Úgy tűnik, nem csak a Magyar Állami Operaház balettegyüttesének nehéz rátalálnia a joggal elvárható korszerűbb, a táncesztétika modern tendenciáival is lépést tartó művészi útra. Így van ezzel a világ egyik legidősebb, 1748-as alapítású táncegyüttese, a Dán Királyi Balett is, melyet annak idején olyan híresség irányított többek között, mint August Bournonville (1805–1879), a Koppenhágában letelepedett francia koreográfus, balettmester és pedagógus, akinek mintegy félszáz romantikus műve a dán balettrepertoár klasszikus alapját képezi ma is. Hallatlanul fontos tehát a modernség kérdését feszegetnünk ott, ahol muzeális értékű, olykor majd’ több száz éves koreográfiák restaurációja és színpadon tartása az igazi kunszt, s ahol például a most nálunk is eredeti (?) formájában bemutatott Bournonville-balett, A szilfid is jócskán több mint másfél évszázaddal ezelőtt, egészen pontosan 1836-ban született. A hazánkban első ízben vizitáló Dán Királyi Balett klasszikus műsorát (a már említett A szilfid és Bizet–Balanchine C-dúr szimfóniájának operaházi bemutatkozását) kísérő modern programjáról azonban beszédes szűkszavúsággal legfeljebb annyit mondhatunk, hogy van.
Louise Midjord 2009-ben színre vitt, papíron kortársi megközelítésű, fiatalabb korosztályokat megcélzó Othellója szűk ötven perc. Ez az időintervallum, azt hiszem, sok mindent elárul a darab kidolgozottságáról egy ötfelvonásos dráma esetén. Még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a klasszikus drámairodalom modern táncszínpadi feldolgozása nem feltétlenül a történetmesélés hűségére, a jellemábrázolásra, az emberi viszonyok következetes kimunkálására, hanem általában képek, érzetek, hangulatok felvillantására törekszik hol több, hol kevesebb sikerrel. Ebből a modern Othellóból azonban jószerivel még a ma oly divatos kommentárra sem futja. Elnagyolva, képregényszerű felületességgel száguldunk végig az eredeti mű vázát épphogy csak súroló csetepaté-tömegen és féltékenységi hisztériasorozaton, ami (hatalmas belelátó képességgel persze) akár az Othello is lehetne. Van azért egy fogódzó: a főszerepet játszó táncos kávébarna bőrszíne, amihez csak úgy kutyafuttában rendelődik hozzá a többi elem: egy nő (Desdemona: Amalie Adrian), aki ájulásig, majd megfojtásig szerelmes büszke, jóvágású, tányérsapkás generálisába (Othello: Marvin Spahi), modern hadifelszerelésben és műanyag puskákkal hadonászó férfihad, köztük két harcedzett sablonhímmel, egy folyamatosan ármánykodó és egy végtelenül becsületes, XXI. századi katonával (Jago: Alban Lendorf, Cassio: Christian Hammeken).
Hydra – Inbal Pinto & Avshalom Pollak Dance Company (fotók: Szkárossy Zsuzsa)
A korszakjelölés nem tévedés, merthogy ebben az Othellóban az lenne a truváj, hogy mai, fiktív hadszíntéren játszódik, ami a színpadképből és a jelmezekből azonnal ki is derül. Egy vetítésre használt fehér hátsó falon, egy abból kihúzható hitvesi ágyon, illetve két kifutószerű páston kívül díszlet lényegében nincs is, a jelmezek pedig a legújabb katonai egyenruhadivatot követik.
A koreográfia ellenben nem divatkövető, vagy csak részben. Önmagát is nevetséges helyzetbe hozó eklektikus mozgáskanavász. Spicctechnika és pliék, földön fetrengés és kortárs mozgásanyag, színészies gesztikuláció és maníros szerepjáték keveredik benne bármiféle logikai kapocs vagy rendezői elvszerűség nélkül. Ha már Othello történetével nem tud (vagy nem is akar) megbirkózni a népes alkotógárda, akkor legalább a musicales fénytechnikával megszórt táncképek szolgálhatnának csipetnyi esztétikummal, ám a koreográfusi invenció ehhez is kevés. Az egyetlen lajstromba vehető erény, hogy a Dán Királyi Balett Othellót tolmácsoló ifjú táncosai becsülettel úgy tesznek mindvégig, mintha lenne mit, de leginkább lenne miért eltáncolniuk.
