brankovics György, a Bátori Mária és a Sarolta, az Operaházban a Dózsa György. A ritkán hallhatóak közül némelyik koncertszerűen, mások keresztmetszetként. Ahány produkció, annyi társulat, így a zene mellett az előadói teljesítmények is külön élményt jelenthettek.
Méltán fogadta hálás tetszésnyilvánítással a fővárosi közönség a debreceni Csokonai Színház Bánk bán-előadását, s minden bizonnyal még nagyobb lett volna az érdeklődés, ha nagyobb nyilvánosságot kap, hogy ezúttal nem az átdolgozásból ismert verzió csendül fel, hanem az eredeti verzióhoz közelítő rekonstrukció. A Tisza-parti jelenet megrendítő szépségű látványára sokáig fogunk emlékezni (Melinda: Keszei Borbála, rendező: Vidnyánszky Attila, díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub).
A Dózsa György koncertszerű keresztmetszetét hallgatva gyorsan repült az idő; kár, hogy ilyen erős a húzás – sajnálkozhatott az érdeklődő. Testre szabott feladat volt ez a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának, Kovács János vezényletével atmoszférateremtő környezetet biztosítottak a szólistáknak. Címszereplőként Fekete Attila remekelt. A rendszeresen játszott Erkel-operák ismeretében élményt jelentett tapasztalni, hogy milyen sokatmondóan él – konkrét önidézetek nélkül, ám saját zenei szókincsével – markáns intonációs dallamfordulatokkal a szerző. Annak megfigyelését, hogy mennyiben jelentkeznek a zenedrámai kísérlet nyomai a műben, rendkívül megnehezítette a keresztmetszetjelleg.
Fokozottan érvényes ez a probléma az utolsó Erkel-opera, a Brankovics György esetében, amelyet a korabeli kritikusok dramaturgiai szempontból a legizgalmasabbnak tartottak – Selmeczi György átdolgozása afféle hangzó képregénnyé egyszerűsítette a művet. A Kolozsvári Állami Magyar Opera vendégjátéka (Selmeczi rendezésében és vezényletével) mégis vitális színházi élményt jelentett – csak épp az operának az életműben elfoglalt helye-jelentősége megítélhetetlen. E kérdést a kottaanyag tudományos elemzése, az ún. Erkel-műhely szerepének felmérése válaszolhatja majd meg.
Az operakedvelők érdeklődésére tarthatott számot az Ory grófja (Rossini operáját a Szegedi Nemzeti Színház adta elő). Az Operaházban volt megint nagypénteken (mondhatnánk, természetesen) Parsifal, s a BTF keretében csendült fel új betanulásban, két szereposztásban R. Strauss remeke, A rózsalovag. A szereplők „permutálásával” azóta további bemutató tanúi lehettünk.
Mindent összevetve, az idei BTF legértékesebb vállalkozása az „Erkel-projekt”. Ezzel ugyanis olyan színfoltokat jelenített meg a hangzó palettán, amely a külföldi közönség számára egyedülálló jelentőségű tudásanyagot kínál: a szöveg – vagy akár a cselekmény – ismerete nélkül is részese lehetett a XIX. századi magyar nemzeti romantikának.
Bárcsak eljutnánk oda, hogy hasonló jellegű, mélységű, illetve szélességű hangzó példatárhoz juthasson végre a külföld a tegnap magyar zeneszerzőinek műveiből is!
FITTLER KATALIN
