Viharos két évet tudhat maga mögött a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Előbb a nem létezőnek bizonyult külföldi meghívások, Európai Színházak Uniójába való felvétel és az álhírek nyomán indult, a színház volt nemzetközi referense ellen még ma is folyamatban lévő büntetőeljárás borzolta a nézők és a városlakók idegeit, majd az igazgató és a főrendező közötti konfliktusok hoztak meglepő fordulatokat. Az első felvonásban Stefán Gábor igazgató mondott fel Bagó Bertalannak, és több színésznek sem hosszabbította meg a szerződését, a másodikban ő mondott le igazgatói posztjáról, Bagó és a színészek viszont maradtak. A 2009/2010-es évad tekinthető a harmadik felvonásnak, amelyben a korábbi gazdasági vezetőt, Szabó Józsefet bízták meg átmenetileg az igazgatói feladatokkal, majd jött az igazgatói pályázat, ahol is Tucsni András, a színház irodalmi vezetője és Besenczi Árpád, a József Attila Színház színművésze mérkőzött meg egymással. A társulat szinte egyöntetűen (40:2 arányban) Tucsni Andrást támogatta, és 6:2 arányban így döntött a szakmai bizottság is. (Tucsni mellett a korábban hosszabb ideig a színházban művészeti vezetőként dolgozó Bereményi Géza lett volna ismét a művészeti vezető.) A kulturális bizottság viszont épp ellenkezőleg határozott, és végül a városi közgyűlés Besenczi Árpádot nevezte ki igazgatónak, aki stábjával (Sztarenki Pál főrendező, dr. Venczel Sándor gazdasági tanácsadó, Sztankay István művészeti tanácsadó) 2010. február 1-jén kezdte meg a munkát. Az évad még hátralévő három bemutatója azonban az eredeti műsortervnek megfelelően, a korábban már felkért rendezőkkel zajlott. A jövő évadtól így már egy új fejezet, ha úgy tetszik, új színdarab kezdődik a színház életében. A politikai és az oknyomozó újságírás területére tartozó események mellett kevesebb figyelem jutott az előadásokra, az évad művészi teljesítményeinek értékelésére. Ez annál inkább is érdekes lehet, mert az új vezetés a fenntartó kívánalmaival egybeeső módon más műsorpolitikát szeretne megvalósítani, az idei évad azonban még egyértelműen a korábbi művészeti vezetés keze nyomát viseli magán.
Nagyszínpadi bemutatók
Az évad meghatározó előadása kétségkívül a POSZT versenyprogramjába is beválogatott, Bagó Bertalan rendezte A revizor volt. Bemutatásának különös aktualitást adott, hogy éppen az igazgatóválasztás finisében történt, így nem lehetett nem észrevenni a párhuzamot a fővárosból kiküldött revizor és a szintén kívülről és a fővárosból érkezett igazgatójelölt között, annak ellenére sem, hogy az előadás tartózkodott a túlságosan direkt aktualizálástól, inkább centrum és periféria örök ellentétére, a hatalom természetének vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor időben kiterjesztette az előadás határait a cári korszakon túlra, a szovjet időkre és utalt a jelenre is. Bagó Bertalan revizora testi valójában is megjelent, előbb a nézőtéren ülve, majd a szünetben a nézők között sétálva, hogy az előadás végén a színpadon is átvegye az irányítást. A vidéki (és nem csak a vidéki) hatalmi viszonyok pontos rajzát, a kisvárosi élet jellegzetességeit és örök figuráit szép összjátékkal állította elénk a társulat. És ha az alpolgármester (mármint a zalaegerszegi) sértőnek találta is a „Magatokon röhögtök!” kiszólást, a nézők bizony magukra ismertek és magukon is nevettek.
