Hetven esztendő színháztörténeti írásait olvashatjuk összegyűjtve abban a négyszáz oldalas kötetben, amelyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jelentetett meg egykori kiváló munkatársa impozáns életművéből. Székely György nem akármilyen szerepet töltött be az intézet történetében, ahogy Székely György hosszú és gazdag pályáján is meghatározó helyet foglal el a Krisztina körúti intézet. Itt teljesedett ki kutatói pályája, számos fontos publikációja az itt töltött évtizedek alatt született. A tisztelet és a megkülönböztetett figyelem, amely tudományos pályáját kollégái részéről kísérte, a mai napig nem változott, és ennek szép bizonyítéka a most megjelent összeállítás is.
Az intézet egykori és mai munkatársai elfogultak Székely Györggyel. Azok is, akik még a világon sem voltak, amikor ő – legalábbis formálisan – elbúcsúzott munkahelyétől. Megvallom, ahogy számos kor- és pályatársam, én sem tudom egy-egy újabb munkáját úgy kézbe venni, hogy ne jussanak eszembe az együtt töltött és azóta jócskán megszépült, legendává nemesedett évtizedek. Elfogultak a Mozaikok címmel kiadott könyv szerkesztői, Csiszár Mirella, Gajdó Tamás, Sipőcz Mariann is meg mindazok, akik névtelenül segítették létrejöttét.
A legkevésbé Székely György elfogult Székely Györggyel szemben. Ezt a kijelentést nem valami tetszetős vagy aforisztikus közhelynek szánom; a megállapítás, úgy vélem, a válogatás legfőbb jellemzője. Ugyanis mint a bevezető első mondatából kiderül, a válogatást maga a szerző végezte. Ez a tény a nyilvánvaló előnyök mellett (ki ismerhetné jobban az életművet, mint maga az alkotó?) azzal a veszéllyel jár, hogy a szerző elérzékenyül, és valamiféle jutalomjátéknak tekinti az alkalmat, hogy legkedvesebb írásait összegyűjtse és közszemlére bocsássa.
Székely György elkerüli ezt a csapdát. „Benne a dánnál több a római”, ahogy legkedvesebb szerzője szokta volt mondani. Nem a szívéhez közel álló kedvencek között kutatgat. Túljár gáláns tanítványai eszén, akik rábízták a válogatást, és azt hitték talán, hogy egy reprezentatív válogatás kerekedik a főműveiből. Ő az összeállítás ürügyén is színháztörténetet ír. Méghozzá magyar színháztörténetet. Olyan magyar színháztörténetet, amelybe a világ legtermészetesebb módján beletartozik minden európai ország legsikeresebb és legtöbbet játszott háziszerzője, Shakespeare is, meg Faust doktor tragikus históriája, legalábbis azok a változatai, amelyeket a vásári bábjátékosok hozzánk is eljuttattak.
Vagyis szerkesztői elveit egyetlen szempont irányítja: melyek azok a fontos események a színháztörténetben, amelyekre az elmúlt hét évtized során egy-egy írással reagált. Kordokumentumnak tekinti a felhalmozódott tekintélyes és terjedelmes életművet, és a szigorú válogató csak azokat engedi át a szűrőn, amelyek valamilyen okból jellemzőek egy-egy időszakra. Nem önmagát tartja fontosnak, hanem a tárgyat, amelyről ír. Ezért kerül a kötetbe az Állami Déryné Színház 1951–1975 című történeti áttekintés, amely egy ellentmondásos korszak jellegzetes létesítményének jubileuma alkalmából íródott, vagy akár az olyan – látszatra személyes hangú – visszaemlékezés, mint a saját pécsi igazgatásának időszakát taglaló Félidő táján…(1943–1946).
A mozaikdarabok egy része nagyobb lélegzetű tanulmányokból kiragadott részlet, vagy folyóiratokban, antológiákban napvilágot látott hosszabb-rövidebb esszé, de akadnak a válogatásban eddig még nem publikált írások is. Szerzőjük csak néhány oldal erejéig tolakszik előtérbe, a bevezetőben, amely saját gyerekkori emlékeibe és a színházi pálya felé tett első lépésekbe enged bepillantást. Persze itt is többnyire a tárgyai, vagyis a látott színházi élmények mögé rejtőzik, de azért a tőle szokatlan személyes hang teszi vonzóvá ezeket a jegyzetek formájában rögzített epizódokat, amelyek egy elemi iskolai farsang és egy Bakáts téri körmenet emlékétől a Nemzeti színházi szerződés aláírásáig terjednek.
