Nagyot szólt megírása idején A revizor. Akkorát, hogy Gogolnak 1836-ban egészen Rómáig kellett menekülnie a nemtetszésüket kifejezők elől. Az a kor sem tűrte a kíméletlen kritikát. Mégis jól döntött Bagó Bertalan, amikor eltávolodott Gogol korától, és néhány évtizeddel későbbre, a XX. század elejének Oroszországába helyezte a kisváros elkendőzni kívánt korrupt világát. Jól döntött, mert az orosz titkosszolgálat módszereiről, eszközeiről még oly hiányos történelmi ismereteink ellenére is vannak érzeteink, félelemtudásunk. Jól, mert erőltetés nélkül megteremthető az asszociációs lánc távolabbi és közelebbi panamarokonok között. S jól döntött, mert okosan elkerülte a napi aktualizálást.
A rendezés hagyja élni a gogoli szöveget, de kommentjeivel erős hangsúlyokat helyez az előadásba. A karzaton, a színpaddal szemben fekete egyenruhába bújtatott kórus reagálja le a történéseket. Hümmögéssel, haházással fejezi ki véleményét a megfelelési kényszerben szenvedő, korrumpáló-korrumpálható kisvárosról és a helyzetet meglovagoló Hlesztakovról, vagy egy-egy orosz népdallal teszi idézőjelbe az eseményeket.
A rendező aláhúzza azt a gondolatot is, hogy mi ferdíthette el az embereket. A félelemvilág, amelyben mindenkiről minden információ rendelkezésre áll, s a kellő időben előhúzható és felhasználható. S az a sommás tudás, hogy mindenkinek van takargatnivalója és ezért megúszásra, túlélésre játszik. Személytelen mikrofonhang szolgáltatja érzelmektől mentesen a háttér-információkat a városban élőkről és az átutazó idegenekről, mintha csak egy megfigyelési jelentés inkriminált passzusait szivárogtatná ki, amelyek kiszámíthatatlanságukkal keltenek el- és megrettentő hatást, hiszen bármikor bárki lehet a következő.
Bagó Bertalan a torzult, szürke jellemeket erős színekkel ellenpontozza. A szolid, intellektuális humortól a szavakat támogató vagy az éppen azoktól eltartó mozdulatokon keresztül a vaskos vaudeville-elemekig terjed az eszközkészlet – s ezzel a megoldással a rendező a félelem, a kiszolgáltatottság, a gátlástalanság különböző szólamainak ad teret. Helyén vannak a stílusváltások, s többnyire az előadás lendülete sem törik.
Van még egy hozadéka Bagó Bertalan értelmezésének. A vaskos humor mindig rejt magában egy kis kesernyésséget, szereplőinek túlhangsúlyozott esetlensége pedig már-már szánalmat ébresztő. A „Min nevettek?” kérdése és a „Magatokon nevettek” leleplező válasza nemcsak egy jelenet erejéig hangzik el a nézőknek címezve, hanem az előadás egészében benne van. A gurgulázó haházásba mindvégig rosszalló hümmögés vegyül.
S ez az érzés a valóságos revizor megérkezésével még jobban felerősödik. Míg Hlesztakov passzív módon kihasználja a félreértést és megpróbálja lefölözni az előnyöket, addig a valóságos vizsgálódó nem kicsinyes szerencselovag. Közöttünk él és megfigyel. Aktákkal a hóna alatt ténfereg közöttünk, beleles az életünkbe, és egyszer csak szolgálatba helyezi magát. Bagó Bertalan rendezésében nemcsak egy fenyegető mondat jelzi érkezését, hanem a maga valójában megjelenik. Akkurátusan ellenőriz, és felajánlja a megegyezés lehetőségét. Az a félelmetes, hogy mindannyian tudjuk, ez mit is jelent. A kórus fegyverrel a kezében harsogja az ismerős dalt: „Gyorsan száguldó hűs patak partján / Ülök némán és elnézem én / Túl a távoli zöldellő lankán / Szülőföldemre ömlik a fény.” Ironikus és hátborzongató.
A rendezői kommenteket támogatja Vereckei Rita gyorsan változtatható, rendkívül beszédes színpadképe is. Egyszerre nyújt a város lakóinak valóságos létezési teret, jelzi az orosz helyszínt, és szolgálja a dossziészellemet. Fiókokból álló tömbjei egy ajtóban végződnek. Belépésre éppúgy alkalmasak, mint annak a gondolatnak közvetítésére, hogy a titkos akták bármikor megnyithatóak. Egy pörgetéssel rózsalugassá, néhány faliszőnyeggel szobabelsővé alakíthatóak. S ahogy a díszletben, úgy a Vereckei Rita tervezte ruhákban is hangsúlyosan tetten érhetőek a komédiázásra inspiráló folklórelemek. A lassan véget érő színházi évad egyik legkreatívabb alkotása az övé.
A zalaegerszegi társulat bírja ezt a játékstílust. Eljátssza az egy tömbből faragottságot, az összetartozást, mégpedig úgy, hogy emellett minden városi tisztségviselő jól kitapintható, egyéni vonásokat hordoz. A fogjunk össze szó- és tettbeli egymásba kapaszkodása vagy a városi kórház elsikkasztott virtuális felépítése, majd lerombolása a panamázás látványos megjelenítése. Kiss Ernő polgármestere úgy mozgatja az eseményeket, hogy közben minden kisszerűségének, megalkuvásának, félelmének is kifejezést ad. A színész az előadás motorja, gazdag eszköztárral játssza a minden helyzethez alkalmazkodni akaró városvezetőt. Agresszív és meghunyászkodó, döntésképtelen és gyorsan reagáló, ostoba és éles eszű – ahogy az adott helyzet megkívánja. De eltalált Szegezdi Róbert kompromisszumkész tanfelügyelője, Kanda Pál pergő szavú járásbírója és Urházy Gábor László is a legtöbb takargatnivalóval rendelkező, szolgálatkész közjótékonysági intézmények főgondnokaként. Wellmann György szétfolyó Dobcsinszkij és Balogh Tamás folyton megalázott Bobcsinszkij – egy letűnő földbirtokos osztály fukar, egymással perlekedő képviselői. Kricsár Kamill „bocsánat, hogy élek” modorú postamestere a történések levélbontogató kulcsfigurája.
Nagy Péter léha semmittevésből rakja egybe Hlesztakovot. Olyan figurát hoz színre, aki nem alakítója, hanem elszenvedője a revizorságnak. Értetlenül viseli új helyzetét, de megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Pénzt, udvarlást, vacsorát, egy újságnak eladható jó sztorit. Fiatalember, aki csak élvezni akarja az életet. Igen jó a szolgáját játszó Mészáros András józan racionalitásával, aggodalmaskodásával, örökmozgásával. Játékába még egy pop-rock stílusban előadott „Ó, te bunkócska, te drága” betétdal is belefér.
Elnagyoltabb vonásokból épül fel a két nőalak. Mintha panoptikumból lépnének ki, szögletes, burleszkbe illő mozdulatokkal dolgoznak. Holecskó Orsolya pillogó, férfira éhes polgármester-felesége és Ligeti Kovács Judit kajla kamaszként vihogó polgármesterlánya kabinetalakításnak kiváló, de kilóg az előadás egészéből.
Mint ahogy más az igazi revizort megformáló Mihály Péter is. Komoly, akkurátus, mindent szemrevételező. És mindenek felett tudatos. Akitől félni kell vagy megegyezni vele. Egyik sem túl biztató. Még akkor sem, ha holt lelkek között kell vizsgálódnia.
CSIZNER ILDIKÓ