Bosszantó, ám kísértetiesen hasonló élménnyel távoztunk a Tavaszi Fesztivál másik nagy jelentőségűnek szánt eseményéről, a világszerte ünnepelt amerikai sztár (tánc)csapat, a Bill T. Jones/Arnie Zane Dance Company fellépéséről is. Remek a társulat, kiválóbbnál kiválóbb táncosok, de alapjaiban elhibázott az előadás. Ki tudja, miért, a fesztiválszervezők úgy gondolták, hogy az Abraham Lincoln előtt tisztelgő Serenade/The Proposition című produkció kihagyhatatlan a hazai közönség számára, holott alaposabban körülnézve találhattak volna jelentékenyebb és jellemzőbb táncműve(ke)t is a modern amerikai táncművészet e valóban ikonikus alakjától az 1983-ban alakult harlemi társulat repertoárján. Bill T. Jones köztiszteletnek örvend Amerikában – nem csak táncos körökben. Személye, fekete közösségi hovatartozása, sorsa és életpályája ad(hat) némi magyarázatot arra, miért éppen ő állít(hat)ott táncemlékművet állami felkérésre 2007-ben a rabszolgaság intézményének eltörlését is keresztülvivő Abraham Lincolnnak, az Egyesült Államok 16. elnökének születése kétszázadik évfordulóján.
A Lincoln személyén keresztül leginkább a polgárháború időszakával, Észak és Dél harcával, a háború következményeivel, illetve az elnöki életút fontosabb állomásainak, tetteinek, beszédeinek felelevenítésével foglalkozó Serenade többrétegű színházi nyelvezete ellenére is nehezen emészthető, patetikus, propagandisztikus darab. Kicsit a mi március 15-i, Nemzeti Múzeumnál tartott ünnepi megemlékezéseinkre hajaz – zene, tánc, múltidézés, mesterségesen fennkölt hangulat –, persze egy profi színházalkotó igényes modorában, a színházi gépezetet (szöveg, zene, videó, mozgás és látvány) minuciózus pontossággal működtetve. A hazai ünnepi rendezvénnyel vonható párhuzamot a díszlet is erősíti: az oldalirányban nyitott, középen fehér táncszőnyeggel és fehér hátfallal jelzett játéktérben hat mozgatható klasszikus oszlop is található, megidézve a washingtoni Fehér Ház, vagy akár más klasszicista épület homlokzatát. A hátfalra, de az oszlopokra is gyakran vetítenek a historizálás jegyében – utóbbiak átrendezésével folyamatosan módosul a betáncolható tér formája. Bal- és jobboldalt egy-egy szónoki emelvény áll mikrofonnal, míg az előadást élőben kísérő muzsikusok (Wynne Bennett – zongora, Cristopher A. W. Lancaster – elektromos cselló, Lisa Komara – ének) a félig nyitott zenekari árokban foglalnak helyet.
Az előadást Bill T. Jones hosszadalmas videobevezetője indítja, általános és személyes indítékokkal magyarázva a produkció létrejöttét. De töménytelen mennyiségű szöveg, adat, idézet hangzik el a történelmi narratíva mentén haladó előadás egészében is. E megállíthatatlan információ- és szövegáradat azonban, mely nem nélkülözi a fülünknek oly hivalkodónak tetsző hazafias érzelmi túlhevítettséget sem, kíméletlenül maga alá gyűri a nézőt.
A tánc és a szöveg kapcsolata meglehetősen anakronisztikus. Az eleinte színes sportruházatot viselő, majd a történelmi események verbális megidézésének előrehaladtával már stilizáltan korfestő kosztümöket öltő táncosok egyénileg és tömegesen is szakadatlan roham alatt tartják a színpadot. Épp csak megvillannak középen, s azonnal futnak is tovább, amikor pedig vonalba rendeződve szólóznak mindannyian, hirtelen, mint egy hosszabb vakuvillanás, éles fehér fény rögzíti a mozdulatlanná váló tablóképeket. Ez a kettősség, a lendület és a csoportos beállítások kontrasztja adja a tánc belső feszültségét. A mozgásanyag összességében mégis karakterizálatlannak, ingerszegénynek, túlságosan is egyneműnek hat. Talán az előadás első tíz percében mázmentes csupán a hangulat, amikor a vegytiszta táncé a főszerep, igaz, ekkor még csak Lisa Komara áttetsző szopránja és a zenekar kimért játéka az egyedüli kíséret. Aztán ez is elillan, mert „hangzásba” lendül a száraz történelemleckének beillő dokumentumáradat, és könyörtelenül felfal maga mellett mindent, ami egy kicsit is eleven, életszagú, nem hivataloskodó, hanem őszintén személyes lenne.
Ahogy Bill T. Jones és (a mindössze negyvenévesen elhunyt) Arnie Zane társulata, úgy a Nemzetközi Színházi Fesztiválon fellépő Inbal Pinto & Avshalom Pollak Dance Company is másodszor járt Magyarországon. Igaz, első vizitjeik emléke már szinte ködbe vész: Bill T. Jones 1993-ban a Petőfi Csarnokban, Inbal Pinto kilenc esztendővel ezelőtt a Trafóban vendégszerepelt társulatával – mindketten zajos sikerrel. Az új cirkusz, a modern tánc, az akrobatika határmezsgyéjén egyensúlyozó, merész, látványos, fantáziadús előadásairól ismert izraeli társulat újabb bemutatkozása nem ért fel ugyan az elsővel, ám még így is a Tavaszi Fesztivál egyik legemlékezetesebb táncprodukciója volt.