Visszatérő érv volt a színház vezetésével szemben, hogy nem veszik figyelembe a nézők igényeit, kevés a szórakoztató előadás, ezért csökken a nézőszám. Nos, az évadon végigtekintve, a nagyszínpadi produkciók közül A revizor tekinthető a „legkomolyabb” darabnak, és önmagában is jól bizonyítja, hogy minőség és szórakoztatás nem zárja ki egymást. A másik négy nagyszínpadi bemutatóra igazán nem lehet rásütni a „lila művészszínház” bélyeget, még akkor sem, ha közülük egy, a János vitéz egy kevésbé sikerült újraértelmezési kísérletnek tekinthető. A fiatal rendező, Tóth András elmondta, nem látta az Alföldi Róbert-féle János vitézt, ennek ellenére tény, hogy számos ponton hasonló megoldásokat alkalmazott a Jancsiba szerelmes szemrevaló mostohától a kuplerájhoz hasonlatos Tündérországig. Az átértelmezési kísérlet felmutatott néhány rokonszenves részletet, megoldást is, azonban – ellentétben a fővárosi előadással – nem állt össze egységes minőséggé. Az énekesi és a színészi teljesítmények eltérő színvonala és széttartó jellege sem használt a produkciónak. A körülötte kialakult kisebbfajta helyi botrányhoz két szerencsétlen mozzanat is hozzájárult. Egyrészt, hogy a pikáns jelenetek ellenére nem tüntettek fel korhatárt, sőt, az alsó tagozatos iskolások bérletébe is berakták, ahonnan aztán a szülők háborgására, sőt, bojkottjára tekintettel gyorsan ki is vették. Másrészt, hogy a bemutatóra február 4-én, az új vezetés munkába állása után három nappal került sor, és hangzatos érveket szolgáltatott a „lám, micsoda botrányos színház volt ez, muszáj volt változtatni” típusú érvelés számára. Pedig egy ilyen kísérletező előadásnak – úgy gondolom – még akkor is bele kell férnie az évadba, ha az adott esetben meg is bukik.
További két zenés előadás került még a programba. A Krámer György rendezte Oliver! egy szépen felépített, jól koreografált előadás volt, amelyet a rendező a választás lehetőségének és a választás szabadságának kérdésére hegyezett ki, nevezetesen a biztonságos és tisztes polgári élet, valamint az akolmeleget és érzelmi kötődést is nyújtó, kalandos tolvajlét közötti választás dilemmájára. Ahhoz pedig, hogy Oliver döntésének igazi tétje legyen, az kellett, hogy Fagin figuráját kellőképpen árnyaltan és meggyőzően rajzolják fel, és ez Szegezdi Róbertnek sikerült is.
Az Othello Gyulaházán Telihay Péter rendezésében voltaképpen színházi (ön)terápiának is tekinthető. A színház a színházban játék, a „mit kezdjünk az idegennel, aki a mi összeszokott társulatunkba bekerült” alaphelyzet alkalmat adott a színészeknek a megelőző hónapok feszültségeinek, harcainak kibeszélésére, de alkalmat adott a nézőknek is arra, hogy belelássanak egy kicsit a társulat életébe. Az előadás szerencsésen ötvözte a komédiát az iróniával, beleértve ebbe a napjaink színházi életére, törekvéseire tett utalásokat is. (Gádor Béla szövegét Tasnádi István frissítette fel.)
Az ötödik bemutató, A hülyéje (Tasnádi Csaba rendezése) biztos tippnek tűnik a szórakoztatásra, mégis, azt kell mondanom, hogy A revizor és az OthelloGyulaházán előadásán jóval többet lehetett nevetni. Talán azért, mert nem találták el jól a tempót, különösen az első felvonás bizonyult lassúnak, másrészt a címszereplő, a más előadásokban formátumos alakítást nyújtó Nagy Péter sem találta a helyét a darabban.