Ezután kilenc tematikus fejezet következik, amelyekben – a szerzőt idézem: – „a színjátékos jelenségek különböző történeti kérdéseivel foglalkozva, tudatosan a nem-irodalmi megközelítést tűztem ki célul és alkalmaztam”. Az első, Pályakezdés című csoportban olvashatjuk a Színházelmélet Angliában, 1882–1930 címmel készült doktori disszertáció Összegezését, amelyet egy Németh Antal emlékkonferencián, 2003-ban elhangzott megemlékezés és egy rövid írás követ a Pécsi Nemzeti Színház 1944-ben megjelent emlékalbumából. A Módszer-tanulmányok a hatvanas évek első feléből mutat be két tanulmányrészletet. A színjáték Magyarországon című fejezet általános műfajelméleti kérdésekkel foglalkozik. Első darabja, A népi színjátszás történeti kutatása Dömötör Tekla Naptári ünnepek – népi színjátszás című könyve kapcsán vet fel kutatás-módszertani kérdéseket. Az átmenet dramaturgiája első drámai emlékeinket, A vásári színjátszás kezdetei hazánkban Csokonai Karnyónéjának előzményeit elemzi. Az Olasz színész budai útjai 1527 és 1532 között egy velencei komédiás és komédiaszerző magyar vonatkozású kapcsolatait idézi fel. Fontos és eddig nem publikált írás a Doktor Faustus és Kasperl, a Faust-téma vándorlásainak újabb áttekintése a vásári bábjáték történetében. Sokunk számára a felfedezés erejével hat az 1811: „Leár” magyarul, amely a Lear király Schröder német szövege nyomán készült első magyar fordítását mutatja be. Nem mindennapi különlegesség a Történelmi sikersztori tárgya, Verő György 1000 év című millenniumi látványossága. A fejezetet záró Ady és a színház művészete nem csupán a költő színibírálói tevékenységét, de színház iránti vonzalmának mélyebb rétegeit is vizsgálja.
A Nemzeti Színház történetéből című összeállítás olyan témakörből válogat, amely különösen közel áll Székely szívéhez, és történetéről számos publikációt jelentetett meg. Ez a válogatás valójában keresztmetszete a tekintélyes anyagnak. A Vesztes harc a Nemzeti Színházért – Az 1863-as petíció az intézmény egyik válságos és viharos időszakáról szól. Az ezt követő Paulay Ede életműve a kötet egyik kiemelkedő darabja; imponáló biztonsággal és ismeretanyaggal kalauzolja végig az olvasót Paulay pályafutásán, a kezdeti vándorszínész évektől az igazgatói kinevezésig, rendezői és pedagógiai munkásságának kiteljesedéséig. Az érdekfeszítő írás egy széles körű Paulay-monográfia alapjait rakja le. Az elmaradt találkozás Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezésének zárótanulmánya, a Németh Antal enciklopédiája Székely felfedezőjének és első mesterének máig etalonként elismert, 1930-ban megjelent Színészeti lexikonját mutatja be azoknak, akik nem ismerhetik ezt a régóta könyvritkaságnak számító alapművet. A Misztériumjátékok a Nemzeti Színházban, 1924–1943 Gréban Igazi Passiójának magyarországi bemutatójától, Hevesi 1923-as, misztérium-színpadi Tragédia- és Faust-rendezésétől Voinovich Géza Magyar Passióján át a Németh Antal-korszak Missa Solemniséig, Kállay Miklós Godivájáig, Eliot A hit győzelme címen játszott verses tragédiájáig, Calderón A nagy világszínházáig és Madách drámai költeményének kamaraszínpadi változatáig foglalja össze a „profán térbe átemelt” szakrális játékforma alakulásait. A fejezetet záró írás a Csongor és Tünde két németországi előadásáról tudósít.
A további öt fejezet közül négy két-két írást, egy pedig hármat tartalmaz. Az ember tragédiája a színpadon egyik tanulmánya az ősbemutató londoni színének szerkezeti átalakításait és Lucifer-értelmezését, a másik Németh Antal 1942-es, hetedik, ún. „középszínpadi” Tragédia-rendezését taglalja. A színjáték Magyarországon 1945 után a már említett pécsi visszaemlékezést és a Déryné Színházról szóló összefoglalót tartalmazza.