Az együttes névadói – a negyvenes évei legelején járó koreográfus(nő), Inbal Pinto és az eredetileg színész végzettségű Avshalom Pollak – előszeretettel veszik előadásaik címét a vizek élővilágából. Így volt ez a 2001-ben Budapesten járt Osztriga, a 2008-ban Norvégiában bemutatott Pisztráng, és így van ez most, a csalánozók törzsébe tartozó édesvízi élőlényre és a görög mitológia hatfejű szörnyére egyaránt utaló Hydra esetében is, melyet Mijazava Kendzsi japán geológus-meseíró világa ihletett. A darabnak nincs összefüggő története, nincsenek megjegyezhető figurái. Lazán összefércelt, mellérendelő jellegű, víziószerű képek, szövevényes mozgáskombinációk, szürreális táncjelenetek halmazából áll. Hihetetlen mennyiségű, többé-kevésbé eredeti játék- és mozgásötletet lapátolt az előadásba a Pinto–Pollak szerzőpáros. Nincs egy pillanatnyi üresjárat sem a színpadon, egyik ötlet a másikat éri, folyamatos, szinte „túlmozgásos” fluktuálásban van minden. E mesésen lebegő atmoszféra, amit tizenkét táncos (hat nő és hat férfi) arctalan, organikus, csiszolt összjátéka hív elő a szintén kettejük által jegyzett jelmezekben és díszletben, egyszerre táplálkozik a hagyományos távol-keleti színjátszás, a pantomim, a modern tánctechnikák és valami meghatározhatatlanul európai, népi jellegű, legalábbis annak hatását keltő színjátszás gyökereiből.
A szürke dobozdíszlet többnyire halvány zöldeskékben játszik, szemben, valamivel fejmagasság fölött egy semmibe néző, feketén ásítozó, fekvő téglalap alakú nyílás, előtte egyszerű pad, jobb szélen a magasban tömött zsák, amiből homok pereg feltartóztathatatlanul a múló idő metaforájaként. A jelmezek – legfőképp a nőké –: a mell alatt összehúzott, csipkével díszített, homokszínű, csaknem földig érő, sűrűn redőzött ruhák némi archaikus ízzel fűszerezik a szürreális alaphangulatot, amire rátesz még egy lapáttal a fekete nadrág, fehér ing összeállításban színre lépő férfiak elhordott zakóiból kreált napóleoni csákók mulatságos látványa. Kiemelt szerephez jutnak az előadásban a kellékek, leginkább egy hosszú bot és egy még hosszabb fémpózna, melyeket az ablaknyíláson át adogatnak ki-be, bár játékba hozásuk nem egyenletesen frappáns. Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor a férfiak kipecázott halak módjára emelik ide-oda a botokra csimpaszkodó fehérnépet. A fémpózna viszont csak arra szolgál, hogy ki-ki, miután nehézkesen felmászott rá, alácsünghessen a magasból. Talányos, álomszerű, sokszor bizarr képek sorjáznak költői rend(etlenség)ben. Egy nő arcába hulló hajkoronájának jó kétméteres, botra kötött copfjaival játszadoznak társai; a mozgásukban gyakran Nagy József-i allúziót keltő férfiak legidősebbikéről pedig vagy öt szabáshibás fekete zakót fejtenek le a nők. A lekerekített szélű „ablaknyílás” paravánként is szolgál a fejek és karok bohókás bábjátékához, s itt „repül át” többször egy kis vörös origami-madár is, erőteljes színfoltként megjelenve e pasztellszínű szürreális rengetegben. A komikum úgy járja át a jeleneteket, akár a langyos szellő. Egyenletesen szép, költői táncelőadás a Hydra. Ám ez az egyenletesség mintha a szinte percre pontosan egyórás előadás hatása ellen is dolgozna valamiképp: nincs ugyanis, ami kizökkenthetne bennünket eme álomszerű és valóban álmatag állapotot előidéző hangulatból; nincs, ami bármiféle irányt és célt szabna az amőbaszerűen terjeszkedő lírai áramlásnak. Ennek következtében aztán kicsit bele is fásulunk az előadásba, és talán már arra sem kapjuk fel a fejünket, hogy a darab befejezésekor, az óriási pitypangok pihe ernyőcskéinek szőnyegbombázásával már a gyönyörűséges giccs ül diadalt. Persze egy álomba ez is simán belefér.
KRÁLL CSABA