Kamaraelőadások
A két kamaraelőadást a Városi Művelődési Központban mutatták be. Hozzá kell tenni, hogy ezen a helyen a színpadtechnikai lehetőségek szűkösek, de a színház épületében lévő régi kamarateremben megalakulása óta a Griff Bábszínház működik. A tavalyi, Török Ferenc rendezte ősbemutató után Bereményi Géza saját darabját, a Kovács Krisztinával közösen írt Apacsokatállította színpadra. A vetített díszletet itt is, akárcsak tavaly a Radnótiban, Gauder Áron tervezte. A rövid klipekből álló, sajátos időszerkezetű (a jelenből a múltba, majd onnan visszafelé lépegető) előadáshoz Bereményi kettéosztotta a színpadot. A játék mindig csak az egyik oldalon folyt, míg a vászonnal takart féltéren észrevétlenül átrendezték a színpadot, és így egészen filmszerűvé és folyamatossá vált az előadás. Az ügynöktörténetben ugyanazok a színészek játsszák a hatvanas években fiatal szülőket és a most hasonló korú gyermekeiket. A legérdekesebb azonban az, hogy ugyanaz a színész (ebben az előadásban Kiss Ernő) alakítja a tartótisztet a múltban és áldozatának fiát a jelenben. Ezzel a gesztussal elmosódik a bűnösök és az áldozatok közötti éles határvonal, hiszen a történet szerint a tartótiszt saját magát menti az 56-os szerepvállalása miatti lelepleződéstől. Az előadás épp annyira szól a múlt bevallása mellett, mint amennyire szkeptikus abban a tekintetben, hogy a közeljövőben eljutnánk a „békévé oldja az emlékezés” korszakáig.
Füst Milán Boldogtalanokját Koltai M. Gábor állította színpadra. Ez a külsőségeiben nem modernizáló előadás attól szólalt meg érvényesen, hogy egyszerűen és világosan tudott szólni az ösztöneiknek, érzelmeiknek kiszolgáltatott szereplők pokoljárásáról, a szeretetről és a szeretetlenségről. Az előadás többször utalt Szent Pál Szeretethimnuszára, majd a darab zárásaként a színészek együtt szavalták el azt. Emlékezetes a jelenet, ahogy Sirma, a hentes, kezében egy disznószívvel próbálja megnyerni Rózát, aztán egyszer csak a szereplők dobálózni kezdenek a húsdarabbal, és mindenki szabadulna tőle. Játszanak a szívvel, ahogy Vilmáéval is, míg csak a halálba nem kergetik, hogy Róza és Húber Vilmos (Tánczos Adrienne és Farkas Ignác emlékezetes alakításában) újra ketten maradhassanak, és tovább szerethessék-gyötörhessék egymást.
Gyermekelőadások
A két gyermekelőadást a színtársulat két tagja rendezte, a Sziget-kéket Farkas Ignác, A Pál utcai fiúkat pedig Mihály Péter. Az első egy jó színvonalú előadás, A Pál utcaifiúk viszont az évad egyik kellemes meglepetése. Mihály Péternek ugyanis ez volt az első nagyszínpadi rendezése, és ehhez képest egy tiszta vonalvezetésű, ötletekkel és költészettel teli, mindenféle olcsó érzelmességtől mentes, szívszorítóan szép előadást hozott létre. A grundot – Kiss Borbála díszletének segítségével – egy valamikori önmagát már csak romjaiban őrző, lepusztult világ metaforájává tette, ahová azonban a gyerekek ellenfelet tisztelő, a barátságot és a hűséget szem előtt tartó életjátéka mégis visszacsempészi az emberséget és az értékeket. Nemecsek közelgő sorstragédiáját pedig finom jelzések sorával vetítette előre. Elismerésre méltó az is, ahogy az összetoborzott gyerekszereplőkből igazi játszó közösséget teremtett.
A két iskolaszínházi előadásról (Hamlet három fordításban; Phaedra-drámák) a Criticai Lapok áprilisi számában már beszámoltam.
Végigtekintve az előadásokon, semmiképpen sem indokolt a fenntartó azon érvelése, hogy a színház nem tett eleget a vidéki színházaktól elvárható, a közönség különböző rétegeit egyaránt kiszolgáló népszínházi feladatának. Bizton állítható az is, hogy ebben az évadban csakúgy, mint a korábbi években, egy jó átlagos színvonalat nyújtó, és néhány kiemelkedő előadással is előrukkoló, összeszokott társulattal találkozhattak a nézők, amely egészen mostanáig megőrzött valamit a színházalapító Ruszt József szellemiségéből. Ez a társulat most átalakul, hiszen a színművészek közül (annak ellenére, hogy Besenczi Árpád mindenkinek szerződést ajánlott) öten – Ligeti Kovács Judit, Kricsár Kamill, Szegezdi Róbert, Nagy Péter és Mészáros András – távoznak. Az új vezetés első bemutatója a Cseresznyéskert lesz. Aztán majd meglátjuk.
TURBULY LILLA