A Zene és színjáték című fejezet két tanulmánya megkülönböztetett helyet foglal el a kötetben. Nemcsak a szerző zenei felkészültsége, de az írásokban felvetett szempontok és fontos megállapítások is meggyőzik az olvasót, hogy a múzsák neveletlen gyermekének hajlékában eltöltött öt esztendő nem kényszerpálya volt a számára. Székely Györgyöt mély vonzalom fűzi a zenéhez és a zenés színházhoz. A Zenés színpad – vidám játék a dialógus és a zene viszonyát, új művészi egységgé válását, a zene sajátos, „sűrítő” vagy „lassító” funkcióját vizsgálja. A kötet egyik kiemelkedő tanulmánya a Példának okáért: a János vitéz. A kissé ironizáló, szándékoltan körülményeskedő cím egy szenvedélyes írást takar. Bosszantják a szerzőt a Kacsoh Pongrác–Bakonyi Károly–Heltai Jenő szerző-hármas művére tapadt kávéházi pletykák, pontatlanságok, elhamarkodott ítéletek, amelyek a hazai nacionalizmus kialakulásának valamiféle pillérét látják-láttatják benne. „Téves következtetésre juthat minden olyan történelmietlen szemlélet, amely jelenlegi ízlésirányokat, irodalomelméleti tendenciákat vetít vissza egy évszázaddal ezelőttre. Különösen makacsnak bizonyulnak azok a »maguktól értetődő« megállapítások, amelyek az egyébként a »non sequitur« logikaellenes kategóriába tartoznak. Például: az első felvonás falun történik, tehát = »népszínmű«. A második felvonásban a királyi udvarban kuplé és keringő hangzik el, tehát = »operett«. Ezeket a meghatározásokat viszont manapság – ki tudja miért? – általában pejoratív értelemben használják. Tehát a János vitéz száz év sikere ellenére (vagy talán éppen azért?) elmarasztalandó.”
A tanulmány ezután „rendbe teszi” a daljáték bemutatójának igazolható tényeit, majd – elsősorban a zenei anyag elemzésével – arra a következtetésre jut, hogy a darab a magyar zenés színház olyan kivételes értéke, amely csak Kodály huszonnégy évvel később született Háry Jánosához mérhető.
A Shakespeare hazájában három írása között is találunk meglepetéseket. Ilyen volt számomra Oberon származásának „firtatása”; a frappáns dolgozatból nemcsak azt lehet megtudni, hogy a Szentivánéji álom tündérei valójában parányi törpék, azaz „little people”, de azt is, hogy Oberon azonos a Nibelungenlied Alberichjével, a föld alatti kincs törpe őrével, akit Wagner jóvoltából is jól ismerhetünk.
A záró fejezet, amely a Kitekintés gyűjtőcímet viseli, az utóbbi évtized előadásaiból, hozzászólásaiból válogat. A kötet méltó lezárása a Lego-színház, amely a legutóbbi idők különféle értékeket képviselő kísérleteit veszi szemügyre. Az a közös ezekben a kísérletekben, hogy mindegyiknek a szemlélete messze esik attól az eszménytől, amelyet egy három nemzedékkel idősebb művész és tudós képviselhet. A legszebb ebben az írásban mégis a megértés.
A korreferátum lego-színháznak nevezi a több szerző műveiből összeállított, canavaccio-jellegű szövegkönyveket, illetve dramaturg-technikai eljárásmódot. „Újat kereső, új hatásokra törekvő »kísérlet« mindig is lesz. Lehetetlen, hogy ne legyen. Kell, hogy legyen” – fejezi be felszólalását és a Mozaikok című válogatást Székely György. – „De valószínűleg téved, aki magát a keresést már eredménynek, eleve értéknek fogadja el. Valószínű, hogy mindig is lesznek tehetséges és tehetségtelen kísérletezők. Így tehát a »lego-dramaturgia« önmagában se nem érték, se nem értéknélküliség. Technika, amellyel szuggesztív, gondolatgazdag, közvetlen hatású, elragadó produkciókat ugyanúgy lehet létrehozni, mint agyizzadmányt, »majd-én-megmutatom« akarnokságot, szellemi-fizikai zűrzavart. Az ítélkezés végül is az alapelveket jó előre tisztázó kritika, illetve a Befogadó tiszte.”
Bölcs szavak. A minden meghökkentő újdonságért fenntartás nélkül lelkesedőknek éppúgy érdemes megszívlelni, mint azoknak, akik még mindig egy ötven évvel ezelőtti színház szabályait kérik számon az ezredforduló előadásain.
BALOGH GÉZA
